Prosper Mérimée írásművészete valahol a romantika és a realizmus között helyezkedik el. A történetei és a díszletei a romantika világát idézik, de mentesek a pátosztól és a bőbeszédűségtől, ami Hugo regényeit olyan hatalmas méretűre duzzasztják; a szenvtelen írói hang a realizmusé, ám Mérimée-nél nyoma sincs a hétköznapiságnak kiábrándultságnak, ami Flaubert-nél mindent eláraszt (mármint a remek Szalambót kivéve).
Igen kevés az ilyen szűkszavú szerző, aki képes rövid és tömör lenni, aki mindig csak annyit mond, amennyi a történet megértéséhez és élvezetéhez szükséges, sem többet, sem kevesebbet. Az elbeszélések cselekményesek, igencsak fordulatosak, sőt néha letehetetlenül izgalmasak, akárcsak Jókai művei, de nem annyira csapongóak és hosszadalmasak.
A Colomba Korzikán játszódik, középpontjában a vérbosszú és a szerelem motívumaival, illetve a szövegben tematikusan is gyakran kiemelt couleur locale-lal: Lydia és édesapja utazásuk során először Olaszországban keresnek olyan helyeket, épületeket, amiket rajtuk kívül még egyetlen ismerősük sem látott, és amikkel a lány otthon eldicsekedhet az ismerősöknek, lerajzolva azokat az emlékkönyvébe, – ám mivel Itáliában nem találnak ilyeneket, Korzika felé veszik az utat, ahol aztán fel is lelik az áhított kalandot és idegenséget: a hajón megismerkednek a fiatal katonával, Orsóval, akitől a szigeten mindenki azt várja, hogy az apja két évvel azelőtti haláláért bosszút áll majd az ellenséges családon. A kisregényben fellelhető tehát a romantika jellegzetes motívumkészlete, ám szenvtelen írói hangon előadva: a szerző nemigen értékeli, bírálja a szereplőket, kívülről látja őket, nem elemezgeti őket oldalak tucatjain keresztül, nem alkalmaz belső monológokat, nincs metafizikai / egzisztenciális pátosz, sem (a marxista irodalomtudomány kedvenc szavát használva) társadalomkritika. Ez a szenvtelenség azonban nem annyira komor, hanem inkább könnyed, derűs hatást kölcsönöz a szövegnek. A mese gördülékeny, viszonylag gyors tempójú, rendkívül izgalmas. Mint egyébként a könyv bevezető tanulmányában olvashatjuk, ez a szűkszavúság részben annak köszönhető, hogy Mérimée tudatosan helyezkedett szembe a kor sikerszerzőjének, Walter Scottnak az írásmódszerével, Scott ugyanis kedvelte a széles, hosszas, részletes leírásokat, környezetrajzot.[i] Ám mindennek ellenére cseppet sem felszínes a regény. A könnyed, szinte csevegő hang és az erőszakos téma ellentéte néhol különös, már-már groteszk hatást kelt, ám ezen a könnyedségen mégis átüt a drámaiság: igencsak izgalmas Orso belső küzdelme a hagyomány kényszere és saját belátása között, és megrendítő a mű végén az idős és összetört Barricini képe. A szerző nem értékeli maga a szereplőit és a történteket, hanem az olvasóra bízza mindezt; a regény a derű és a tragikum határán egyensúlyoz. Végig kiszámíthatatlan, merre tart a történet, és a végkifejlet is meglepő, hiszen Orso úgy áll bosszút, hogy ő maga is meglepődik azon. A regény címszereplője is ilyen fura, ambivalens figura: bár szép és általánosságban kedves nő, a végtelen bosszúvágy mégis démonikus nővé teszi – ám azt is tudjuk, hogy mindez nem az ő személyiségéből, hanem az őrült hagyományokból ered.
Mérimée másik regényében, a Szent Bertalan éjszakájában (eredeti címe Chronique du règne de Charles IX) is hasonló a helyzet: a történet nagy része fordulatos, kalandos mese, afféle jókaisan egymásba fonódó anekdotafüzér – ahogy az előszóban a szerző maga írja: a történelemből az anekdotákat kedveli, mert azok világítják meg igazán a kor emberének gondolkodásmódját, ám a regény végül mégis ijesztő képet rajzol a polgárháború vagy a vallásháború esztelen, pusztító indulatairól, ami a rövidsége és szenvtelensége ellenére meggyőző erővel mutatja be az erőszak értelmetlenségét.
Mérimée művei kicsit Maupassant remek novelláira emlékeztetnek: Maupassant is rengeteg féle hangnemet, érzelmet képes festeni, könnyedén váltogatva azokat: találkozunk nála a szerelemmel, a gyásszal, reménnyel és kiábrándulással, a kisember mindennapjaival és heroizmussal, egyaránt tud humoros, elégikus, tragikus, melankolikus lenni – ám anélkül, hogy túlságosan belekényszerítené azokba az olvasót mindebbe.
[i] Prosper Mérimée: Szent Bertalan éjszakája. Colomba. Európa Könyvkiadó, 1961. Lakatos Pál előszava, IX.
Utolsó kommentek