HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

wordsworth.jpg

 

   Az 1798-as Lírai balladák fontos mérföldkő a költészet történetében. A kötet híres előszavában Wordsworth egy egészen újfajta, a klasszicizmustól eltérő poétikát hirdet meg. Eszerint ő és szerzőtársa, Coleridge arra törekedtek, hogy a természetről írjanak, illetve a természet közelében élő falusi emberekről, e téma megjelenítésére pedig ugyancsak ezeknek az embereknek a természetes nyelvét használták. A természetnek és a nyelvnek ez az állapota ugyanis a sokkal kimunkáltabb, de gyakran modoros költői nyelvhasználatnál sokkalta alkalmasabb arra, hogy a maguk valódiságában ragadja meg az érzelmeket. Emiatt el is hagyták az olyan elterjed költő eszközöket, mint pl. a szokásos költői dikció vagy a megszemélyesítés.

   Maguk a versek számomra kissé egyhangúak, bár akadnak érdekes darabok is. Magával ragadó költemény az Óda: a halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből (bár valójában nem óda, hanem elégia). Megrendítő, ahogy az öregedésről beszél: mintha a dolgok elvesztenék régi fényüket, mintha szertefoszlana az a titokzatos ragyogás, amely a gyermekkorban átitatja a környező világot. Wordsworth ezt Platón alapján magyarázza: a lélek már a születésünk előtt is létezik, és gyermekkorban még visszaemlékszik az ideák világára. Ezt a tapasztalatot persze lehet máshogyan is értelmezni: a dolgok idővel elvesztik az újdonság varázsát, az embert mindinkább hatalmukba kerítik a megszokások, csalódások és mindenféle kötöttségek; és már nem áll előttünk az a reményteli, végtelennek tűnő és még meg nem élt tapasztalatokból álló élet, aminek az ígérete és fantáziája kezdetben olyan nagy lelkesedéssel tölti el az embert.

  Ám, mint említettem, Wordsworth sok verse kissé egyhangúnak, önismétlőnek tűnik a számomra. Újból és újból elhangzik, hogy a természet az igazi tanítómester, nem a könyvek, az írott szó (pl. Szemrehányás és felelet; Visszaadva a kölcsönt).  Aki elhagyja ezt a közeget, és elköltözik a városba, mint pl. a fiatal Lukács a Mihály c. pásztorkölteményben, az menthetetlenül elzüllik. A versek szereplői (legyen szó a magáról a költőről vagy valaki másról, pl. Matthewról, az öreg tanítóról, A vén cumberlandi koldusról, az öreg piócaszedőről az Elszántság és függetlenségben), általában magányosan bolyonganak a természetben, és elmerülnek annak szépségeiben, felismerik a természet mélyén a teremtőerőt, figyelnek annak szavára – ám ez a szó végülis nem mond semmit, csak saját létét nyilatkoztatja ki. Nincs kommunikáció, vita, fejlődés stb., csak ez az üres, puszta létezés.  „Múló napok, / évek gazdagítottak: lelke vélük / a habzó Természetnek! s minden eszmém / érzéssel telt meg, és elégedett csak / úgy voltam,  ha magát a Létezést éreztem (…)”, olvashatjuk a The Prelude-ben.(Ford. Tandori Dezső).[i] Magát a létezést érezni, mindenféle konkrét szín, ellentmondás, változás, torzulás, reprezentáció stb. nélkül egy kissé sivárnak tűnik, nehéz belátni, miféle öröm származik ebből. Emiatt aztán meg is lehet érteni Paul de Mant, aki azt igyekszik bizonyítani, hogy Wordsworthnél a természetben való feloldódás valójában csak illúzió, az egyesülés és az időn, a múlandóságon való felülemelkedés boldog pillanata valójában soha nem következik be.

  Paul de Man szerint[ii] Wordsworthnél nem arról van szó, hogy a szubjektum a természetben az örök teremtőerőt felismerve vagy azzal egyesülve megtalálná az állandóságot, hanem ennek az ellenkezőjéről: a tudat újra és újra ráébred saját mulandóságára. De Man ezt a The Winander Boy c. vers értelmezésén keresztül világítja meg. A szöveg két szakaszra oszlik: az elsőben egy fiatal fiú járja a természetet, figyelve annak hangjaira, mintha egyesülne azokkal, a második szekvencia viszont már arról tudósít, hogy a fiú halottan fekszik a temetőben. De Man rámutat, hogy az első részben, amikor a fiú szemlélődve megáll a romlatlan tájban, Wordsworth furamód nem a stood, hanem a hung igét használja: „Then, sometimes, while he hung /Llistening, (…).” Tehát a természettel való egyesülés pillanata nem a biztonság, hanem a bizonytalanság, a szédülés, a megszokott világból való kihullás pillanata. A vers második szakaszában a költő a temetőhöz is ugyanezt az igét kapcsolja: „the Churhyhard hangs / Upon a slope above the Village School (…).”  A kitüntetett pillanat, a jelenlét pillanata valójában tehát a múlandóság tudatának és előrevetülése: amikor a fiú a természet hangjaira figyelve függ a bizonytalanságban, az már felidézi a jövendőbeli halálát. Ez a pillanat nem az egyesülésé, hanem a mulandóság felismeréséé. De Man beidézi a The Prelude egy másik szöveghelyét is, ahol Wordsworth egy emlékről beszél, amikor fészekrablás közben elvesztette az egyensúlyát, és függött a fán, az ég és a föld között, de az ég „talán nem is e föld ege volt már.” A hung tehát valóban egy olyan tapasztaltra utal, amikor az ember a saját halandóságával szembesül.

   A The Winander Boy szövege ráadásul megtalálható a The Prelude-ben is, de a fiú helyett ott egyes szám első személyt használ a szerző. Vagyis a múltbeli esemény, amely a fiú halálát írja el, valójában a költő jövőbeli, elképzelt halálának objektivált megjelenítése. A természettel való összhang helyett tehát egy olyan időbeliséggel találkozunk, ami nem ragad meg semmiféle jelenlétet, önazonosságot, hanem a tudat folyamatos mozgása, ami újra és újra a saját halandóságával, pusztulásával szembesül. Az idő nem bildungs, nem kiképződés, hanem csak a veszteség folyamatos tudatosulása. Ez a fikció viszont hangsúlyozottan csak a nyelv közegében mehet végbe. Nem a természetről van tehát szó, hanem magáról a tudatról és a nyelvről.   

  De Man nagyjából ugyanezt a temporális mozgást fedezi fel a The River Duddon c. költeményben is. A folyó, amely az irodalomtörténész szerint magának a tudatnak a metaforája, a természetből tart a város (az emberi társadalom, tudat felé), majd elvész a tengerben. Ez azonban megintcsak nem a vágyott panteisztikus egyesülés, hanem az én elvesztésének pillanata: „tow’rd the Deep / Where mightiest rivers into powerless sleep / Sink, and forget their nautre.” A folyó a tengerben elfelejti, ki volt, vagyis megszűnik az identitása. Annak a ciklusnak a záró szonettjében, ahol az elemzett vers szerepel, ezt olvassuk: „For backawrd, Duddon! as I cast my eyes, / I see what was, and is, and abide.” Vagyis visszatérünk oda, ahonnan indultunk, a nyelv fikciójában visszafelé indulunk el a folyón. Ebben a körkörös mozgásban pedig újra és újra ráismerünk saját mulandóságunkra.

 

 

[i] Wordsworth és Coleridge versei. Európa, Bp. 1982, 146.

[ii] Paul de Man: Idő és történelem Wordsworth-nél. In: Uő, Olvasás és történelem. Osiris, Bp., 2002. 208-236.

Címkék: angol irodalom Wordsworth de Man

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása