Arisztotelész lélekfilozófiai gondolatai azért érdekesek, mert a nézetei radikálisan eltérnek attól, amit ma általában a lélekről gondolunk. (Lélekfilozófiai írások, Akadémiai, Bp.)
Déscarteshoz kötjük a szubsztanciadualizmus fogalmát, ami a testet és a lelket két különböző, önmagában is létező szubsztanciaként gondolja el, és amely igen népszerű elképzelés a nyugati kultúrkörben. Ezzel szemben Arisztotelész a lelket a test formájaként írja le, amely azonban nem pusztán külalakot jelent, hanem funkciót is: a lélek az, ami alapján a test él, működik.
Arisztotelész szembeszáll a korabeli atomistáknak azon nézetével, amely szerint a lélek is valamilyen értelemben test, még ha nagyon finom test is, amely mozgó atomokból áll, ahogy a tűz vagy a levegő. Arisztotelész koncepciójában az anyag lehetőség (potencia), a forma teljesültség (aktualitás), így a lélek az anyag formája, vagyis az az elv, ami szubsztanciává teszi az adott dolgot: „A léleknek tehát szükségképpen abban az értelemben kell szubsztanciának lennie, hogy ő a potenciálisan élettel bíró test formája. Mármost a szubsztancia teljesültség; a lélek tehát a testnek a teljesültsége.” (A lélekről, 412a3). Ahogy a baltát nem lehet elválasztani attól, hogy éles fém, amit vágásra használunk, vagy ahogy a viaszpecsétet nem lehet elkülöníteni a saját formájától, úgy a testet sem lehet elválasztani a lélektől. „Ha a szem élőlény volna, a látás lenne a lelke (…)”. (412b). Az anyag és a forma együtt alkotja a szubsztanciát, a lélek így nem test, de nem lehet test nélkül, valamije a testnek.
Ami a formát illeti, David Ross monográfiája fejti ki, hogy Arisztotelésznél sem a formák, sem az anyag nem keletkezik. (Az égi szférákat a mozdulatlan mozgató mozgatja, de az nem teremtője a világnak, ahogy a keresztény mitológiában, hanem minden örök. A mozdulatlan mozgató tiszta aktualitás, és nem személyes, gondviselő isten.) A formák tehát örökkévalóak, de nem abban az értelemben, ahogy Platón ideái: Arisztotelésznél „a forma csupán megtestesülései sohasem szűnő sorozatának köszönheti örök voltát,” mivel az élőlények hozzájuk hasonló formájú lényeket hoznak létre utódként. (David Ross: Arisztotelész. Osiris, Bp., 2001. 236.)
Arisztotelész szerint tehát a test és a lélek nem választható el egymástól. Minden egyes lelki folyamatnak van testi és mentális aspektusa is. Az azonban, hogy ezek pontosan hogyan függnek össze Arisztotelész nézetrendszerében, nem teljesen egyértelmű. Lautner Péter a kötet utószavában (194-200) ehhez a modern elmefilozófiai irányzatokat említi támpontul. A funkcionalizmus elgondolásában a lelki oldal a meghatározó, a test ehhez csak a szükséges anyagot, feltételt biztosítja, de nem határozza meg a lelki folyamatokat. Nem azért haragszunk vagy érzünk örömöt, mert valamilyen változás megy végbe a testünkben: a lelki fenomének egymás okai, és különböző testi elemek szolgálhatnak azok alapjául, de csak alapul. A másik elgondolás a szuperveniencia. Eszerint (ha jól értem, amiben nem vagyok biztos) a lelki folyamatokból nem feltétlenül lehet egyértelműen következtetni a testiekre, de a testi változások minden esetben kiváltanak változásokat a lélekben, és a lelkiállapotok sem módosulhatnak úgy, hogy a lelkiek ne alakuljanak velük együtt. Továbbá: egy kémiai anyag, ami a testre hat, a lelki folyamatokra is hat (pl. egy fájdalomcsillapító), de a mentális tartalmak, vagyis a gondolatok nem vezethetők le a testi állapotokból. Arisztotelész elképzelései egyik elméletnek sem feletethetők meg egyértelműen.
Miután meghatározta, mi a lélek, Arisztotelész annak működésével foglalkozik. A lélek legalapvetőbb tevékenysége az érzékelés. Ez a lelki folyamat úgy zajlik, hogy az érzékszervek befogadják a külső dolgok formáját, az anyagát azonban nem. A növények az anyagot is magukévá teszik (pl. a felvett víz esetében), a formát viszont önmagában nem, ezért nem érzékelik a köröttük lévő világot. Arisztotelész ezt egy szemléletes példán keresztül teszi érthetővé: olyan ez, „ahogy a viasz a pecsétgyűrű jelét a vas vagy az arany nélkül fogadja magába: átveszi ugyan az arany-vagy bronzjelet, de nem mint aranyat vagy bronzot.” (423 b)
Az érzékelést a külső dolgok váltják ki az őket és az érzékszerveket összekapcsoló közegen keresztül. Az érzékelt dolgok és az érzékelés önmagukban csak potencialitásban léteznek, mindkét pólus az érzékelés konkrét folyamatában válik aktuálissá: „amikor a potenciálisan halló működésbe lép, és a potenciálisan hangzó hangzani kezd, akkor egyidejűleg támad az aktuális hallás és aktuális hang (…)” (426a).
Arisztotelész felteszi a kérdést, hogy vajon létezik-e egy az érzékelés feletti érzék, ami az érzékekre vonatkozik, hiszen amikor pl. látunk, akkor tudjuk azt is, hogy látunk. Mivel látjuk tehát a látást? Az ógörög bölcselő nem tartja valószínűnek, hogy létezik ilyen külön érzék, hiszen akkor végtelen regresszus állna elő: lennie kellene egy újabb érzéknek, ami az érzékre vonatkozó érzéket érzékeli, és így tovább. (425b)
A lélek működésében meg kell különböztetni az érzékelést, a képzeletet és az ítéletalkotást, vagyis az elemző gondolkodást. Az érzékelés csak akkor működik, ha az érzékelt tárgy jelen van, a képzelet viszont annak hiányában is fel tudja idézni az adott dolgot. Az ész az a képesség, amivel ítéletet alkotunk és elemzést végzünk. Míg a lélek és az érzékelés összefügg a testtel, addig az ész nem, ezért nincs is külön szerv, ami az ész helye lenne. Az ész, mielőtt gondolkodni kezdene, tiszta potencialitás, aktuálisan viszont azonos a gondolkodás tárgyaival. (430a) Ez szerintem nem azt jelenti, hogy az ész szubsztanciálisan létezhet a test nélkül is, hanem azt, hogy az észnek nincs szubsztanciája a saját gondolatain kívül.
Ráadásul, ha jól értem, a gondolkodás, még ha nem kötődik is a testhez közvetlenül, rá van utalva arra, hiszen az érzékelés formákat fogad be, amikből a képzetek lesznek, vagy talán maguk a befogadott formák a képzetek, a gondolkodás pedig ezekkel a formákkal foglalkozik: „a képzelet ugyanis mind az érzékeléstől, mind az elemző gondolkodástól különbözik, és amíg maga a képzelet nem fordul elő érzékelés nélkül, addig képzelet nélkül meg ítéletalkotás nem fordul elő.” (427b) Az ész tehát nemigen létezhet a test nélkül.
Végezetül egy fura gondolat. Arisztotelésznek van egy meglepő megkülönböztetése az ész két fajtájáról, ami a könyv utószava szerint is nagyon homályos, és a görög filozófus műveinek egyik legproblematikusabb szöveghelye, a III. könyv 5. fejezete. Arisztotelész itt arról beszél, hogy van egy olyan ész, ami „mindenné válik”, és egy, ami „mindent létrehoz,” ez utóbbit nem éri semmilyen hatás, és a lényege a működés. Lautner Péter hangsúlyozza, hogy „a szöveg nem mondja meg világosan, hogy miféle észről van itt szó” (213) Talán valamiféle isteni észre utal a szöveg, ami a világ érthetőségét biztosítja, de ez nem biztos.
Utolsó kommentek