Bahtyin Dosztojevszkij műveiről készített elemzése és a polifonikus regény terminusa jelentős írás. Elég hosszú szöveg, de az alapgondolatai elég egyszerűen összefoglalhatóak. (In.: Uő, A szó esztétikája, Gondolat, Bp., 1976.29-148.)
Dosztojevszkij regényeinek elemzői Bahtyin szerint ott értették félre a regényírót, hogy közvetlenül szálltak vitába a hősök eszméivel, gondolataival, mintha az a szerző álláspontja lenne, illetve nem vették figyelembe, hogy ezek az eszmék nem izolálhatók, nem választhatóak el attól a személytől, aki mondja – az eszme Dosztojevszkijnél mindig összefügg egy adott tudattal, a kettő egymást fejezi ki. Ezekben a szövegekben nem érvényesül igazán a szerző külső nézőpontja: a hősöket nem egy fölérendelt, objektív perspektívából láttatja, hanem a tudatukat mutatja meg – úgy jelennek meg előttünk, ahogyan ők látják önmagukat. A hős egy önálló perspektívát nyit a saját világára, tehát nem a maga világban, annak elemeként látjuk őt, hanem rajta keresztül látjuk az adott világot. Ez az oka annak, hogy Dosztojevszkij szereplőinek nincs igazán környezeti meghatározottságuk, nem fejlődnek, nem beszélhetünk az esetükben egyfajta bildungsromanról. A szereplői szólamok egyenrangúak a szerzői szólammal. Dosztojevszkijnél nincs dialektika: a nézőpontok, eszmék egymásnak feszülnek, de nem lehet elgondolni őket úgy, mint amik egy nagyobb gondolati egység felé haladó fejlődés fázisai lennének, nem oldódnak fel egy ilyen szintézisben, hanem egymásnak feszülnek, ez a szerkezet nem térbeli, hanem időbeli szerveződésű.
A szereplők mindig egy eszmét jelenítenek meg, az eszme pedig ilyen módon inkarnálódik bennük, egy szubjektumon keresztül artikulálódik, és kerül szembe más eszmékkel. A hős nem pszichológiailag és szociológiailag jellemzett, lekerekített entitás, hanem tiszta szólam. Ez a szólam nem befejezett: gyakran más szólamokat is magában foglal, elképzeli, mit mondanak róla mások, azok ellenvetésire reagál, folyamatosan változik. Dosztojevszkij szerint az embert nem lehet külső nézőpontból vizsgálni, emiatt a pszichológia tudományával sem szimpatizált, úgy érezte, ez eldologiasítja, tárgyiasítja az embert, mint állandó entitást vizsgálja azt.
Dosztojevszkij regényének kulcsa tehát az öntudat. Az öntudat mindig egy eszmével kapcsolódik össze, de az eszme Dosztojevszkijnél teljesen máshogy jelenik meg, mint a hagyományos monologikus regényben: ott az eszme objektív módon létezik, valaki kimondja, de éppúgy mondhatná valaki más is. Az eszmét ilyenkor nem ábrázolják, hanem helyeslik, az író által igenelt gondolat pedig egyértelműen kiválik a többi, elvetett eszmétől. Mindez összefügg az újkor filozófiájával, amely a létet és a tudatot is egységesnek gondolta el. A monologikus szerveződésben minden egy hordozó középpont köré épül, ilyen középpont a racionalizmus által kultivált ész, illetve az egységes nemzet is. Dosztojevszkijnél az eszme sohasem egy elszigetelt individuális tudatban ölt testet, hanem mindig más, nyelvileg artikulált idegen szólamokkal való kölcsönhatásban fejeződik ki, fejlődik. Nincsenek izolált gondolatok, amelyekből zárt, statikus filozófiai rendszer épülne, helyette nézőpontok, tudatok mozgó pluralizmusával találkozunk.
Érdekes, hogy Bahtyin írása igazi „posztmodern” szemléletű szöveg, bár nem kapcsolódik közvetlenül annak forrásaihoz, pl. Nietzsche műveihez, akinél markánsan megfogalmazódik a dolgok perspektivikusságának tézise. Bahtyin egyértelműen elutasítja az „egy igazság” vagy az „egész” gondolatát, kissé Derrida logocentrikus oppozíciók elleni tevékenységére emlékeztetve.
Utolsó kommentek