HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (17) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (5) Aronson (1) Asimov (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (6) Boileau (1) Borges (2) Brontë (1) Burke (1) Byron (1) Calvino (2) Camões (1) Clavell (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (3) Davies (1) Defoe (1) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (6) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (2) Flaubert (2) francia irodalom (17) Freud (5) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gide (1) Golding (1) Greene Brian (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (26) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) kortárs (15) Kosztolányi Dezső (4) középkor (5) Kulcsár Szabó (3) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Móricz (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (1) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (1) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Schlegel (1) Sue (1) Szegedy-Maszák (1) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

c13_56_b2_color.jpg

 

A képregény, amelyet a franciák a „kilencedik művészetnek” neveznek, különálló művészeti ág, akárcsak a szintén fiatal film; olyan médium, amelynek megvannak a csak rá jellemző kifejezőeszközei, klasszikusai és formabontói is. Hazánkban ennek e médiumnak a megítélésére erőteljesen rányomta bélyegét speciális magyar múltja, az ún. adaptációs képregény hagyománya. Az elmúlt politikai rendszer a kapitalizmus jellegzetes konstrukciójaként tekintett a médiumra, és csak abban az esetben engedélyezte képregények alkotását és megjelentetését, ha azok klasszikus irodalmi műveket dolgoznak fel. A döntéshozók úgy vélték, a médium veszedelmes felszínességét felülírhatja, vagy legalábbis némiképpen „jóvá teheti” az az értékesebbnek tekintett tartalom, amit közvetít. A képregények feladata ilyen módon az ismeretterjesztés és a „komoly” irodalmi művek iránti érdeklődés felkeltése lett. A médium értéke tehát abban állt, hogy önmagán túlmutatva, önmagát mintegy eltörölve hidat képez a valódi értékek felé. Az adaptációs képregény jelensége emiatt azt a tévképzetet alakította ki a társadalomban, hogy a képregény nem több, mint egyfajta „lebutított irodalom,” ahol sok képpel, kevés szöveggel találkozunk, ilyen módon megkímél minket a gondolkodás erőfeszítésétől (mintha csak a szöveg olvasása kívánna mentális erőfeszítést a befogadótól, a képek dekódolása nem).

Ám a képregény önálló médium, amelynek saját értékeit és létjogosultságát immár egyöntetűen elismerik a kultúrával és a médiumok kutatásával foglalkozó szakemberek. Az utóbbi időben hazánkban is számos kezdeményezés indult a műfaj elfogadtatásának érdekében. A Műút c. miskolci kötődésű irodalmi lap és a Szépirodalmi Figyelő külön képregényes melléklettel jelenik meg; léteznek képregény-fesztiválok, számos ún. szerzői képregény lát napvilágot. Igaz, a műfaj nálunk valószínűleg sosem lesz olyan népszerű, mint pl. Franciaországban, ahol különálló képregény-üzleteket találunk az utcákon – ezek olyan boltok, ahol kizárólag ilyen jellegű kiadványokat lehet vásárolni; a polcokon itthon elképzelhetetlen bőségben sorakoznak a bande dessiée-k, azaz rajzolt csíkok, ahogy a képregényt nevezik Frankhonban. A kötetek művészeti albumokra hasonlítanak: A/4-es formátumúak, keménytáblásak, jó minőségű papírra nyomtatják őket.

Nemrég hazánkban is megjelent Scott Mcloud két híres kötete, amelyekben a képregény jellegzetes kifejezőeszközeit elemzi – képregényes formában;[i] a hazai szerzők közül pedig Maksa Gyula adott ki különálló könyvet a témáról.[ii] Röviden annyit érdemes mondani a képregény sajátos kifejezőeszközeiről, hogy a műfaj sajátosságát a linearitás és a szukcesszivitás kettősségében szokták megjelölni. A képek egyfelől olyan egymásutániságot alkotnak, amely egy lineáris eseménysort mesél el, másfelől viszont maguk a képkockák (szakkifejezéssel panelek) egymás mellett helyezkednek el a térben, így egyfajta sajátos egyidejűségben léteznek. Az olvasó egyszerre lát egy időbeli folyamatot a paneleken belül, és egy oldalkompozíciót, amelyben ezek az időpillanatok elrendeződnek. A képregény másik különös lehetősége a rá sokban hasonlító filmmel szemben, hogy itt az alkotók játszani tudnak a panelek méretével és formájával egyaránt. Adott esetben ezek az eltérések egészen extrém méretűek is lehetnek: előfordul, hogy egy adott képregény egyik oldalát egyetlen panel tölti ki, más oldalakon viszont húsz-huszonöt is összezsúfolódik.

Akadnak olyan művészek, akik a képregény formai lehetőségeivel játszanak, ezeknek a lehetőségeknek a széles skáláját igyekszenek kiaknázni. Példaként hozom fel a hazánkban is többé-kevésbé ismert angol rajzolót, Winsor McCayt, aki a Little Nemo is Slumberland (A Kis Nemo Szundiországban) c. sorozatával vált híressé. Ez a sorozat egy oldalas történetekből áll, amelyek a főszereplő kisfiúnak egy-egy álombeli kalandját mesélik el. McCay olyan módon építette fel az oldalakat, hogy nem csak a történekkel és az ábrázolt ötletekkel hökkentette meg az olvasót, hanem a panelek alakjával, elrendezésével is játszott. Ilyen jellegzetes játék pl. az, amikor a szomszédos paneleken belül megrajzolt jelenetek mintha egymás tükörképei lennének, vagy amikor a kockák méretei nőnek vagy csökkennek az elbeszélés során, esetleg az alakjuk változik valamilyen rend szerint – ezekben az esetekben a szerző nem csupán előad valamit egy médium segítségével, hanem reflektál magára a médiumra is, amely közvetíti a történetet. A másik példám a hazánkban szintén ismert Sin City-sorozat, Frank Miller munkája. Miller rajztechnikája egészen megdöbbentő a legjobb részekben: a képek olyan erősen stilizáltak, mintha afféle absztrakt formák lennének, így arra kényszerítik az olvasót, hogy megálljon az olvasásban, és egy pillanatra elgondolkozzék, mit is lát tulajdonképpen. Az a milleri ötlet, hogy a durván fekete-fehér foltokká stilizált rajzokba időnként egy-egy színes elemet is beilleszt, szintén az önreflexió eszköze, hiszen az olvasóban újra meg újra tudatosítja, hogy amit lát, az csakis képregényben, nyomtatott formában létezik. Az önreflexív alkotásmód, amely magára az elbeszélésmódra, illetve a történetet hordozó médiumra irányítja a figyelmet, rokon azokkal a technikákkal, amely a modern irodalmat jellemzi. Olyan eljárásmódokra utalok itt, mint pl. az időrend megbontása, az elbeszélő szavahihetőségének megkérdőjelezése, az elliptikus (kihagyásos) szerkesztés, a nézőpontok váltogatása, a többértelműség, polifonikusság, intertextualitás stb. (A napokban elhunyt Esterházy Péter is az ilyesfajta technikák kreatív alkalmazásával alkotott maradandót a magyar irodalomban.)

A címben jelölt Tintin-képregénysorozatban az az érdekes, hogy egészen más úton halad, mint az ilyesfata önreflexív művek.  A Tintin kalandjai sorozat huszonnégy kötetből áll. A történeteket Hergé 1929-ben kezdte megjelentetni folytatásokban különböző lapokban. 1942-ben áttért a színes technikára, ennek megfelelően pedig átalakította és részben átrajzolta az első nyolc, még fekete-fehér kötetet, hogy egységesítse a sorozatot. Ekkortól lett minden egyes epizód 62 oldal terjedelmű.

 

tintin_t13.jpg

A Tintin egyes kalandjai viszonylag hosszúak tűnnek, a francia képregényeknél szokásos 44-46 oldalnak ez a másfélszerese. A panelrendezés elég sűrű, a képkockák négy sorban rendeződnek el, egymás mellett gyakran négy-öt is helyet kap, így egyetlen oldalon sok esetben 15-20 rajz is elfér, de nem ritka, hogy ez a szám 20 fölé is felmegy. Ám ez a terjedelem a mégsem tűnik megterhelően soknak, mivel a történetek gördülékenyek, a kalandok sodró lendületűek, a kötetek olvastatják magukat. A Tintin teljesen hagyományos, lineáris elbeszélésmóddal dolgozik, itt nyoma sincs a fentebb említett modernista technikáknak; Hergé egy igazi, ízig-vérig klasszikus mesélő. Mert így mesélni nem is olyan egyszerű, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az, hogy a szerző olvasó figyelmét ilyen módon mindvégig ébren tudja tartani, nem kevés mesterségbeli tudást és ritmusérzéket kíván.

Azért is érdemes ezt hangsúlyozni, mert úgy tűnik, manapság hajlamosak vagyunk erőteljesen fölértékelni az említett önreflexív stratégiákat, és megfeledkezni arról, hogy mekkora érték a mesélni tudás, illetve az egyes elemek olyan harmonikus, finoman összehangolt adagolásának képessége, amelyek biztosítják a történet gördülékeny előrehaladását. Említhetünk mindazonáltal néhány párhuzamos esetet az irodalomból, amikor éppen az ilyesfajta alkotásmódot ismerték el. Nemes Nagy Ágnes pl. a kaland jelentőségét emelte ki Jókai műveiben, hangsúlyozva, hogy mekkora irodalmi érték a mesélni tudás. Horváth János a remek századfordulós novellista, Cholnoky Viktor egy elbeszélésének (A királygyilkos) elemzésében hívta fel a figyelmet arra, hogy micsoda művészi invenció, illetve arányérzék kell ahhoz, hogy az író mindig éppen csak annyit mondjon el az ábrázolt világról, amennyi a történet értelmezéséhez kell. Az ilyen művészek nem rombolják le vagy alkotják újra azt a médiumot, amelyben mesélnek, hanem tökéletes összhangot dolgoznak ki az egyes komponensek között.

Ami Hergét illeti, nála a rajzok és a szöveg együttműködését érdemes kiemelni. Hergé mindig megtalálja azt az arányt, amikor a képek elég kidolgozottak ahhoz, hogy felidézzék a Tintin által bejárt távoli vidékek jellegzetes atmoszféráját, és képesek legyenek bevonni az olvasót a történet terébe, ám soha nem annyira részletesek, hogy belevesszünk a szemlélésükbe, így nem akasztják meg az olvasó figyelmét, nem törik meg az olvasás folyamatosságát és a történet ritmusát. Nem véletlenül kapta ez a grafikus nyelv a „ligne claire”, vagyis „világos vonal” elnevezést: ahogy a történet is szépen követhető, úgy a rajzok, a formák is mindig egyértelműek, a vonalvezetés tiszta, még a vonalvastagság sem nagyon változik.

A díszletek általában realisták, a figurák viszont egyszerűek és karikaturisztikusak, maga Tintin egy kicsit olyan, mintha egy gyerek rajzolta volna. A képek tehát nem vonják magukra a figyelmet a szöveg rovására, a két komponens így teljesen alárendelődik a történetnek. A Tintin mintha tökéletes példája lenne Scott McCloud eszményének: McCloud felhívja a figyelmet arra, hogy a képregény csak akkor működik, ha a kép és szöveg összhangban áll egymással, nem tesz jót az elbeszélésnek, ha a kettő mintegy külön úton jár, versenyezve egymással az olvasó figyelméért.[iii] Szintén McCloud ad egy érdekes áttekintést arról, hogy milyen technikák állnak a rajzoló rendelkezésére ahhoz, hogy dinamikusabbá tegye a képeit, más szóval fokozza azok intenzitását. Ilyen technikák a fokozott perspektivikus mélység, a panelek alakjának és méretének drasztikus változtatása, az eltúlzott mozdulatok és mimika, a látószög erőteljes variálása stb.[iv] Megfigyelhető, hogy Hergé igencsak módjával alkalmazza ezen eljárásokat: a panelek mérete nagyjából hasonló, mindig négy panelsorral találkozunk, és a perspektíva sem változik drasztikusan. Mégis tökéletesen képes érzékeltetetni a szereplők érzelmeit, az akciójelenetek dinamikusak és lendületesek, mint pl. a szakadék felé száguldó vonat epizódja a Le temple de Soleil (A Nap temploma) c. kötetben – ám sohasem válik öncéllá az akció ábrázolása, az ilyesfajta jelenetek mindig szépen illeszkednek a történet kontextusába.

dyn008_original_489_587_pjpeg_2622999_c648e72035e7c034ea89c9766f5ea9a5.jpg

Ahogy a történetmesélés ritmusában, úgy a különböző műfaji elemek tekintetében is remek az egyensúly a képregényben. Kaland, humor, kémtörténet – ezek a legfontosabb összetevők olyan módon, hogy soha sem uralkodik el egyik sem a többi felett, egyik sem válik soha tolakodóvá. Hergénél állandó elem az utazás és a rejtély, amiket a legjobb kötetekben remekül adagolt, finom, de nem túl harsány humor színez. A Le temple du Soleil c. kötetben pl. állandó humorforrás Haddock kapitány ügyetlensége: többször egymás után is lebucskázik a hegyoldalról, a dzsungelben pedig szinte minden lehetséges élőlénnyel összeütközik valamilyen módon. Ez a fajta jellegzetes, ismétlődésre épülő humor egyébként az Asterixből lehet ismerős.

Hergé az egyes művészi elemek ügyes elrendezésével, a fordulatok, meglepetések tökéletes ritmusú adagolásával képes elérni, hogy az olvasó teljesen belefeledkezzék a történetbe. Ha belekezdünk egy Tintin-történetbe, a kalandok lavinaszerűen sodornak magukkal, az utolsó oldalon pedig örömmel nyugtázhatjuk, hogy milyen jól szórakoztunk, és hogy milyen nagy mesélő is a belga képregény mestere, Hergé.

 ...


A fenti írást a miskolci Átjáró c. kulturális lapba készítettem, megjelent 2016 decemberében. 

[i] Scott McCloud, A képregény mestersége, Nyitott Könyvműhely, 2006.; A képregény felfedezése, Nyitott Könyvműhely, 2007. 

[ii] MAKSA Gyula, változatok képregényre, Gondolat, Bp., 2010.

[iii] A képregény mestersége, 149.

[iv] Uo. 45-50.

Címkék: képregény

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr2112055671

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.