HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

00000000000000000000000000000jokai.jpg

Tartalom

A meg nem nevezett elbeszélő a Magellán nevű hajón dolgozik, amely magyar lisztet szállít Rio de Janeiróból egy ugyancsak meg nem nevezett dél-amerikai országba. A tengerre sűrű köd ereszkedik, eltévednek, és mikor a köd szertefoszlik, egy kis szigetet pillantanak meg maguk előtt. Az aprócska szárazföld szélén egy hatalmas kúp emelkedik, amely valaha tűzhányó volt, de most már vizet lövell ki magából. A hegy tetején egy hajó látható, amit egy vihar lökött fel oda. Az elbeszélő valóságos kis paradicsomot fedez fel maga körül: a kúpot csodálatos korallzátonyok veszik körül, a megalvadt lávába vájt teraszokon egzotikus növények garmadája burjánzik. Egy Negrito nevű fiatalember jön eléjük csónakkal, akinek a rassza neve a személyneve. Kis lánybarátja Cava. A sziget lakosainak mindenük megvan, nincs szükségük semmire, nem ismerik a pénz fogalmát sem. Negritonak nincs lőfegyvere; megmutatja a kését, ami egy gyönyörű opáldarab. Megígéri az elbeszélőnek, hogy elkalauzolja a barlangba, ahol bőségesen találhat ilyen anyagot.

   A szigetlakók vezére egy Capitano nevű ember, aki a kormányosával, Padronéval tizenkét évvel ezelőtt vetődött a szigetre. Akkor tört ki a vulkán, és ragadta magával a hajójukat, akkor halt meg Negritoék családja is, a fiatal gyerekeket Capitanoék vették magukhoz. A férfiakat elkísérték a tengeri útra a feleségeik is. A pároknak azóta gyerekeik is születtek, Capitano felesége Donna, a fiuk Kadét, Padrone felesége Manola, a fiuk Ruffo, a lányuk Mestiza. A vulkán, miután kitört, a mélyébe ömlő tengervíztől kialudt, már nem tűz, hanem víz tör fel belőle, méghozzá nem is egy, hanem öt forrást formálva, ezek keresztülhaladnak a hajótesten. Az egyiknek forró a vize, ez melegíti a hajótestet, és még főtt halakat is hoz magával. A vulkánon túl jó termő földek terülnek el, valamint egy mocsár, ahonnan a tőzeget szerzik. Állatok is élnek a szigeten, amik közül a legfontosabb a láma, kicsit a ló szerepét tölti be. A lakók imádkozni is szoktak, de az imák szövegeit, illetve a 10 parancsolatot átalakították a saját igényeik szerint.

   A névtelen elbeszélő elhatározza, hogy odahívja a telepesekhez a hajó papját, hogy megkeresztelje őket. Csakhogy közben a társak tovább indultak, az elbeszélőt otthagyták a szigeten. Sebaj, ha már elhatározták, hogy megtartják a keresztelőt, akkor végigviszik ők maguk a szertartást. A Capitano ugyanis rendelkezik egy saját kis könyvtárral, ahol az egyik teológiai jellegű kötetben az olvasható, hogy ha nincs pap, akkor bárki keresztelhet. A fiatalok tehát új nevet kapnak. Negrito lesz Ábel, Cara Mária, Cadét Juan. Cava azonban nemigen lelkesedik az ötletért, és amikor arról esik szó, hogy ellentmond-e az ördögnek, csak nevet az egészen. Cava egyébként gyönyörű bennszülött lány, az elbeszélő azt sem tudja, hova legyen a csodálkozástól, amikor meglátja, alig talál szavakat, hogy leírja Cava bűverejét. Cava olyannyira viccel az egészen, hogy még azt is kitalálja, hogy kereszteljék meg a fókát is, amit a telepesek háziállatként tartanak. Csakhogy ekkor a fóka megharapja a kezét. Néhány nappal később a sebbe egy fonálféreg furakszik bele, ami borzasztó fájdalmat okoz a lánynak. Ruffo kitalálja, hogy mivel a féreg imádja a sajtot, csalogassák ki azzal a sebből. Tehát egy sajtot raknak a sebre, így sikerül is megszabadulni az élősködőtől. Ezt az eseményt úgy értelmezik, hogy magát az ördögöt űzték ki a lányból. Cava megtér, keresztény neve Azma lesz, innentől kezdve ájtatos lélekké válik, és beleszeret Ruffoba, amiért az elbeszélő kicsit féltékeny a fiúra.

   Következik a szüret, betakarítják a termést, esténként tábortűz mellett beszélgetnek. Ruffo megkéri Cava kezét Negrito számára. Ruffo, amikor véget ér a szüreti időszak, megmutatja az elbeszélőnek a mocsarat, ahol a tőzeget szerzik a tűzhöz. Ez az ő birodalma a szigeten, itt lakik egy tőzegkunyhóban. Nemigen tetszik neki a birodalma, hiszen tele van bogarakkal, szúnyogokkal. Az elbeszélő rájön, hogy ha a mocsár és a tenger közötti sziklát felrobbantanák, le lehetne csapolni a vizet, és virágzó mezővé változtathatnánk a mocsarat. Ehhez lőpor kell, ami van is a Capitanonak, de nem akar belőle adni, mert nem szeretné, hogy a gyilkos, pokoli por hatalmát megismerjék a gyermekei. Az elbeszélő figyelmezteti, hogy ha egy villám egyszer belecsap a hajóba, a puskapor felrobbanhat, ezért jobb, ha Capitano inkább odaadja neki. Capitano azonban egy üvegekkel körbefalazott, villámbiztos helységben tartja a port. Az elbeszélő erre Mariát veszi rá, hogy lopjon neki a porból egy üveggel. Amikor erre a Capitano rájön, végül maga ad puskaport az elbeszélőnek. Az elbeszélő el is megy Ruffoval a sziklához, hogy az üregbe helyezze a puskaport. A járatot azonban egy óriási, szörnyeteg teknősbéka torlaszolja el, amivel meg kell küzdeniük, Ábel az, aki hősiesen megöli az állatot. A sziklát ezután felrobbantják. 

    A teknősbéka páncélját csónaknak használják, a húsát feldolgozzák, a tojásaiból adnak Capitanoéknak is. Kadét irigykedik, hogy ilyen pompás állatot vadásztak le, nem is igen érti, hogy lehettek ilyen merészek. Pedig ős is ejthetne ilyen trófeákat, hiszen Capitanonak egy rakás lőfegyvere van a hajón, amiről a fiú azt sem tudja, mik azok. Capitano nem is akarja felvilágosítani, ő ugyanis gyűlöli az öldöklést. Az elbeszélő megpróbálja rávenni Capitanot, hogy mutassa meg a fiúnak a pisztolyokat, hiszen bármikor szükségük lehet azokra, ki tudja, nem támadják-e meg egyszer őket a szomszéd szigetekről. Capitano azonban hajthatatlan, neki nincs sem nemzete, sem hazája, amit védelmezni akarna, nem sokra tartja ezeket a fogalmakat. Az elbeszélő megpróbálja kideríteni, kik lehettek azelőtt Capitanoék, melyik országhoz tartoztak, de nem jár sikerrel.

  Negrito megmutatja az elbeszélőnek a föld alatti, vízzel teli barlangrendszert, ahol az opál található. Ám nem csak opált, hanem kénkövet is találnak, amiből puskapor készíthető, illetve nagy adag kőszénre bukkannak az opált tartalmazó üreggel szomszédos szomszéd járatokban. Az opálkövek közt egy ősi állat elopálosodott koponyájára lelnek, amit az elbeszélő elhoz, és Capitanonak ad ajándékba. A Capitano nagyon megörül annak, hogy szén is van a föld alatt, el is határozza, hogy ki fognak bányászni belőle annyit, amennyi nekik kell. Így már nincs szükségük a tőzegre, a mocsarat le lehet csapolni, a területet termővé tenni, és cukornádat ültetni a helyére. Az elbeszélő arra próbálja ösztökélni őket, hogy adják el a kőszenet a nagyvilágban, akkor gazdagok lehetnek. A Capitano hevesen ellenkezik: a gazdag ember belebonyolódik az élet ezer szövevényébe, körbeveszi a korrupció, folytonosan zaklatják a kéregetők és zsarolók. A nemzet sem jelent számára semmit, hiszen mi a nemzet? Háború más országokkal, örökös belharc, a különböző érdekek, vallási felekezetek, társadalmi rétegek véget nem érő csatározása.

  Bekövetkezik azonban, amit az elbeszélő jósolt: valamelyik másik szigetről külső ellenség, kannibál törzs érkezik. A Capitano azonban nem használja ellenük a fegyvereket, hiába az elbeszélő rábeszélése: a hajón keresztülhaladó forró vízzel locsolja le őket. Ez már sok az elbeszélőnek, elege van már ebből a békés paradicsomból, ő csak akkor érzi magát embernek, ha van nemzete, ha kardot köthet az oldalára, és ha ágyúdörgést hall. Meg is hallja: éppen ekkor érkezett vissza a hajója, hogy felvegye a visszaúton. Örül, hogy otthagyja a szigete, talán nem is volt az egész más, csak egy álom.   

Címkék: Jókai Mór

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása