HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

prosper_merimee.jpg

 

  Prosper Mérimée írásművészete valahol a romantika és a realizmus között helyezkedik el. A történetei és a díszletei a romantika világát idézik, de mentesek a pátosztól és a bőbeszédűségtől, ami Hugo regényeit olyan hatalmas méretűre duzzasztják; a szenvtelen írói hang a realizmusé, ám Mérimée-nél nyoma sincs a hétköznapiságnak kiábrándultságnak, ami Flaubert-nél mindent eláraszt (mármint a remek Szalambót kivéve).

Igen kevés az ilyen szűkszavú szerző, aki képes rövid  és tömör lenni, aki mindig csak annyit mond, amennyi a történet megértéséhez és élvezetéhez szükséges, sem többet, sem kevesebbet. Az elbeszélések cselekményesek, igencsak fordulatosak, sőt néha letehetetlenül izgalmasak, akárcsak Jókai művei, de nem annyira csapongóak és hosszadalmasak.

  A Colomba Korzikán játszódik, középpontjában a vérbosszú és a szerelem motívumaival, illetve a szövegben tematikusan is gyakran kiemelt  couleur locale-lal: Lydia és édesapja utazásuk során először Olaszországban keresnek olyan helyeket, épületeket, amiket rajtuk kívül még egyetlen ismerősük sem látott, és amikkel a lány otthon eldicsekedhet az ismerősöknek, lerajzolva azokat az emlékkönyvébe, – ám mivel Itáliában nem találnak ilyeneket, Korzika felé veszik az utat, ahol aztán fel is lelik az áhított kalandot és idegenséget: a hajón megismerkednek a fiatal katonával, Orsóval, akitől a szigeten mindenki azt várja, hogy az apja két évvel azelőtti haláláért bosszút áll majd az ellenséges családon. A kisregényben fellelhető tehát a romantika jellegzetes motívumkészlete, ám szenvtelen írói hangon előadva: a szerző nemigen értékeli, bírálja a szereplőket, kívülről látja őket, nem elemezgeti őket oldalak tucatjain keresztül, nem alkalmaz belső monológokat, nincs metafizikai / egzisztenciális pátosz, sem (a marxista irodalomtudomány kedvenc szavát használva) társadalomkritika. Ez a szenvtelenség azonban nem annyira komor, hanem inkább könnyed, derűs hatást kölcsönöz a szövegnek. A mese gördülékeny, viszonylag gyors tempójú, rendkívül izgalmas. Mint egyébként a könyv bevezető tanulmányában olvashatjuk, ez a szűkszavúság részben annak köszönhető, hogy Mérimée tudatosan helyezkedett szembe a kor sikerszerzőjének, Walter Scottnak az írásmódszerével, Scott ugyanis kedvelte a széles, hosszas, részletes leírásokat, környezetrajzot.[i] Ám mindennek ellenére cseppet sem felszínes a regény. A könnyed, szinte csevegő hang és az erőszakos téma ellentéte néhol különös, már-már groteszk hatást kelt, ám ezen a könnyedségen mégis átüt a drámaiság: igencsak izgalmas Orso belső küzdelme a hagyomány kényszere és saját belátása között, és megrendítő a mű végén az idős és összetört Barricini képe. A szerző nem értékeli maga a szereplőit és a történteket, hanem az olvasóra bízza mindezt; a regény a derű és a tragikum határán egyensúlyoz. Végig kiszámíthatatlan, merre tart a történet, és a végkifejlet is meglepő, hiszen Orso úgy áll bosszút, hogy ő maga is meglepődik azon. A regény címszereplője is ilyen fura, ambivalens figura: bár szép és általánosságban kedves nő, a végtelen bosszúvágy mégis démonikus nővé teszi – ám azt is tudjuk, hogy mindez nem az ő személyiségéből, hanem az őrült hagyományokból ered.   

  Mérimée másik regényében, a Szent Bertalan éjszakájában (eredeti címe Chronique du règne de Charles IX) is hasonló a helyzet: a történet nagy része fordulatos, kalandos mese, afféle jókaisan egymásba fonódó anekdotafüzér – ahogy az előszóban a szerző maga írja: a történelemből az anekdotákat kedveli, mert azok világítják meg igazán a kor emberének gondolkodásmódját, ám a regény végül mégis ijesztő képet rajzol a polgárháború vagy a vallásháború esztelen, pusztító indulatairól, ami a rövidsége és szenvtelensége ellenére meggyőző erővel mutatja be az erőszak értelmetlenségét.

    Mérimée művei kicsit Maupassant remek novelláira emlékeztetnek: Maupassant is rengeteg féle hangnemet, érzelmet képes festeni, könnyedén váltogatva azokat: találkozunk nála a szerelemmel, a gyásszal, reménnyel és kiábrándulással, a kisember mindennapjaival és heroizmussal, egyaránt tud humoros, elégikus, tragikus, melankolikus lenni – ám anélkül, hogy túlságosan belekényszerítené azokba az olvasót mindebbe.

 

 

[i] Prosper Mérimée: Szent Bertalan éjszakája. Colomba. Európa Könyvkiadó, 1961. Lakatos Pál előszava, IX.

Címkék: francia irodalom Maupassant Mérimée

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr7516105484

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása