HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

baudelaire.jpg

A modern líra kezdetét Baudelaire fellépéséhez szokás kötni, de hogy de hogy miben is áll pontosan ez a modernség, arra már nem is olyan egyértelmű a válasz, vagy legalábbis azt mondhatjuk, hogy ez a modernség több különböző jellegzetes és jelentős költészeti újítás összességeként írható le.

Az egyik legnyilvánvalóbb ilyen újítás tematikus jellegű: Baudelaire az, akinél a romantika meghatározóan természeti, organikus képkincse átadja helyét a modern világ nagyvárosi, mesterséges díszleteinek. Ez alapvető szemléleti változás a líra történetében: a modern ember már nem ismer önmagára a természet bensőséges, romlatlan világában, ezzel a harmónia és a belső közvetlenség helyett az elidegenedés válik meghatározóvá. T. S. Eliot is éppen ezt a mozzanatot emelte ki Baudelaire lírájából, mint ami revelatív, felszabadító hatással volt rá. Eliot a saját elmondása szerint fiatal korában ebből értette meg, hogy az ő nagyvárosi (akkor még amerikai) élete, élményei is alkalmasak lehetnek arra, hogy a költészet alapanyaga váljék belőlük.

Egy másik fontos jegye Baudelaire költészetének a totális dezillúzió, (legjellegzetesebben talán a Spleen-versekben). Németh G. Béla a hetvenes években írott nevezetes tanulmányaiban éppen Baudelaire verseivel szemben marasztalta el Arany Jánost azért, mert Aranynál a legsötétebb, legkiábrándultabb versek is mindig valamiféle magára erőszakoltan pozitív, reménykedő zárlattal végződnek, amely azonban nem következik szervesen a versből (kivétel a megrázóan sötét hangulatú A lejtőn). Baudelaire ezzel szemben nem fél szembenézni a végletes kiábrándulással, a lélek és a lét dermesztő sivárságával.

Nem elhanyagolható Baudelaire-rel kapcsolatban a szépségről alkotott újfajta felfogása sem, erről már írtam is egy másik helyen a blogon: míg a szépség Baudelaire előtt egyértelműen valamiféle pozitív jelenség volt, addig nála jóval összetettebb és zavarba ejtőbb módon jelent meg, olyan hatalomként, ami egyszerre pozitív és negatív, a gyönyör mellett pusztító oldala is van. A szépség olyan totális intenzitás, ami túl van a jó és a rossz különbségtételén. Érdekes téma ezeken kívül Baudelaire szimbolizmusa is, amelyről szintén írtam már itt a blogon. 

Ám én nem ezekről a jellegzetességekről akarok itt beszélni, hanem egy harmadikról, ami az első kettőnél meghatározóbb, ez pedig a lírai én újfajta megjelenésmódja. A romantika legfontosabb jellemzője talán az, hogy a lírai én mindig abszolút szerepet kap a versben, legyen akár lángoszlop, népvezér (mint pl. Petőfinél), akár látnok, akár a saját személyes világának teljességébe visszahúzódó lélek. A lírai én mindig valamiféle központi, önazonos szervező centruma a versnek. Ezzel szemben a modernségben korlátozódik a lírai én szerepe, autoritása megszűnik, egysége felbomlik.

Ez a korlátozódás különböző módokon mehet végbe. Lehetséges, hogy egyszerűen eltűnik a versből, mint pl. a korai Babits tárgyias lírájában, és az ő örökségét folytató újholdasoknál. Az is lehet, hogy a a versszöveg különböző, egymással össze nem egyeztethető szólamokra bomlik, mint pl. József Attila vagy Szabó Lőrinc esetében.

Hans Robert Jaussnak van egy nagyívű, izgalmas tanulmánya Baudelaire Spleen III c. verséről. A költemény lényege Jauss szerint az, hogy a lírai én újra és újra megpróbálja megjeleníteni önmagát, ám soha nem képes szubjektumszerű, emberi alakot ölteni, identitása szétfoszlik, végül pedig a megszólított szfinxnek adja át a hangját, amely belevész a térkép fehérségének feledésébe, dala pedig hozzáférhetetlen marad a befogadó számára.

Abban a versben, amely nekem az utóbbi napokban Baudelaire-t olvasva annyira megtetszett, szintén a lírai én megrendült helyzete az érdekes (részben), ám itt nem megszűnik, hanem hangok sokaságára bomlik az én. Mivel a magyar változatban nem mutatkozik meg teljesen egyértelműen az, amit el szeretnék mondani, a francia szövegről fogok beszélni (már ha jól értem azt), de megadom a fordítást is, amely Babits Mihály munkája.

Que diras-tu ce soir, pauvre âme solitaire

Que diras-tu ce soir, pauvre âme solitaire,
Que diras-tu, mon coeur, coeur autrefois flétri,
A la très-belle, à la très-bonne, à la très-chère,
Dont le regard divin t'a soudain refleuri ?

- Nous mettrons notre orgueil à chanter ses louanges :
Rien ne vaut la douceur de son autorité ;
Sa chair spirituelle a le parfum des Anges,
Et son oeil nous revêt d'un habit de clarté.

Que ce soit dans la nuit et dans la solitude,
Que ce soit dans la rue et dans la multitude,
Son fantôme dans l'air danse comme un flambeau.

Parfois il parle et dit : " Je suis belle, et j'ordonne
Que pour l'amour de moi vous n'aimiez que le Beau ;
Je suis l'Ange gardien, la Muse et la Madone. "

Magyarul:

Mit mondasz, óh szegény lelkem magányos árnya,
mit mondasz, óh szivem ma, mult-gyötörte szív
a szép leányra, szent leányra, égi lányra,
kinek varázs-szeme uj ifjuságra hív?

Dicséretem legyen dicséretére zengni,
légtestén érzem az angyalok illatát.
Édes magas kegyét fel nem érheti semmi,
tekintete reám fényöltözetet ád.

Akár az éjszakán, magányban, áhitatban,
akár tömeg között, utcákon és utakban
a légben fantoma, mint fáklya lángja, rezg.

S szólalva néha, szól: "Szép vagyok s azt szabom rád,
hogy im szerelmemért csak a szépet szeresd:
őrangyalod vagyok, s a Múzsád és Madonnád!"

A szöveg érdekessége és bonyodalma itt tehát abból adódik, hogy a vers hangja valójában különböző hangok sokaságából áll. A szöveg elején az én megszólítja a lelket, ami a francia eredetiben még csak nem is feltétlenül az ő lelke, hanem egyszerűen csak „szegény lélek.” Ráadásul ez a lélek míg így harmadik személyben sem feltétlenül önazonos: e lélek „régebben” vagy „régóta” hervadt, meggyötört, most viszont, a szépség fényében újraéled, újra kivirágzik, vagyis ez egy új entitás, az első versszak első és negyedik sorának lelkét mintha egy időbeli hasadás választaná el egymástól.

A lírai én tehát megszólít egy tőle különböző entitást, aki (ami) maga sem teljesen egységes. Ezután a második versszak egy gondolatjellel kezdődik, ami arra utal, hogy itt egy új hang szólal meg a versben. Ez a beszélő nem lehet más, mint az előzőleg megszólított lélek, aki viszont a francia szövegben nem egyes szám első személyben beszél, mint Babitsnál, hanem többes szám első személyben: használjuk gőgünket az ő dicséretének énekére, mondja. Vagyis a lélek itt válaszol az énnek, akivel együtt éneklik meg a szépséget.

Az említett sor (második strófa eleje) után egy kettőspont következik, vagyis egy újabb törés ment végbe a szövegben: itt már nem az én beszél, és nem a lélek, hanem azt a dalt halljuk, amit ketten énekelnek, és amiről az előző sorban a lélek mint témáról beszélt, ez a szöveg mintha egy újabb idézet lenne a versen belül. Az idézett a dal felidézi azt, akit dicsérni szándékozik: ez a valami nem más, mint a „chair spirituelle” vagyis egy lélekszerű test, vagy egy léleknek a teste, vagyis valami, ami átszellemült, a valóságon felülemelkedett, és amely az én és a lélek kettősét is fénybe öltözteti. Amiről itt szó van, az nem egy élő nő, hanem egy fantom, ami fáklyaként táncol a légben. 

Ezután a fantom megszólítja a beszélő(ke)t, különös ítéletet mondva, amely arról szól, hogy mindig őt kel követniük. A vers idézi is a fantom szavait, és az az érdekes, hogy ez itt már a sokadik idézet, olyan szólam, amely más szólamokon belül jelenik meg.

Innen nézve viszont feltűnő, hogy a szépség, ami a vers kezdetén megjelenik, nem feltétlenül egy hús-vér nő, ahogyan azt Babits fordítása sejteti. Valami, ami szép, jó és drága, de Baudelaire itt pusztán melléknekeveket használ, amelyekhez nem tartozik jelzett szó - mintha itt sem egy valóságos lényről lenne, szó, hanem magáról a szépségről, vagy a fantomról, amit a vers beszélői idéznek fel.

Az én tehát felidézi önmaga számára a szépség fantomját, aztán megszólítja és beszédre hívja a lelket, mely a felidézett szépség hatására újraéled, és dalolni kezd, együtt az énnel. A vers ezután az ő közös dalukat idézi, amelyben megjelenítik a szépséget, amely e dalon belüli idézettként újra megszólítja az őt felidézőket, és a saját tiszteletére szólítja fel őket. Összességében tehát nincs egyetlen önazonos beszélője a versnek, hanem csak hangok sokasága van, amelyek egymást idézik, és ítélik a további megszólalásra vagy dalolásra  Érdekes módja ez a lírai én egységének lerombolására. A vers talán nem Baudelaire legismertebb vagy legjelentősebb műve, de mindenképpen érdekes és élvezetes, sokrétűen szerkesztett darab.

 

Címkék: modernség francia irodalom Baudelaire

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr567656814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása