Gyermekkorom felejthetetlen élménye volt a Csillagok háborúja, amelyet a napokban újra végignéztem az AXN műsorán. Annak idején vagy ezerszer elolvastam képregényben (Fazekas Attila rajzaival), és ez volt az első film, amit moziban láttam.
A trilógia legjobb része kétségtelenül A birodalom visszavág. Ennek a darabnak a legfeszesebb a cselekménye, és ez a legváltozatosabb a helyszínek tekintetében is. A filmben egy határtalanul tágas, ezernyi csodával teli, káprázatosan titokzatos világ tárul fel, amelynek minden részlete újabb és újabb meglepetéseket tartogat. A világűrt bolygók ezrei népesítik be, melyek mind egy-egy külön, felfedezésre váró világot alkotnak, az űrhajóknak és a különböző gépeknek is megvannak a maguk titokzatos zugai, ahonnan az ismeretlen tekint ránk, és még az apróbb aszteroidákon is félelmetes szörnyekkel találkozhatunk. A jégbolygó hómezőinek végtelen távlatait remekül ellenpontozza a Dagoba-rendszer mocsarának fojtogató atmoszférája, az űrhajók szűkös belső tere az űr végtelenségével alkot kontrasztot, az egészet pedig megkoronázza Felhőváros elképesztő monumentalitása, és varázslatos, festői díszletei.
Ami engem illet számomra A birodalom visszavág csúcsjelenete nem a legismertebb és legnevezetesebb pillanat, amikor Darth Wader elárulja Luke-nak, hogy ő az apja, hanem az ezt követő képsor, amikor Luke a feneketlen mélység felett lebeg Felhőváros falainak alján, és Leiáék visszatérnek a Millenium Falconnal, hogy megmentsék.
Ez a jelenet örökre feledhetetlen, különleges érzéki és metafizikai jellege kivételes intenzitást kölcsönöz neki.
Először is lenyűgöző e jelenetben a roppant horizont, a távlat beláthatatlan végtelensége. Az egyik legcsodálatosabb összetevői a Csillagok háborújának az ilyen határtalan terek; már a jégbolygón is lenyűgöző volt a hómező végtelensége, itt viszont nem csupán vertikálisan terjed ki a tér, hanem minden irányban: Felhővárost alulról is a végtelen veszi körül. Ehhez az önmagában is lenyűgöző végtelenséghez társul a narancsszín felhők festőisége: ez az intenzív, gyönyörű szín egészen elképesztő erővel hat az érzékekre, valamiféle túlvilág benyomását kelti, miközben végtelen melankóliával telíti a lelket. A sajátos szín egyszerre idézi fel a nézőben a naplemente és a napkelte érzetét; a naplemente utalhat valaminek a lezárulására (amennyiben a jelenet a film végén kap helyet, annak lezárásaként), a napkelte pedig egy következő kaland kezdetének ígérete (hiszen ezután következik még egy rész.)
A jelenet második összetevőjeként a festőiséghez valódi metafizikus mélység társul. Luke a feneketlennek tűnő kútba veti magát, és amikor a zuhanás végére ér, egy újabb mélység tátong alatta. Ám a zuhanás nem pusztán fizikai, hanem metafizikai síkon is bekövetkezik: amikor kiderül, hogy Vader az ő apja, akkor Luke kihullik mindenből, ami addig biztonságos, ismert volt számára, megrendül a hite mindenben, mintha az egész addig ismert világ hullana szét körülötte. A fizikai és metafizikai zuhanás egybeesik, egymás metaforáivá válnak.
Lenyűgöző a jelenet, amikor Leiáék visszatérnek, Luke elereszti a kapaszkodót, enged a gravitáció erejének, és a Millenium Falcon pedig felfogja őt zuhanásában. A meglepő az, hogy a film készítői nem sokat bajlódnak annak a magyarázatával, hogy miért is fordulnak meg Landoék: Leia egyszerűen csak megérzi, hogy Luke bajban van. Nagyon könnyű lenne itt belefutni a szentimentalizmus vagy a didaxis csapdájába, de szerencsére ilyesmiről szó sincs. A megoldás totális, gyermekes egyszerűsége remekül hat: azt sugallja, hogy a barátok olyan erősen összetartoznak, hogy felesleges a magyarázni, honnan tudnak egymásról. A teljes, meseszerű naivitás sajátságos módon nem árt a filmnek, hanem éppen ez adja a varázsát.
Szinte az egész létezés allegóriája lehetne ez a kép: az ember egyedül van egy hatalmas és ismeretlen, fenyegető ellenségekkel teli világban, és végtelenül zuhanna ebben a beláthatatlan térben, ha a barátai fel nem fognák zuhanásában. Megragadó kép, minden érzelgősség nélkül.
Utolsó kommentek