Tömörkény István a huszadik század második felének prózaírói közé tartozik, a magyar novella aranykorának egyik kiemelkedő szerzője. Művei rövid lélegzetűek, de hatásosak. Általában hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a nagyívű, terjedelmes alkotások nagyobb teljesítményt jelentenek, mint a rövidek, pedig a szűkszavúság, tömörség ugyanolyan merészséget és invenciót kíván. Tömörkény szövegei nem akarnak meglepni, kevés olyan modernista vonást találunk nála, mint pl. az önreflexió, a lineáris időrend megtörése, irónia stb. Tömörkényt nem annyira a közvetítő médium érdekli, mint inkább maga a reprezentált világ, az olvasó pedig kiléphet a saját hétköznapjaiból, és egykor volt emberek életét élheti, olyan világokat ismerhet meg, amik már örökre elvesztek, és amelyek ma már olyan különösnek tűnnek. A szövegek mindig a társadalom valamelyik jellegzetes rétegét mutatják be (a tanyai emberek élete, a katonák, hajósok, kubikosok, favágók) egy-egy sorson keresztül. Tömörkényt az egyszerű emberek érdeklik, az ő hétköznapi életüket kutatja és azt a sajátos tudást, ami hozzájuk tartozott (pl. hogyan lehet megtudni, merre vezetnek egy vadállat nyomai a mezőn, hogyan mérik le a kubikusok, mennyi földet hordtak össze a gátépítésnél stb.) Akad olyan ezek közt a világok között, ahol az író kimondottan hangsúlyozza is ezt az idegenséget és titokzatosságot, mint pl. a puszta, amelynek az emberei, főként a betyárok, olyan jelekből szereznek információkat, amik mások számára teljességgel ismeretlenek, pl. abból, ahogy a kútágas gémje áll, ahogy a tábortűz ég (Jelek).
A szövegek emellett azért olyan érdekesek és értékesek, mert az elbeszélő végtelen megértéssel és empátiával beszél embereiről, ám mentesen mindenféle pátosztól, idealizálástól, illetve ítélkezéstől. Szereplői, akik egyaránt lehetnek rosszak és jók, legtöbbször olyan emberek, akiket ez az adott környezet alakít, az fejeződik ki bennük. Keveset beszélnek és elmélkednek, a figyelmüket teljes egészében leköti a mindennapi létfenntartásért folytatott küzdelem. Nem annyira individuumok, mint inkább az adott réteg képviselői, ám ez nem jelenti azt, hogy sematikusak lennének, hiszen az ábrázolt embercsoportok csoportként nagyon is egyediek. Sok esetben nem is annyira egy kivételes, mint inkább szokványos epizódot beszél el hősei életéből, pl. egy bicskavásárlást, egy kis iszogatást a kocsmában stb. A novellák legtöbbje az élet nehézségeiről szól, amit pl. a rémületről, amit a megfagyott folyóba ragadt hajó legénysége átél (A Szent Mihály a jégben), vagy a kubikusok mindennapi erőfeszítéseiről és az átszakadt gátról, a szétömlő, csendes, de halálos veszélyt jelentő víztükörről (Munkások). A tragédiákról Tömörkény tömören, szűkszavúan számol be, hagyva, hogy az események maguk beszéljenek, hogy az élet dolgai a maguk puszta valóságában jelenjenek meg.
A szűkszavúság, az egyszerű hangnem egy-egy tragédia elbeszélésénél egészen meglepően megrendítő hatást tud kiváltani. A Thurzó útja egy parasztember halálát írja le. Fura, groteszk bekezdéssel indul: Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkessze össze kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár el is készíti azt. Hanem a kisgyerekről, már mikor megszületett, már bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. (…) Ilyformán, bár semmi sem bizonyos, az bizonyos mégis, hogy valamennyien meghalunk, legalábbis, eddig mind meghalt, aki született, az öreg Lévai Mihályt kivéve, aki még százöt éves korában se halt meg, hanem agyonütötték.” Az olvasónak mosolyt csal az arcára, hogy az első mondatok olyasmit közölnek, ami nyilvánvaló, aztán pedig éppen ezt az evidenciát kérdőjelezik meg a képtelen feltételezéssel, hogy akadhat olyan ember, aki talán örökké élt volna, ha nem ölik meg. Ehhez a felsejlő komikumhoz képest különös erejű a gyász leírása, amit az elhunyt Thurzó Pál családja érez. „A legény meredten bámul az ágyra, és nézi az apját. Mikor az anyja a siralom énekeibe kezd, hogy jaj, mi lesz velünk most már, nem állja tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik, és kitekint a tájra.” Tömörkény ezután nem a fiúról beszél, hanem azt a tájat írja le, ami elterül előtte: ember nem járta, fagyos, élettelen, sötét téli vidék. A szerző tehát alig szól valamit a fiúról, de ebben a szótlanságban benne van minden, ez a szótlanság több, mint amit szavakkal mondani lehetne, mert azt hangsúlyozza, hogy van, amit nem lehet megfogalmazni. A fiú kinéz a tájra, mert szólni nem lehet, mert amit átélt, az olyan egzisztenciális tapasztalat, ami kiveti az embert a létből, mindenből, ami ismerős, bele a lelki semmibe, ami itt a tá semmijeként jelenik meg. Megkapaszkodik az ágakba, mert talán fizikailag is kihullana a világból – ez a külső cselekvést leíró félmondat megrázóbb mindennél, amit a belső világról mondana a szerző.
Ám helyt kap Tömörkény világában a humor is, hiszen ez is része az életnek. Ez a humor nem harsány, éles csattanókra épülő komikum, hanem finom derű, mint pl. a Hühüben, ahol a gazdáját kártyacsatán legyőző zsellér nyereményként azt kéri az úrtól, hogy járjon négykézláb, vagy a Mihály szóbelizikben, ahol a parasztember a bíróságon végtelen szóáradattal hozza ki a sodrából a bírót.
Gyakori az is, hogy nem az események a fontosak, hanem valamilyen diszpozíció, hangulat, életérzés, mint pl. a honvágy érzését a Fecskékben, a gyászt és az emlékezést A szárnyékemberben.
Tömörkény novellái talán nem teremtettek új stílust, nincs nagy hatástörténetük, nem újították meg a formát, de megmutatnak valamit a magyar múltból, és a maguk szikárságával esztétikailag is remekül megformált darabok.
Utolsó kommentek