Cholnoky László kisregényei hasonlóan izgalmasok és extravagáns stílusban írottak, mint a testvére, Viktor novellái (Cholnoky László: Bertalan éjszakája, Prikk mennyei útja. Ritter Von Toggenburg utolsó csalódása, Osiris, Bp., 1999.). Ám míg Viktor hősei, mindenekelőtt Trivulzió csodálatos külső kalandokon esnek át, és bejárják a nagyvilágot, addig László karakterei inkább belső utazásokat tesznek, külső életük eseménytelennek mondható.
Az alkoholfüggő hősök kocsmáról kocsmára járnak, napjaik a lerészegedések monoton sorából állnak, ám a belső életük igencsak mozgalmas. Érdekes módon Cholnokynál az ittasság okozta mentális széthullás a tudatnak olyan összetettségét és mélységeit tárja fel, amellyel általában a modern irodalom legfontosabb műveiben találkozunk, ahogy pl. Musil Törlessének tudata törekszik saját mélységeinek megragadására, feltérképezésére, és ahogyan szembenéz ennek az erőfeszítésnek a kudarcával. Ugyanez a lehetetlen önreflexív mozgás figyelhető meg az ittas Prikk esetében: igyekszik felidézni a régi, sokkal szebb és tartalmasabb életének képeit. Ám az igazság az, hogy ilyen életet soha nem élt, mindig is szegény csavargó volt, ezért zavart kelt a saját gondolatai között, hogy elhitesse önmagával: volt valaha ilyen élet, csak éppen annak az emlékei az alkohol hatására kitörlődtek a tudatából. Tehát (a) van egy Prikk, aki igyekszik emlékezni, (b) egy másik, aki tudja, hogy az emlék nem igaz, de elhiteti önmagával, hogy mégis volt ilyen élet, és (c) egy, aki bedől az előbbi Prikk fondorkodásának (49). A tudat itt tehát nem önazonos fenomén, hanem egymással ellentétes törekvések bonyolult szövevénye, nincs olyan centruma, amit meg tudna ragadni önmagában. Később azt olvashatjuk, hogy Prikk „mosollyal hallgatta a két Prikk (a régi és új) belső, rejtett, hangtalan vetélkedését (…)” (61) Ugyanígy egymással ellentétes erők küzdenek Bertalan lelkében: nem csak a megszemélyesített tükörrel, Miroár Jakabbal folytat folytonos vitát (aki így lényegében a saját kihelyezett énje), hanem erősebb énje, Caracalla császár is megküzd a gyengébbik énnel. Egy másik jelenetben azt olvassuk, hogy az emlékek felröppennek előtte, és a kocsmai lámpa fényében keringenek. (21) A tudat nem képes egységgé integrálni saját emlékeit, érzéseit: az emlékek színesek, de halotti lepelbe öltözötten térnek vissza a temetőből, és az én akaratától függetlenül röpködnek körülötte. Nincs tehát folytonosság a tudat és annak tárgyai között, a fenoméneket nem hatja át a tudatosság minősége, a tudat nem uralja azok mozgását, és nem ismeri fel bennük önmagát.
Ahogy Viktornál, úgy Lászlónál is jellemző az irónia, a játékosság. A tragédiával végződő hősök sorsának elbeszélése csak részben tragikus; a pusztulás sajátosan csevegő hangnemben prezentáltatik. A szövegek tele vannak elképesztő, csillogó, kiszámíthatatlanul csapongó, bizarr képekkel teli stílusú mondatokkal. Íme néhány példa. „Sárga, keskeny ajkai reszketve táncoltak, szeme tétován, ijedten bolyongott a messzeségben, mintha a szurtos, sárga névjegyet látná, amivel a delírium jelzi látogatását. (…) A bortól kissé formátlanná lett szíve csordultig volt bocsánattal, amit jóságos birkaszemén vagy pergamenszerű kezének elnéző legyintésén keresztül csapolt le. Ez a sok édes bocsánat az évtizedek óta összehalmozódott rezignáció erjedési terméke volt, amit azután eltitkolt könnyének sója romolhatatlanná preparált. (9) „Kohaninszky lénye – agg hasonlat ez – nyitott könyv volt. Ősi, zsíros, nyitott álmoskönyv, de a betűi olvashatók maradtak. Még az öregúr egyetlen dugnivalóját is ki lehetett olvasni belőlük, azt a pillanatot, amikor Kohaninszky részeg kezdett lenni. (10) „(…) sírtál, akár az apró gyerek, amikor az anyja sem tudja: miért, amikor a csecsemő a könnyei csodatükrén át ezer fekete koporsót lát, és mind az ezerben az édesanyját viszik ki a temetőbe. (17) „A régi, szép gondolataid pedig, amelyekhez menekülni szoktál, elkallódnak, elkopnak, nincsen már egyiknek sem éle, hogy felsérthetné a szívedet, hogy azután minden figyelmeddel a szíved vérének hullásában gyönyörködhessél!” (18) „(…) mert akkora vénlány lelke valóban sírbolt, amelyben meghalt kisdedek álmodoznak a születés gyönyörűségéről.” (19) „(…) Prikk rájött, hogy pálinka nélkül is szép az élet. Ez így megmondva, semmi különöset nem rejt magában, ezt sokan tudják. Csakhogy Prikk és a pálinka között rendkívül szoros kapcsolat állt fenn már évek óta. Azt merném mondani, hogy hitvesek voltak, és együtt nemzették a kis Prikk-ivadékokat: a különös, rejtelmes aforizmákat (…)” (58)
Utolsó kommentek