HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

nat_turner.jpg

 

1831-ben az Egyesült Államokban, Virginiában egy Nat Turner nevű rabszolga néhány tucat társának élén lemészárolt több tucat fehér embert, köztük jó néhány nőt, öreget és gyereket. Ez volt az egyetlen eset az amerikai történelemben, hogy a feketék fellázadtak a fogvatartóik ellen. A felkelés három napig tartott, ekkor a fehérek leszámoltak a tettesekkel, sokat közülük harcban megöltek, más részüket, beleértve Natet is, elfogták, bíróság elé állították, majd kivégezték. Jó néhányat viszont a törvényszék ártatlannak nyilvánított, mivel ők a vizsgálat szerint nem önszántukból, hanem Nat kényszerítésére álltak be a bandába. Thomas R. Gray, a bíróság által kirendelt ügyvéd felkereste az akasztásra váró Natet a börtönben, és lejegyezte mindazt, amit a lázadás vezetője elmondott. Ez a húsz oldalas irat az eredeti Nat Turner vallomásai, amit Styron egy négy és félszáz oldalas regénnyé kerekített ki. Mivel az említett szövegen kívül Natről alig tudunk valamit, Styron, mint mondja, szabadon használhatta a saját fantáziáját. (Park Könyvkiadó, Bp., 2019.)

  Érdekes módon míg az eredeti vallomásból egy vallási fanatikus, egy megszállott képe rajzolódik ki, addig Styron Natje többé-kevésbé, legalábbis a regény nagy részében normális embernek tűnik. A regény utószavában a szerző el is ismeri: Nat „szembeszökően ijesztő személyiség volt,” ő azonban nem egy pszichopata szörnyetegről kívánt írni, hanem „finomabb indítékokat” keresett (478-479). Styron Natje kontemplatív, reflexív személyiség, magányos ember, aki különösen intelligens, és fogékony az árnyaltabb érzelmekre, hangulatokra, hajlamos a tűnődésre, melankóliára. Gyakran találkozunk a könyvben megkapóan szép, impresszionisztikus természetképekkel, a fények, színek, körvonalak változásának érzékeltetésével. Egyformán szuggesztív módon idéződik fel a nyári hőség, a tél hidege és a jég szürkesége, az ősz párája stb. Két példát hozok erre. „Szombat volt, egyike azoknak a poros, okkersárga napoknak, melyek élénk napsütése, ha egyszer kinőttünk a felfedező ifjúkorból, soha többé nem lesz már olyan kedves és hívogató: égő fa füstje, lángoló juharlevelek a fán, borízű pára, almaszag mindenütt (…), az egészet beborítja az érett nyár heve, s közben egy-egy simogató fuvallat, melynek már égett tölgy-és télillata van”. (208) Másik példa: „Zuhatagokban zúdult le a zivatar, verte a heves nyugati szél. Utóbb megint lehűlt a levegő, most már ónos eső hullott, s másnap reggelre az egész tájat, mintha olvasztott üvegbe mártották volna, csillogó, kristályos jégburok fedte. Az ónos eső végül elállt, de az ég továbbra is ólomszürke, borult maradt, és a jég borította erdők mintha minden átmenet nélkül, árnyékot sem vetve olvastak volna bele a mezők üveges, törékeny aljnövényzetébe.” (275)

  Maga a regény nagyrészt nem kimondottan tragikus hangütésű, az atmoszféra nem olyan fojtogató, amilyenre egy tömegmészárlás elbeszélésének esetében számítanánk, az utolsó néhány epizódot leszámítva kevéssé találkozunk benne extrém erőszakkal, sokkoló részletekkel. Nat és a többi rabszolga nem szenved drasztikus kínzásoktól; a fehérek a vadabb Nathaniel Francist leszámítva nem vadállatok, általában nem bántalmazzák fizikailag a feketéket, vagy csak ritkán. Sőt Nat egyik első gazdája (eredetileg Benjamin Turner rabszolgája lett volna, ő azonban fiatalom meghalt, így az öccse örökölte Natet), Samuel Turner kimondottan jó ember, aki hisz abban, hogy a feketék ugyanolyan szellemi képességekkel rendelkeznek, mint a fehérek; ezt bizonyítandó segíti Natet a tanulásban, Nat pedig elsajátítja az írás-olvasás tudományát, majd szakmához jut, remek ácsmester válik belőle. Sam Turnernek szándékában áll az is, hogy felszabadítsa Natet. A rossz gazdasági helyzet viszont rákényszeríti, hogy előbb Nat legjobb barátját, Willist, majd magát Natet is eladja egy új gazdának. Nem gonoszságból vagy cinizmusból teszi ezt, hanem mert nincs más lehetősége, bűntudat gyötri emiatt,  mentegetőzik is sokat Natnek. Ám ez nem változtat a szomorú helyzeten, és Nat lassanként ráébred, mit jelent fekete rabszolgának lenni: a gazdáik nem pusztán vagyontárgynak tekintik őket, hanem bármikor eladhatják bármelyiküket, örökre elszakítva a szeretteiktől. Nat elég korán elveszti az édesanyját, más rokona nincs, viszont a legelső követője, Hark nem tudja túltenni magát azon, hogy megfosztották a családjával való együttlét lehetőségétől.

    Nat paradox módon lényegében éppen azért kezdi meggyűlölni a sorsot, mert annak nem a legalját tapasztalja meg, hanem közelébe jut egy teljesebb életnek, ám az elérhetetlen marad számára. A társtalansága és reménytelensége éppen abból adódik, hogy elszakad a feketéktől, sokszor idegennek érzi őket, de nem válik részévé a fehér társadalomnak sem. Mivel tud olvasni, szellemileg jócskán a többi fekete fölött áll, van is egy pillanat, amikor „durva, bárdolatlan, bohóckodó aljanépnek” nevezi hasonszőrű társait (159). A leginkább elnyomottakban nem tudatosul úgy az igazságtalanság, mint egy olyan emberben, aki ír és olvas, így az érzelmeit, gondolatait képes szavakká formálva megragadni. Washnak nincsenek szavai, hogy beszéljen, Nat viszont „magába szívja a fehérek nyelvét.” (165) A magánynak, a sehova sem tartozásnak ezt a dermesztő, légüres térhez hasonló közegét fizikailag is érzékelhető módon prezentálja a szöveg meg abban a jelenetben, amikor a Samuel által eladott Nat egyedül marad a kihalt birtokon, új gazdáját, Alexander Eppes tiszteletest várva: „Szél nem fújt, körül az erdőben hallgattak a fák; de éppen e mély csönd tette, hogy úgy éreztem, valami sötét tömeg nyúlik körös-körül egész a világ pereméig, a zöld mindent átható tömege. Más nincs, csak e néma és elpusztult birtok; ez a világmindenség magja, s én vagyok az ura nemcsak a múltjának, de mostantól fogva minden emlékének.” (259) Ebből az állapotból aztán újabb, egymásra halmozódó tapasztalatok lendítik tovább Natet, hogy megérlelődjön benne a terv: ilyen pillanat az, amikor Whitehead tiszteletes nem engedi be a templomba, hogy megkereszteljen egy kiközösített fehér férfit, aki kétségbeesésében hozzá fordult (mivel annyit bújja a Bibliát, sokan papnak tartják), ezért a folyóban végzi el a szertartást meg Brantleyvel, de a többi fehér megdobálja őket kővel (350). Ilyen esemény, amikor látja Arnoldot, a felszabadított rabszolgát látja, aki alacsony szellemi állapota, képzetlensége révén miatt nem tud normális életet élni, csak teng-leng a világban (289). Egy újabb lökés a lázadáshoz vezető úton, amikor Nat egy ugyancsak felszabadított, de éhező fekete, Isham halott gyerekét látja (326), és még néhány hasonló eset.

   Érdekes és fontos, amit a könyv vallásról mond: a rabszolgatartók éppúgy bibliai idézetekkel legitimálják a feketék elnyomását (60), ahogy Nat is a szent könyvre hivatkozik véres munkáját igazolandó. A Biblia ugyanis nem veti el, sőt támogatja a rabszolgaság intézményét, miközben Natnek is remek lehetőséget kínál, hogy a fekete rabszolgaságot azzal a szenvedő zsidó néppel azonosítsa, akiket mindazontáltal Jahve választott ki magának, és sok esetben az legerőszakosabb tettekben áll mellettük (mint pl. Ai városának elpusztítása).

  Ugyancsak érdekesek a könyvvel kapcsolatos reakciók. A feketék először üdvözülték a művet, később azonban durva támadásokat intéztek ellene, Styront kikiáltották rasszistának; a legfontosabb írásokat a Tíz fekete író válaszol c. kötetben gyűjtötték össze. Styron, mint a regény harminc évvel később írott utószavában elmeséli, eleinte beleállt a vitába, később azonban rádöbbent, hogy nincs értelme a védekezésnek, mivel belátta, hogy az említett szerzők a művet nem esztétikai tárgynak tekintik, hanem politikai bűnbakként kezelik (489). Az ellenérzést, úgy tűnik, már maga az a tény előidézte, hogy egy fehér ember egy fekete emberről írt, méghozzá első szám első személyben. Csakhogy ez igen méltánytalan támadás: senkinek nem privilégiuma, hogy valamilyen témával foglalkozzék, az irodalom lényege éppen az, hogy az olvasó és az író kilép a saját identitásából, korából, meghatározottságaiból, és megpróbálja más perspektívából szemlélni a világot. Az olvasó (és író) lehet más ember, állat, természeti tárgy vagy akármi. Nincs arra semmiféle erkölcsi törvény, hogy csak feketék írhatnának a rabszolgaságról, hiszen az elnyomás és az erőszak kérdése közös ügye az emberiségnek. A műalkotást az esztétikai érték határozza meg, nem pedig az alkotó személye. Ugyancsak értelmetlen azon problémázni, hogy Natnek miért nincs a regényben fekete női társa, és hogy miért érez vágyakozást egy fehér lány, Margaret Whitehead iránt. Nat, aki emberek tucatjait mészároltatta le fekete követőivel (ő maga saját kezűleg egyébként csupán egyetlen ember, pont a már említett Margaret életét oltotta ki), nem volt átlagember, úgyhogy nem sok értelemre vall az írón számon kérni azt, hogy miért nem ábrázolja őt átlagemberként.

   Mindent összevetve a Nat Turner vallomásai érdekes, olvasmányos könyv, nem harsány társadalombírálat, hanem inkább az igazságtalanság finom, de határozott vonalú rajza, emellett egy letűnt világ megidézése, szépséges természetképekkel, impresszionisztikus hangulatrajzokkal.  

Címkék: Styron

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr2315910440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása