HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

covers_41179.jpg

 

  Arisztotelész lélekfilozófiai gondolatai azért érdekesek, mert a nézetei radikálisan eltérnek attól, amit ma általában a lélekről gondolunk. (Lélekfilozófiai írások, Akadémiai, Bp.)

  Déscarteshoz kötjük a szubsztanciadualizmus fogalmát, ami a testet és a lelket két különböző, önmagában is létező szubsztanciaként gondolja el, és amely igen népszerű elképzelés a nyugati kultúrkörben. Ezzel szemben Arisztotelész a lelket a test formájaként írja le, amely azonban nem pusztán külalakot jelent, hanem funkciót is: a lélek az, ami alapján a test él, működik.

  Arisztotelész szembeszáll a korabeli atomistáknak azon nézetével, amely szerint a lélek is valamilyen értelemben test, még ha nagyon finom test is, amely mozgó atomokból áll, ahogy a tűz vagy a levegő. Arisztotelész koncepciójában az anyag lehetőség (potencia), a forma teljesültség (aktualitás), így a lélek az anyag formája, vagyis az az elv, ami szubsztanciává teszi az adott dolgot: „A léleknek tehát szükségképpen abban az értelemben kell szubsztanciának lennie, hogy ő a potenciálisan élettel bíró test formája. Mármost a szubsztancia teljesültség; a lélek tehát a testnek a teljesültsége.” (A lélekről, 412a3). Ahogy a baltát nem lehet elválasztani attól, hogy éles fém, amit vágásra használunk, vagy ahogy a viaszpecsétet nem lehet elkülöníteni a saját formájától, úgy a testet sem lehet elválasztani a lélektől. „Ha a szem élőlény volna, a látás lenne a lelke (…)”. (412b). Az anyag és a forma együtt alkotja a szubsztanciát, a lélek így nem test, de nem lehet test nélkül, valamije a testnek.

  Ami a formát illeti, David Ross monográfiája fejti ki, hogy Arisztotelésznél sem a formák, sem az anyag nem keletkezik. (Az égi szférákat a mozdulatlan mozgató mozgatja, de az nem teremtője a világnak, ahogy a keresztény mitológiában, hanem minden örök. A mozdulatlan mozgató tiszta aktualitás, és nem személyes, gondviselő isten.) A formák tehát örökkévalóak, de nem abban az értelemben, ahogy Platón ideái: Arisztotelésznél „a forma csupán megtestesülései sohasem szűnő sorozatának köszönheti örök voltát,” mivel az élőlények hozzájuk hasonló formájú lényeket hoznak létre utódként. (David Ross: Arisztotelész. Osiris, Bp., 2001. 236.)

  Arisztotelész szerint tehát a test és a lélek nem választható el egymástól. Minden egyes lelki folyamatnak van testi és mentális aspektusa is. Az azonban, hogy ezek pontosan hogyan függnek össze Arisztotelész nézetrendszerében, nem teljesen egyértelmű. Lautner Péter a kötet utószavában (194-200) ehhez a modern elmefilozófiai irányzatokat említi támpontul. A funkcionalizmus elgondolásában a lelki oldal a meghatározó, a test ehhez csak a szükséges anyagot, feltételt biztosítja, de nem határozza meg a lelki folyamatokat. Nem azért haragszunk vagy érzünk örömöt, mert valamilyen változás megy végbe a testünkben: a lelki fenomének egymás okai, és különböző testi elemek szolgálhatnak azok alapjául, de csak alapul. A másik elgondolás a szuperveniencia. Eszerint (ha jól értem, amiben nem vagyok biztos) a lelki folyamatokból nem feltétlenül lehet egyértelműen következtetni a testiekre, de a testi változások minden esetben kiváltanak változásokat a lélekben, és a lelkiállapotok sem módosulhatnak úgy, hogy a lelkiek ne alakuljanak velük együtt. Továbbá: egy kémiai anyag, ami a testre hat, a lelki folyamatokra is hat (pl. egy fájdalomcsillapító), de a mentális tartalmak, vagyis a gondolatok nem vezethetők le a testi állapotokból. Arisztotelész elképzelései egyik elméletnek sem feletethetők meg egyértelműen.

 

  Miután meghatározta, mi a lélek, Arisztotelész annak működésével foglalkozik. A lélek legalapvetőbb tevékenysége az érzékelés. Ez a lelki folyamat úgy zajlik, hogy az érzékszervek befogadják a külső dolgok formáját, az anyagát azonban nem. A növények az anyagot is magukévá teszik (pl. a felvett víz esetében), a formát viszont önmagában nem, ezért nem érzékelik a köröttük lévő világot. Arisztotelész ezt egy szemléletes példán keresztül teszi érthetővé: olyan ez, „ahogy a viasz a pecsétgyűrű jelét a vas vagy az arany nélkül fogadja magába: átveszi ugyan az arany-vagy bronzjelet, de nem mint aranyat vagy bronzot.” (423 b)

   Az érzékelést a külső dolgok váltják ki az őket és az érzékszerveket összekapcsoló közegen keresztül. Az érzékelt dolgok és az érzékelés önmagukban csak potencialitásban léteznek, mindkét pólus az érzékelés konkrét folyamatában válik aktuálissá: „amikor a potenciálisan halló működésbe lép, és a potenciálisan hangzó hangzani kezd, akkor egyidejűleg támad az aktuális hallás és aktuális hang (…)” (426a).

   Arisztotelész felteszi a kérdést, hogy vajon létezik-e egy az érzékelés feletti érzék, ami az érzékekre vonatkozik, hiszen amikor pl. látunk, akkor tudjuk azt is, hogy látunk. Mivel látjuk tehát a látást? Az ógörög bölcselő nem tartja valószínűnek, hogy létezik ilyen külön érzék, hiszen akkor végtelen regresszus állna elő: lennie kellene egy újabb érzéknek, ami az érzékre vonatkozó érzéket érzékeli, és így tovább. (425b)

  A lélek működésében meg kell különböztetni az érzékelést, a képzeletet és az ítéletalkotást, vagyis az elemző gondolkodást. Az érzékelés csak akkor működik, ha az érzékelt tárgy jelen van, a képzelet viszont annak hiányában is fel tudja idézni az adott dolgot. Az ész az a képesség, amivel ítéletet alkotunk és elemzést végzünk. Míg a lélek és az érzékelés összefügg a testtel, addig az ész nem, ezért nincs is külön szerv, ami az ész helye lenne. Az ész, mielőtt gondolkodni kezdene, tiszta potencialitás, aktuálisan viszont azonos a gondolkodás tárgyaival. (430a) Ez szerintem nem azt jelenti, hogy az ész szubsztanciálisan létezhet a test nélkül is, hanem azt, hogy az észnek nincs szubsztanciája a saját gondolatain kívül.

   Ráadásul, ha jól értem, a gondolkodás, még ha nem kötődik is a testhez közvetlenül, rá van utalva arra, hiszen az érzékelés formákat fogad be, amikből a képzetek lesznek, vagy talán maguk a befogadott formák a képzetek, a gondolkodás pedig ezekkel a formákkal foglalkozik: „a képzelet ugyanis mind az érzékeléstől, mind az elemző gondolkodástól különbözik, és amíg maga a képzelet nem fordul elő érzékelés nélkül, addig képzelet nélkül meg ítéletalkotás nem fordul elő.” (427b) Az ész tehát nemigen létezhet a test nélkül.

  Végezetül egy fura gondolat. Arisztotelésznek van egy meglepő megkülönböztetése az ész két fajtájáról, ami a könyv utószava szerint is nagyon homályos, és a görög filozófus műveinek egyik legproblematikusabb szöveghelye, a III. könyv 5. fejezete. Arisztotelész itt arról beszél, hogy van egy olyan ész, ami „mindenné válik”, és egy, ami „mindent létrehoz,” ez utóbbit nem éri semmilyen hatás, és a lényege a működés. Lautner Péter hangsúlyozza, hogy „a szöveg nem mondja meg világosan, hogy miféle észről van itt szó” (213) Talán valamiféle isteni észre utal a szöveg, ami a világ érthetőségét biztosítja, de ez nem biztos.  

Címkék: Arisztotelész

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása