Auster első műve a New York-trilógia (Európa, Bp., 2004), amely állítólag egyben az egyik legsikerültebb kötete is. Az első szövegből képregény is készült.
Kétségtelenül nagyon jól megírt, élvezetes szöveg. A jellegzetes, már jól ismert posztmodern motívumokkal találkozhatunk itt, amik egyáltalán nem újak, de Auster nagyon ügyesen építi fel belőlük a szövegeit. Az Üvegvárosban a szerző személyével való játék foglalja keretbe a tökéletes nyelv keresésének és az identitás elvesztésének történetét. Ezek a témák egyébként csak lazán kapcsolódnak össze, de mindenképpen érdekes művet bontakoztatnak ki.
Auster ügyesen játszik az írói alakmásokkal: van Quinn, az író, aki a regény főhőse, van William Wilson, az ő írói álneve, illetve Work, a regényeinek narrátora. Quinn úgy érzi, hogy ő már nem Quinn, hanem Wilson, Quinnként nem is tudna írni. Amikor Quinn megbízást kap, hogy Peter Stillman apja (szintén Stillman) után nyomozzon, azt Auster néven teszi. Így Quinn egyszerre Auster (az ő elbeszélője) és Work (akit ő beszél el, és aki detektívként dolgozik, akárcsak Quinn ebben a regényben). Ahogy viszont Stillman után nyomozva követi a valamikori professzort hosszú sétái során, az ő ritmusával, tempójával azonosul, mintha ő is Stillman lenne (85) – olyannyira, hogy később Stillmanként is mutatkozik be a másiknak (106). Egy másik alkalommal viszont Quinnként nevezi meg önmagát: mivel ő most Auster, a saját igazi neve e szerep felől álnévnek tekinthető (93). Szintén használja a Henry Dark nevet is (100), aki viszont Stillman könyvének hőse. Az alakmások tehát a végtelenségig keverednek. Ez persze ezerszer látott trükk, elég csak Hoffmannra gondolni, vagy az amerikai irodalomból Poe Arthur Gordon Pymjére, de kétségtelen, hogy Auster nagyon ügyesen játszik a teremtmények identitásának összekuszálásával. Mindehhez kapcsolódik a tökéletes nyelv keresésének meséje, amit Stillman könyvéből ismerünk meg, és ami szintén toposz, de Auster ezt is remekül dolgozza fel. Az egész végkicsengése pedig a jellegzetes posztmodern nézet: nincs mit megfejteni, nincs végső igazság, nincs identitás. Stillman eltűnik, Quinn hiába tölt heteket a megfigyeléssel.
Hasonló példázat A bezárt szoba is. A narrátor egykori barátja, Fanshawe után nyomoz, abban reménykedve, hogy ha őt megérti, jobban megérti önmagát is. „Egyetlen vérszegény képet hív elő néha jobb pillanataimban az agyam – egy szoba bezárt ajtaját látom ilyenkor magam előtt. Eddig terjedt a fantáziám: áll ott egyedül az üres szoba közepén, örök, mitikus magányában. Talán él, lélegzik, álmodik – de hogy miről, isten tudja. És ez a szoba, fedeztem fel döbbenten most, a koponyám.” (355-366). Tehát a szubjektum belsejében, a legbensőségesebb helyen valamiféle interiorizált külsőség van, aminek ismét csak van benső világa, ám ez hozzáférhetetlen, még nyomokban sem lehet következtetni rá. A belső egy idegen külsőség helye. Ez a metafora valósággá válik a regény záró fejezetében: Fanshawe itt tényleg egy bezárt szobából beszél a narrátorhoz. Talán mérget vett be, talán annyira megváltozott, hogy már fel sem lehetne ismerni, mondja, mindenesetre az elbeszélő nem láthatja őt, csak ilyen közvetett formában kommunikálhat vele. Fanshawe egy jegyzetfüzetet ad neki, amiből állítólag mindent megért majd. Ám a feljegyzéseknek semmi értelmük nincs, és a narrátor szét is tépi azokat a kötet végére. A végső jelentés, lényeg, értelem elérhetetlen, a rejtélynek nincs megoldása, az élet végső értelme dekódolhatatlan.
Mindez, mint említettem, nem új, hanem jellegzetes posztmodern gondolat, de mindenképpen érdekesen és szórakoztatóan van előadva. Sokkal érdekesebb, mint a másik regény, amit olvastam Austertől, a Leviatán, ahol a pszichopatává váló író Ben Sachs figurája cseppet sem válik érdekessé, és a narrátor válásának földközeli története sem köt le különösebben.
Utolsó kommentek