Diderot műve, a Mindenmindegy Jakab meg a gazdája (Jacques le Fataliste et son maître) az Előszó szerint azt a kérdést teszi fel, hogy vajon meg van-e írva előre a sorsunk, vagy véletlenek sorozata az életünket (Kriterion, Kolozsvár, 2003.). Az első lehetőség arra utal, hogy létezik egy Gondviselő vagy kevésbé gondviselő, de felsőbbrendű hatalom, amely a világon kívül áll, és tudatosan szabja meg a történések menetét. Jakab (aki a francia cím szerint fatalista) azt vallja, hogy minden előre meg van írva, ám a tetteivel rácáfol erre, hiszen az életét és a meséit véletlen, szeszélyes ötletek, asszociációk irányítják, ahogy az előszó fogalmaz: „közhelyeket mond és eredeti módon cselekszik” (10). Egyre azt hajtogatja, hogy minden, aminek történnie kell, meg van írva, ám feltűnő, hogy mindig csak utólag derül ki, mi volt megírva. Újra az előszót idézem: „megírni bármit csak utólag lehet, ha valaki veszi a fáradságot, hogy szétszedje és újra összerakja a történések láncát, és eltöprengjen azon, hogyan is fűződnek össze.”
Harmadik lehetőségként az is felvetődik, hogy nem az esetlegesség irányítja az utunkat, és nem is a valamiféle felsőbb hatalom, hanem az okok láncolata vezet az adott események bekövetkezéséhez, vagyis a dolgok determináltak, de nem Isten, hanem a világon belüli kauzális kapcsolatok által. Az okozatiság központi fogalom az empirikus filozófusoknál, és Kant is ebből indul ki (Hume nyomán), Jakab egy helyen (210) említi is Spinozát, aki szerint a világ egyetlen nagy szubsztancia, az erkölcsi és anyagi komponensek összetartoznak benne, tehát minden mindennel összefügg. Ám ez az állítás is kétségbe vonódik a műben, pl. Arcis márki és La Pommeraye márkiné kalandjainak előadása után a szerző megjegyzi, hogy a történet azért nem teljesen érthető és kerek, a szereplők motivációja azért hézagos, mert sok más eseményt is le lehetett volna mesélni velük kapcsolatban, ami más megvilágításba helyezné a tetteiket (189). Egyáltalán nem biztos, hogy ezeknek az eseményeknek a sora kimeríthető, vagyis az okok láncolata végtelen kuszaságot alkot, az értelmezés, illetve a narráció mindig megvágja valahol ezt a végtelen hálózatot. Ahogy Jakab a regény elején is felveti: a jövőbeli történéseknek a jelenbeli körülmények az okai, de ki bírja azokat mind számbavenni? (22-23) Egészen posztmodern gondolat. Ez egyébként Arisztotelész Poétikájára és a klasszicizmusnak az ógörög bölcs írására épülő elvárásaira is ellenreakció, hiszen Arisztotelész szerint a cselekménynek szervesen kell következnie a szereplők jelleméből, aminek viszont egységesnek kell lennie, a fogadósné meséjében viszont Arcis márki fiatal felesége, amint az Úr szóvá teszi, lényegében két különböző, egymással összeegyeztethetetlen szerepet játszik. (186) Ahogy Diderot ezzel szembe helyezkedik, az persze romantikus magatartásként értelmezhető, de az okok, események végtelen láncolatának gondolata eléggé posztmodern.
Ami érdekes, az az, hogy a szövegben ezen túlmenően is egy sor olyan jellemzőt találhatunk, ami a posztmodernnek nevezett irodalom sajátossága. A szöveg egyik meglepő eljárása, hogy vegyíti a prózai elbeszélést a drámai formával. Ez önmagában még nem posztmodern, hiszen ez az átjárás inkább a műnemek, műfajok klasszicista elhatároltsága ellen lázadó, az őket vegyítő romantikus felfogás műve. Az viszont már-már posztmodern, hogy a regényben többen is mesélnek, és a szerzői hangok időnként egészen összekuszálódnak, az olvasó néhol összezavarodik, amikor azt kellene eldönteni, ki szól éppen. Mesél ugyanis a szerző, a szereplők, illetve a szereplők meséinek szereplői is, a szerző viszont sok helyen eltér Jakabék történetétről, és egészen más, ahhoz nem kapcsolódó történeteket is előad (pl Gousse kalandjai, 103). Időnként bizony el kell gondolkodnunk, most éppen melyik elbeszélő folytatja meéyik történetet. A szereplők időnként átkerülnek a narráció egyik szintjéről a másikra: miután a Jakabék meghallgatták fogadósné meséjét Arcis márkiról, a saját életükben találkoznak vele. (205) Az eredeti, beígért történet (Jakab szerelme) viszont egyre késik, közben más történetek kezdődnek, amiknek egy részének folytatása ugyancsak csúszik.
Mindezt a szerző töménytelen önreflexiója tarkítja, amelyben a saját történetének fikcionális voltára figyelmeztet. A regény elején pl. Jakab és gazdája betér egy épületbe, de a szerző nem mondja meg, mibe (34-35), még azt a lehetőséget is felveti, hogy ez csak egy allegória. Van olyan szöveghely, ahol eltér attól, amit előzőleg írt, elárulva, hogy az előbb hazudott (24), megint máshol egy események kétféle változatát kínálja fel, hogy válasszon közülük az olvasó (1911-92). Itt ráadásul kiegészítésként hozzáteszi, hogy az olvasó „holnap, pihent fejjel” dönthet majd, mintha a befogadó, és nem is Jakab mámorosodott volna meg a bortól, és esett volna össze a fogadó padlóján. A szerző számtalan alkalommal szólítja meg az olvasót, reagálva arra, amit szerinte az érez vagy gondol a szöveg egy adott pontján, tehát az írására adott lehetséges válaszokat is belekomponálja a szövegbe. Megesik, hogy figyelmezteti az befogadót: ha kedve tartaná, akár máshogy is folytathatná a történetet (124). Az is előfordul, hogy a szerző idézőjelben leír néhány mondatot, majd közli: nem tudja, ki gondolta ezt, Jakab, az ura vagy ő (mármint a szerző, 135). Mintha a tudatok átjárhatóak lennének, illetve mintha a szerző a saját szereplőivel egy történetszinten létezne. Mintha időnként a szerzői, szereplői és befogadói szerepek is összecserélődhetnének.
Maguk a történetek egyébként, amik ebben a kusza textuális szőttesben előadatnak, eléggé szórakoztatóak, nemritkán pajzánkodóak, mint pl. Jakab szexuális kalandjai, máshol pedig Diderot egyházkritikai attitűdje is hangot kap bennük, mint pl. a rafinált és romlott Hudson abbé kalandjainak esetében. A könyv tehát viszonylag szórakoztató olvasmány, bár az állandó csapongás és megszakítottság miatt viszonylag sok figyelmet igényel.
Utolsó kommentek