Bahtyin két ókori regénytípust ír le érdekes elemzésében, bár más regénytípusokat is említ, pl. az utazóregényt és az életrajzi regényt. A típusokat leginkább a kronotoposz, vagyis a tér és idő együttes elrendeződésének módja alapján veszi szemügyre, bár más szempontokról is ír, pl. az embertípusról, a társadalomábrázolásról. Nagyon érdekes tanulmány, röviden összefoglalom a főbb gondolatait. (A tér is az idő a regényben, In.: Uő, A szó esztétikája, Gondolat, Bp., 1976. 257-302.)
A próbatételes kalandregény
A kalandidő jellegzetes szerveződése már az ókorban kialakult, és a későbbiek során sem sokat változott. Az alapstruktúra mindig ugyanaz: a regény elején két kivételesen szép és erényes, házasulandó ifjú találkozik egymással, akiket aztán a kalandok hosszú sora szakít el egymástól, de végül beteljesedik a szerelmük.
E regénytípus tere nagyon tágas, általában több különböző földrészen játszódik. A viszontagságok során megismerkedünk az adott területek élővilágával, szokásaival, a szereplők pedig időnként hosszú, retorikailag alaposan megszerkesztett szónoklatokat adnak elő. Ez a regénytípus emiatt enciklopédikus teljességre törekszik, olyan elemeket egyesít, amelyek mind megvoltak már előtte az ógörög irodalomban: a szerelemi motívum a lírában, a kalandok az eposzokban és tragédiákban, a szónoklatok a retorikai művekben.
A regény kezdő-és végpontján (a szerelem fellobbanása és beteljesedése) a biografikus idő eseményei állnak, amelyek közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz. A köztük lévő űrben sorakoznak fel a kalandok, amelyek nem részei ennek a biografikus időnek, a hősök egymás iránt érzett szenvedélye változatlan marad. Ők maguk nem változnak, nem öregszenek, és a körülöttük lévő világ is teljesen statikus, nincs alávetve a történelemnek – az idő nem hagy semmilyen nyomot semmin ebben a regénytípusban.
A kalandidő az egyes kalandok szelvényeiből áll, amelyek azonban nem egyesülnek reális, kauzális vagy teleologikus időbeli sorrá, a számuk és sorrendjük tetszés szerint változtatható, nincsenek okozati kapcsolatban egymással, pusztán a véletlen egybeesések irányítják az eseményeket. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem a szereplők irányítják az életüket, a dolgok csak megtörténnek velük, a véletlenszerűen egybeeső történésekben a sors irracionális hatalma érződik. Ez az oka annak, hogy a megérzések, jóslatok, hagyományok olyan nagy szerepet kapnak, hiszen a sors által irányított idő csak ilyen módon fürkészhető ki.
Ehhez a sajátos időbeliséghez absztrakt térbeli extenzitás társul. Hogy a kalandok kibontakozhassanak, tágas tér szükséges, ám az egyes helyeknek nincs jellegzetes identitásuk, az adott kaland játszódhatna egészen máshol is. Az idegen tartomány politikai-erkölcsi berendezkedése nem vesz részt a kaland kialakításában, a földrajzi-politikai entitások konkretizálása korlátozná a kalandok megformálásának szabadságát. Ezek a távoli tartományok mindig idegen világok, de absztrakt módon: nem hangsúlyozódik a sajáttól, az otthontól, az ismerőstől való radikális különbségük, inkább csak a kuriózumokkal teli ismeretlenségük tűnik fel.
Ami a regénytípus emberképét illeti, a szereplők időben állandóak és passzívak, egyetlen jellemzőjük a térbeli mozgás. Teljességgel privát ember, nincs politikai-szociológiai meghatározottsága, küldetése, célja, nincs mélysége. Az egyetlen hangsúlyos elem az önmagával való azonossága: a hősök a próbatételek során a hűségüket, bátorságukat, erényességüket bizonyítják.
A regény hatalmas heterogén anyagot egyesít, de ennek az az ára, hogy a kronotoposza teljesen sematikus és absztrakt, semmi nem változik benne, minden kész és végérvényes már az elején. A regénytípus tovább élt a középkorban is, majd a barokk időkben születtek a görög daraboknál sokszorta hosszabb kötetek.
A hétköznapi kalandregény
Itt is kalandidőről beszélünk, de az egészen másként szerveződik meg. A típus két tiszta példája Petronius Satiryconja és Apuleius Az aranyszamara, Bahtyin főleg ez utóbbit hozza fel példának a típus bemutatásakor.
A regény az átváltozás motívumára épül. Az átváltozás alaptéma a mítoszokban. Hésziodosznál a metamorfózis az egész világ működését átfogja, hiszen a világ egyes korszakai átváltozások formájában jelennek meg, de a természet is metamorfózisok sorából áll (évszakok). Ovidiusnál az átváltozások már egyediek, izoláltak, kuriózumszerűek.
Apuleius regényében az átváltozás a privát ember egzisztenciájához kapcsolódik, őt juttatja el egy létállapotból egy másikba (Lucius a regény elején bohém ember, a végén bölcs). A kalandidő itt is kívül esik a hétköznapokon, de hatással van a főhős életére. Az eseményeket itt is a véletlen egybeesések szervezik, de a sors itt mégis a főhősből indul ki. Lucius nem aktívan idézi elő az események menetét, de mégis az ő eltévelyedése az oka a szamárrá való átváltozásnak, és a kalandok az ő lelki átalakulásához vezetnek. A vétség a jellemből indul ki, a kalandok sora a vezeklés, amely megtisztítja az embert.
Az ember, akárcsak az előző regénytípusban, itt is privát ember: a világhoz külsődlegesen kapcsolódik, sorsuk nem határozza meg egymást. A tér itt már nem idegen: a hős a szülőföldön kalandozik, és az emberek mindennapi életébe pillant bele, a szamárkülső ehhez ideális, hiszen senki nem titkolózik előtte. A későbbi regényirodalomban (a pikareszkben és részben aralista művekben) megmarad a megfigyelőnek ez a funkciója, de ott a szolga, prostituált, kalandor tölti be ezt a szerepet.
A kalandidő nem egységes és lezárt, az események különálló időszelvényekben artikulálódnak, nincs közöttük igazi összefüggés. A társadalom statikus, mozdulatlan, de legalább a maga változatosságában jelenik meg.
Utolsó kommentek