HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

00000000000000000.jpg
Gyermekkorom felejthetetlen élménye volt a Csillagok háborúja, amelyet a napokban újra végignéztem az AXN műsorán. Annak idején vagy ezerszer elolvastam képregényben (Fazekas Attila rajzaival), és ez volt az első film, amit moziban láttam.

A trilógia legjobb része kétségtelenül A birodalom visszavág. Ennek a darabnak a legfeszesebb a cselekménye, és ez a legváltozatosabb a helyszínek tekintetében is. A filmben egy határtalanul tágas, ezernyi csodával teli, káprázatosan titokzatos világ tárul fel, amelynek minden részlete újabb és újabb meglepetéseket tartogat. A világűrt bolygók ezrei népesítik be, melyek mind egy-egy külön, felfedezésre váró világot alkotnak, az űrhajóknak és a különböző gépeknek is megvannak a maguk titokzatos zugai, ahonnan az ismeretlen tekint ránk, és még az apróbb aszteroidákon is félelmetes szörnyekkel találkozhatunk. A jégbolygó hómezőinek végtelen távlatait remekül ellenpontozza a Dagoba-rendszer mocsarának fojtogató atmoszférája, az űrhajók szűkös belső tere az űr végtelenségével alkot kontrasztot, az egészet pedig megkoronázza Felhőváros elképesztő monumentalitása, és varázslatos, festői díszletei.

0000000000000e_1.jpg

Ami engem illet számomra A birodalom visszavág csúcsjelenete nem a legismertebb és legnevezetesebb pillanat, amikor Darth Wader elárulja Luke-nak, hogy ő az apja, hanem az ezt követő képsor, amikor Luke a feneketlen mélység felett lebeg Felhőváros falainak alján, és Leiáék visszatérnek a Millenium Falconnal, hogy megmentsék.

000000000000000000000a_1.png

Ez a jelenet örökre feledhetetlen, különleges érzéki és metafizikai jellege kivételes intenzitást kölcsönöz neki.

Először is lenyűgöző e jelenetben a roppant horizont, a távlat beláthatatlan végtelensége. Az egyik legcsodálatosabb összetevői a Csillagok háborújának az ilyen határtalan terek; már a jégbolygón is lenyűgöző volt a hómező végtelensége, itt viszont nem csupán vertikálisan terjed ki a tér, hanem minden irányban: Felhővárost alulról is a végtelen veszi körül. Ehhez az önmagában is lenyűgöző végtelenséghez társul a narancsszín felhők festőisége: ez az intenzív, gyönyörű szín egészen elképesztő erővel hat az érzékekre, valamiféle túlvilág benyomását kelti, miközben végtelen melankóliával telíti a lelket. A sajátos szín egyszerre idézi fel a nézőben a naplemente és a napkelte érzetét; a naplemente utalhat valaminek a lezárulására (amennyiben a jelenet a film végén kap helyet, annak lezárásaként), a napkelte pedig egy következő kaland kezdetének ígérete (hiszen ezután következik még egy rész.)

A jelenet második összetevőjeként a festőiséghez valódi metafizikus mélység társul. Luke a feneketlennek tűnő kútba veti magát, és amikor a zuhanás végére ér, egy újabb mélység tátong alatta. Ám a zuhanás nem pusztán fizikai, hanem metafizikai síkon is bekövetkezik: amikor kiderül, hogy Vader az ő apja, akkor Luke kihullik mindenből, ami addig biztonságos, ismert volt számára, megrendül a hite mindenben, mintha az egész addig ismert világ hullana szét körülötte. A fizikai és metafizikai zuhanás egybeesik, egymás metaforáivá válnak.

Lenyűgöző a jelenet, amikor Leiáék visszatérnek, Luke elereszti a kapaszkodót, enged a gravitáció erejének, és a Millenium Falcon pedig felfogja őt zuhanásában. A meglepő az, hogy a film készítői nem sokat bajlódnak annak a magyarázatával, hogy miért is fordulnak meg Landoék: Leia egyszerűen csak megérzi, hogy Luke bajban van. Nagyon könnyű lenne itt belefutni a szentimentalizmus vagy a didaxis csapdájába, de szerencsére ilyesmiről szó sincs. A megoldás totális, gyermekes egyszerűsége remekül hat: azt sugallja, hogy a barátok olyan erősen összetartoznak, hogy felesleges a magyarázni, honnan tudnak egymásról. A teljes, meseszerű naivitás sajátságos módon nem árt a filmnek, hanem éppen ez adja a varázsát.

Szinte az egész létezés allegóriája lehetne ez a kép: az ember egyedül van egy hatalmas és ismeretlen, fenyegető ellenségekkel teli világban, és végtelenül zuhanna ebben a beláthatatlan térben, ha a barátai fel nem fognák zuhanásában. Megragadó kép, minden érzelgősség nélkül.

0000000000000r_3.png

Címkék: film

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr688014599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása