Az alábbiakban Hans Robert Jauss két tanulmánya[i] alapján szólok néhány szót a posztmodern irodalomról. Jauss három szerző: Calvino, Borges és García Márquez műveivel foglalkozik részletesebben.
Jauss először arra a kérdésre keresi a választ, vajon önálló korszaknak tekinthető-e a posztmodern. A válasz egyértelmű igen: a hatvanas évek után kezdődő időszaknak több markáns jellemvonása világosan azonosítható. Jauss előzetesen a posztmodernnek a következő jellemzőit sorolja fel: a modern pátosz helyett a szatíra és a szubverzív komikum igenlése, a szubjektum halálának hirdetése helyett a polifónia és az én-te viszony meghatározó tapasztalata, az indusztriális világ új médiumainak felfedezése, a magas-és tömegkultúra közötti határ felszámolása, továbbá szabad rendelkezés a múlt szövegei, hagyománya fölött.
Calvino esetében az én-te viszony jelenléte emelhető ki, mint meghatározó posztmodern vonás. A modern irodalom központi problémája az én, a szubjektum volt, amit Nietzsche fiktívként leplezett le, és amelynek válsága alapvetően határozta meg a korszakot. Calvino a Ha egy téli éjszakán egy utazó c. regényében egészen másfajta képlettel áll elő: itt az olvasó „te”-je, aki a regényen belül is mint olvasó jelenik meg, a regény én-jévé válik. Az író, a valóságos olvasó és a regénybeli olvasó így felcserélhetővé válnak, egymást konstituálják, egymáson keresztül létesítik saját identitásukat is, ahogy Jauss Plessnert idézve utal rá: az egocentrizmuson úgy lehet túllépni, ha az én a te-n keresztül, a másikban ragadja meg önmagát, egyfajta dialogikus szituációban. Calvino ráadásul sok esetben úgy ír, mintha nem az alkotó irányítaná a történetet, hanem éppen fordítva: a szerző mintha a saját akarata ellenére követné az olvasó vágyait, miközben megalkotja a szöveget: mintha nem azt írná, amit ő akar, hanem amit az olvasó vár tőle. Mivel a regény nem egy egységes mű, hanem tíz meginduló és megszakadó regénykezdet összessége, a zárt szubjektum képzetét itt az én-te viszonyok felcserélődő játéka olyan módon váltja fel, hogy ezek a szubjektumok sokféle perspektívára nyílnak rá, különböző horizontok mozgásába íródnak be.
Borgesnek a Pierre Ménard, a „Don Quijote” szerzője c. novellájában a főszereplő szó szerint újra megírja Cervantes regényének szövegét – ám mivel ezt egy egészen új kontextusban, korszakban teszi, az azonos mű mégis különbözővé válik az elődtől. Borges ezzel lényegében a recepcióesztétika (sőt: a dekonstrukció) egyik alapgondolatát előlegezte meg: az időbeli távolság maga is a jelentés része, nem létezik önazonos műalkotás. Szintén előlegezi a novella az intertextualitás elképzelését: nincsenek autentikus szövegek és nézőpontok, csak az elmúlt (megváltozott) létezése, az örökké íródó szöveg. Borges másik novellájában, a Tlön, Uqbar, Orbis-ban a tudósok játékból létrehozzák egy képzeletbeli világ földrajzát, nyelvészetét stb., vagyis kimerítő leírást adnak egy fikciós világról. Borges ezzel a szubjektum haláláról és az ész trónfosztásáról szóló modern alkotások komor pátoszon a fikció felszabadító potenciálja felé lép tovább. Ugyanakkor Jauss szerint Borges mégis a korszakküszöbön áll (még nem teljesen posztmodern), hiszen a fikciók labirintusából ő mégicsak szeretne kiutat találni, és visszatérni a valóságba.
Ezzel szemben Marquez Száz év magányában már végképp nem a nyelv önreflexív aspektusa, nem is a fikció és a valóság közötti törés, nem az írás problematizálása és nem is a fikciók labirintusában való bolyongás kap főszerepet, hanem a fikció teljességgel felszabadító hatalma, „az imaginációba vetett bizalom” szervezi a szöveget.
A regény másik radikális újítása az, ahogyan a természet megjelenik benne. A Macondót körülvevő őserdő mindenestül idegen, kiismerhetetlen az ember számára – egészen másfajta felfogás ez, mint az európai irodalomnak a Petrarcával kezdődő és a romantikában kiteljesedő hagyománya, amelyben a természet mint az ember belső valóságának tükörképe jelenik meg, amelyben az ember megismeri önmagát, és amely, ahogy Wordsworthnél, egy autentikus hang manifesztációja.
Ugyancsak sajátossága a műnek a profán és a csodálatos magától értetődő közössége – mint amikor az adományokat gyűjtő pap, hogy meggyőzze a híveit, megiszik egy csésze csokoládét, majd felemelkedik a földről.
A latin-amerikai irodalomban a mítosz is egészen más szerepet játszik, mint az európai szerzők nagy részénél. A mítosz itt nem valamiféle tiszta eredet, önazonosság letéteményese, hanem a heterogenitásé, ahogy Carlos Fuentesnél is.
[i] Hans Robert Jauss, Az irodalmi posztmodernség; Egy posztmodern esztétika védelmében. In: Uő, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris, Bp., 1997. 211-268.
Utolsó kommentek