HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

000c.jpg

 

Brian Greene ismeretterjesztő könyvét, A kozmosz szövedékét olvasva egészen eluralkodik rajtam az az érzés, hogy diákkorom rémtantárgya, a fizika is lehet olyan érdekes, mint az irodalom, sőt talán még izgalmasabb is.

De helyesebb és őszintébb, ha úgy fogalmazok, hogy valójában a fizika irodalmi átirata az, ami számomra olyan lenyűgöző ebben a könyvben. Egyáltalán nem értek a fizikához, és már nem is fogok. Viszont rendkívül érdekelnek azok az univerzummal kapcsolatos elképzelések, amelyekhez a kutatók a fáradságos fizikai számításaik végén eljutnak. A kozmosz szövedékében nyoma sincs a képleteknek, amelyek iskolás koromban elborzasztottak az idegenségükkel, ahogy érthetetlen hieroglifákként sorakoztak a táblán. Számok és egyenletek helyett Green könnyen érthető történeteken, hasonlatokon keresztül magyarázza el a fizika és a kozmológia felfedezéseit, mindez pedig így már csaknem irodalomnak tűnik. Mintha egy nyelvet egy másikba fordítana olyan módon, hogy amit mond, az ugyanaz, és mégis más, és így már nem csak a téma a különösen érdekes, hanem ez a sajátos transzfer is.

Ami a könyvből ilyen módon kibontakozik, az egy meghökkentő részletek tömegében bővelkedő, káprázatos látomás az Univerzumról. Ennek az Univerzumnak a leírása néhol önmagában is olyan varázslatos, mint egy költői vízió (pl. a megfagyott folyam esetében, lásd alább). Ám az igazán csodálatos az, hogy a szöveget olvasva apránként minden ismert jelenségről, fogalomról kiderül, hogy nem az, aminek látszik: a részecskék jelene a lehetséges múltjaik összessége, a jelen pillanat nem egyidejű jelenek összessége, a húrok extra dimenziókban mozognak stb. Mintha valamiféle varázslatos mesevilágban járnánk.

A következőkben néhány olyan gondolatot írok le, ami nekem különösen tetszett. Ám megjegyzem: amikor arról beszélek, hogy a fizika ilyesfajta felfedezései mennyire költőiek és fantasztikusak, azzal nem azt akarom mondani, hogy végső soron a tudomány is csak költészet, és bármit fantáziálhatunk róla, ahogy az áltudományos szerzők teszik a természetfeletti dimenziókról meg a lelki rezgésekről szóló ostobaságaikkal. A szöveg inkább csak egyfajta szubjektív élménybeszámoló egy olyan könyvről, amit nem értek, és egy olyan tudományterületről, amiről nincs fogalmam.

 

000000000000000000000000.jpg

 

A befagyott folyam

 

Különösen szuggesztív a könyvnek az a fejezete, amelyben a megfagyott folyamról, vagyis a téridőről beszél (134-136). Az idő a filozófia egyik alaptémája, ami soha nem szűnő erővel izgatja az emberi elmét, megragadhatatlan, felfoghatatlan, titokzatos hatalom.

Míg ugyanis a tér három dimenziójában szabadon mozoghatunk, addig az időben nem. Az idő problémájába már Arisztotelész is beleütközött a Metafizikában: az idő a múltból, jelenből és a jövőből áll, csakhogy ezek közül a múlt már nincs, a jövő pedig még nincs. Vagyis az időnek olyan részei vannak, amik nincsenek. Hogyan létezhet valami, aminek a nagy része nincs?

Néhány évszázaddal később Szent Ágostont is mélységes borzongás fogta el, ahogyan megpróbálta megragadni ennek a titokzatos hatalomnak a mibenlétét. Honnan jön az idő? Hol van a múlt, amire emlékezünk? Ágoston a Vallomások lapjain felidézi elmúlt életét, és megdöbben az emlékezet hatalmán, gazdagságán, és szembenéz a roppant kérdéssel.

Van múlt és jövő, de szeretném tudni, hol vannak. (…) Midőn hűségesen elbeszéljük a múltat, nem múlt dolgokat hozunk elő emlékezetünkből, hanem képeinkről fogant szavakat. Ezek, mint valami nyomok ragadtak lelkünkbe érzékeink útján, míg rajtunk átsuhantak. Íme, gyermekkorom többé nem létezik. A szintén nem létező elmúlt időben van. Ámde képét, ha emlékezem róla, és másoknak elbeszélem, jelen időben nézem, mert itt van még az emlékezetemben.
(…) Az azonban már tiszta és világos, hogy múlt és jövő nincsen. Nem sajátos értelemben mondjuk, hogy három idő van, múlt, jelen és jövő. Sajátosabban talán úgy mondanók, hogy három idő van: jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a jövőről. A lelkemben ugyanis ez a három valami ott van, de máshol meg nem találhatom. Emlékezésünk: jelen a múltról. Szemléletünk: jelen a jelenről. Várakozásunk: jelen a jövőről. (Aurelius Augustinus: Vallomások. Ford. Városi István. Gondolat, Bp., 1982. 363-365.)

Tehát azt látjuk, hogy az idő a múlt, a jelen és a jövő hármasából áll, miközben ezek közül valójában csak a jelen létezik. A múlt is jelen, és a jövő is, az idő eseményei csak a lélekben léteznek, de jelenként. Ez a tény a pszichológia vonatkozásában is érdekes fejleményekkel jár egyébként, hiszen tudjuk, hogy a múltról alkotott emlékeinket, értelmezésünket mennyire erősen befolyásolják, módosítják a jelen élmények, tapasztalatok (olyannyira, hogy még hamis emlékek is léteznek, vagyis emlékek olyan eseményekről, amik soha nem történtek meg). Másfél évezreddel később Edmund Husserl megkísérelte meghaladni Ágoston időfelfogását azzal, hogy a pontszerűen elképzelt jelent dinamizálta kissé. Bevezette a protenció és retenció fogalmát, vagyis a jelen pillanatot megelőző és követő szakaszt, ezzel kiterjesztve kissé a most tartamát. Ám ez nem sokat változtat Ágoston felfogásán, hiszen a kissé távolabbi múlt és jövő továbbra is a nemlét ürességében dereng.

0000g.jpg

Mindez azért érdekes, mert Greene könyvében egy ettől drámaian eltérő időfelfogással találkozhatunk, amely a relativitáselméletre épül. A relativitáselmélet szerint nem beszélhetünk az időről és a térről külön-külön, hiszen ezek egymástól elválaszthatatlanok, és együtt alkotják az univerzum komplex téridőbeli szövetét. Ennek megfelelően az egyes jelenek sem önazonosak, hanem egyfajta deszinkronizált pillanatot alkotnak. Minden jelen egy sajátos perspektívát nyit a téridő szövetére, annak egyfajta metszetét adja. Ebből az adott perspektívából bizonyos események egyidejűnek látszanak, egy másik nézőpontból viszont egészen más történések tartoznak egy időpillanatba. Ha pl. körbenézek a szobámban (a példában Brian Greene tekint körül a sajátjában), érzékelek bizonyos tárgyakat. Úgy tűnik, ez a látvány jelen idejű, pedig valójában a fotonoknak, amik visszaverődnek a felszínükről, szükségük van bizonyos időre, amíg eljutnak a retinámig, ahol létrehozzák számomra a külvilág képét. E közeli tárgyak esetében ez az idő elhanyagolható, ám ha az ablakhoz lépek, és a hold ragyogó fénygömbjére pillantok, amely behinti fényével kint a lakótelepet, a tehermentesítő utat és a zöld sáv lombjait, akkor valójában az 1, 3 másodperccel ezelőtti holdat látom, hiszen ennyi idő kell e fénynek, hogy elérjen hozzám. A Nap esetében (amibe persze nem nézek bele), ez az idő 8, 3 másodperc, a távoli csillagok sugarai pedig több évet vagy évezredet, vagy évmilliót utaznak idáig, és a feltételezések szerint léteznek olyan csillagrendszerek is, amelyekről még csak nem is tudunk éppen azért, mert a fényük még nem ért el hozzánk. A jelen tehát nem egyidejű, hanem különböző jelenek összessége – ennek megfelelően viszont más megfigyelők jelene is ilyen időpillanatok összessége. Egy másik csillagrendszer megfigyelőjének a mostról alkotott leltára olyan pillanatokat tartalmaz, amik az én számomra eltérő idejűek.

Következésképp nem beszélhetünk arról, hogy van a jelen, és nem létezik a múlt és a jövő. Hogy mi jelen és mi múlt, az nézőpont kérdése. A téridő az egyes pillanatok komplex szövedéke, és ebben a téridőben, mint egy megfagyott folyamban, vagy egy hatalmas kristályban, minden pillanat jelen, minden most egyszerre létezik. Greene egy másik, drámai erejű optikai hasonlattal élve ennek az elgondolásnak a magyarázatát a filmtekercs példáján folytatja. A mozigépész befűzi a tekercset a vetítőgépbe, és a vásznon megjelenik a mozgókép, vagyis az idő, illetve annak érzete. Ám maga a szalag mozdulatlan képeket, pillanatokat tartalmaz. A vetítőgép sorra megvilágítja e pillanatokat, és e megvilágított pillanatokból létrehozza az idő illúzióját. Az univerzum téridejében a tudatunk az a vetítőgép, amely sorra felvillantja számunkra az egyes mostokat. (Ez a metafora engem Freud ún. első topográfiai modelljének képére emlékeztet, ahol a tudat szintén egyfajta optikai lencseként jelenik meg, amely a külső-vagy a belső világ tartalmaira fókuszálva mintegy „megvilágítja” azok tartalmait.) Ahogy haladunk a téridőben, a jelen pillanatok fénybe borulnak, majd elsötétülve belevesznek a múlt feketeségébe. Ám ez csak a mi tudatunk illúziója. A valóságban minden pillanat meg van világítva, minden most egyszerűen csak létezik, nem keletkezik és nem múlik el. A pillanatok részei az időnek, de nem tartalmazzák magát az időt, így nem változhatnak meg. A tudatunktól független valóságban minden jelen ott ragyog mozdulatlanul, mindörökre befagyva a téridő kozmikus jégtömbjébe. Ez a kép számomra olyannyira szuggesztív és megrázó, mintha a legerőteljesebb költői szövegben olvasnám.

Persze furcsa és kérdéses, hogy az időt fel lehet-e bontani különálló jelenekre. Nem arról van szó, hogy maga az idő pillanatkora osztása az, ami mesterséges, erőszakolt és indokolatlan tett? Ugyanis ha abból az elgondolásból indulunk ki, hogy az idő most-pontokból, különválasztható pillanatokból áll, akkor abból teljesen logikus módon azt a következtetést is levonhatjuk, amit Zénón meg is tett annak idején, hogy idő nem létezik (ez Akhilleusz és a teknősbéka versenyfutásának esete).[i] Ha a jelenek kiterjedés nélküli pontok, akkor nem jöhet létre belőlük a folytonosság.

Greene erre az válaszolja, hogy az időnek és a térnek igenis van minimális, legkisebb egysége, aminél tovább nem bontható egyikük sem. Ezek a Planck-hossz és a Planck-idő. Ezeknél az egységeknél tovább nem mehetünk az idő és tér felosztásában (324). Ebben a tartományban az idő és tér szövete szemcséssé válik, és megszűnik a folytonosság. Pontosan ugyanúgy, ahogy víz is hidrogén- és oxigén molekulákból áll, amik önmagukban nem tartalmaznak. semmit a víznek abból a folyékony tulajdonságából, ami a molekulák összességének jellemzője.

 

0000d.jpg

 

Húrok, bránok, egyebek

 

A másik különösen izgalmas része a könyvnek a 12. és a 13. fejezet, ahol a húrokról és a bránokról olvashatunk. Ezekből keveset értek, viszont ez a szakasz is olyannak tűnik számomra, mintha egy csodálatos egy teljességgel ismeretlen és elképzelhetetlen világba. A következőkben összefoglalom e két fejezetet, és kiegészítem még néhány gondolattal a későbbi szakaszokból.

Az atomok atommagokból és a körülöttük keringő elektronokból állnak. Az atommagok tovább bonthatók protonokra és neutronokra, melyek mindegyike három még apróbb részecskéből, a kvarkokból épül fel. Az atommagot alkotó kvarkoknak két fajtáját különböztetik meg, a fel- és le-kvarkokat, amiken kívül létezik még négy másik típus, név szerint: bájos, ritka, top, bottom. E részecskék képezik világunk legapróbb építőköveit, mivel belőlük áll az anyag (fermionok). A részecskék másik csoportjába a közvetítő részecskék sorolhatók (bozonok), melyek a négy alapvető természeti erőért felelősek: a foton az elektromágneses erő hordozója (így tehát fotonokból áll a fény is, amely elektromágneses sugárzás); a gluon az erős magenergia részecskéje (vagyis a többi részecske között ide-oda cikázva „összeragasztja” az atom egyes elemeit); a W- és Z-bozon a gyenge kölcsönhatás létrehozója, a graviton pedig gravitáció eszköze.

Úgy tűnik ezek alapján, hogy a részecskék fajtáinak száma igen nagy. A húrelmélet viszont e részecskéket húrokként, vagyis apró, folytonosan rezgő, vibráló energiaszálakként írja le, melyeknek nincs vastagságuk, csak hosszúságuk, tehát egydimenziósok. Ilyen módon tehát csupán egyféle elem létezik, a különbözőnek tűnő részecskék valójában a húrok eltérő rezgési mintázatai: „ultramikroszkopikus szinten az Univerzum húrokon játszott harmóniához hasonlítható, amely az anyagot létbe zenélte.” (321) A részecskék tehát nem pontszerűek, van kiterjedésük, de mindössze egy dimenzióban. Ezeknek a húroknak a rezgései energiát termelnek, és mivel az energia és a tömeg a fizikában lényegében egy érme két oldala, ebből az energiából adódik a tömegük.

A részecskék viszont nem csak három dimenzóban rezegnek: a húrelmélet egyenletei csak úgy működnek, ha felételezünk még további ún. extra dimenziókat, amelyeknek a száma a húrelmélet szerint egészen pontosan hat, sem több, sem kevesebb. Az általunk ismert három dimenzió kiterjedt, az extra dimenziók viszont mikroszkopikus méretűek, de a kiterjedt dimenziók minden egyes pontjában ott vannak felcsavarodva. Nem érzékelhetjük őket, mert olyan kicsik, mintha egy könyv szövegét ezer fényév távolságból akarnánk elolvasni, de a húrok ezeknek a rejtett dimenzióknak az irányában is mozognak. Ha képesek lennénk megfelelő méretűre összezsugorodni, megpillanthatnánk ezeket a rejtett irányokat. Az extra dimenzióknak önálló alakjuk is van, amelyeknek a neve Calabi-Yau. Az ősrobbanás utáni pillanatokban a dimenziók még valószínűleg egyformák voltak, az általunk ismert három fokozatosan tágult ki olyan nagyra, amilyennek most ismerjük. Az M-elmélet, amely a húrelmélet egyfajta továbbfejlesztése, felfedett még egy extra térdimenziót, amely az előtte feltárt hatnál is jóval kisebb. Világunk tehát tizenegy dimenziós: létezik három kiterjedt és hét mikroszkopikus térdimenzió, valamint az idő. (Az extra dimenziók létezésének valószínűségét egyébként már maga Einstein is mérlegelte.)

00000a.jpg

Mindez lenyűgözően érdekes, és eddig a pontig nagyjából még követhető is. Ezután viszont elképesztőbbnél elképesztőbb titkokra derül fény az univerzumra vonatkozóan, amik teljességgel hajmeresztőnek tűnnek számomra. A húrok tárgyalását követően ugyanis egészen bizarr szereplők bukkannak fel a könyv lapjain. A húrok egydimenziós létezők, a bránok viszont kétdimenziósok. Az érthető, hogy a húrok a részecskék, de hogy a bránok valójában micsodák lehetnek, az számomra teljességgel homályos. Mindenesetre a bránok „beburkolják” a Calabi-Yau fromákat, vagyis az extra dimenziókat. Tehát olyan kétdimenziós hártyák, amik körbefognak más dimenziókat, azaz magát a teret, vagy a tér kisebb részeit. Ezeken a pontokon a tér összeomolhat, de fel is szakadhat (!!!). (356)

Az én csodálkozóképességemnek már ez is bőségesen elég lenne, de ezzel még nincs vége. Kiderül, hogy a húroknak nem kell feltétlenül mikroszkopikusnak lenniük, megnőhetnek makroszkopikus méretűre, sőt átívelhetnek mondjuk az egész égbolton. Ha viszont a húrok így kiterjedhetnek, akkor a bránok is elképzelhetőek a végtelenbe tágult kétdimenziós felületekként. Innen a következő lépés a háromdimenziós bránokhoz vezet, amelyek nem a térben léteznek, hanem magukba foglalják mind a három kiterjedt dimenziót. Talán az egész világegyetemünk egy ilyen háromdimenziós bránban helyezkedik el.

Léteznek önmagukba zárt húrok, de nyitottak is, melyek végpontjai szabadok. E végpontok a bránokhoz kapcsolódnak, melyek felületén szabadon mozoghatnak. A fotonok minden esetben nyitott húrok, amelyek mozoghatnak a három dimenzióban, de a végük nem léphet ki onnan, és nem hatolhat be az extra dimenziókba. Mivel a fotonok az elektromágneses kölcsönhatás hordozói, amelybe a világot számunkra láthatóvá tevő fény is beletartozik, a fotonok nem képesek megmutatni nekünk ezeket a dimenziónkat (hiszen nem léphetnek be oda). Emiatt még akkor sem láthatnánk az extra dimenziókat, ha azok kiterjedtek lennének.

Mindez eléggé fantasztikus kozmológiai elképzelésekhez vezet. A ciklikus elmélet szerint egy olyan három-bránban élünk, amelynek közelében hasonló bránok léteznek, mint egy egymásra halmozott papírlapok. Egy térdimenzió határvonalként választja el őket egymástól, a maradék hat pedig a három-bránokban van felcsavarodva. Az egymás mellett lebegő bránok közötti távolság a milliméter milliomod része. A bránok vonzzák egymást, és időnként (több milliárd évenként) össze is ütköznek, ez a bránokon belül az Ősrobbanásnak felel meg.

Greene a könyv végén említ még néhány hasonlóan fantasztikus elképzelést. A holografikus elmélet leírásában az univerzum, amelyben élünk, egy kétdimenziós felület holografikus kivetülése. Greene ezt általam nem igazán követhető módon ezt a gondolatot a fekete lyukak entrópiájából (a bennük található rendezetlenség mértékéből) vezeti le. A fekete lyukak entrópiája az univerzumban lehetséges entrópia maximuma, de ez a maximális entrópia nem a tárfogatukkal, hanem az eseményhorizontukkal, vagyis a felszínükkel arányos (az eseményhorizont a fekete lyuktól való olyan távolság, ahol már semmi nem szabadulhat ki a lyuk gravitációs vonzásából). A lényeges tehát a lyuk felszíne, a kétdimenzós felülete – így mi is csak egy valóságos felület kivetülése vagyunk. A háttérfüggetlen elmélet viszont annak a lehetőségét vizsgálja, hogy a tér és az idő nem léteznek önmagukban: ezek csak a húrok összefonódásából alakulnak ki, ahogy egy ruhadarab is csak az őt alkotó cérnák vagy fonalak összessége.

 

holographic-universe.jpg

A könyv tehát fantasztikusnál fantasztikusabb elképzeléseket vázol fel. A különös pedig mindebben az, hogy tudjuk: ezek a meghökkentő nem fantasztikus írók elmeszüleményei, hanem egyenletek, számsorok verbalizációi, képi kivetülései.

 

[i] Akhilleusz és a teknősbéka versenyeznek. A teknős előnyt kap, Akhilleusz később indul. A neves harcos egyre csökkenti az előnyét, ám nem érheti utol a teknőcöt. A távolság először a felére csökken, majd újra a felére, aztán annak is a felére, de nem fogy el soha, mindig csak egye kisebb lesz.

 

Címkék: Ágoston Univerzum idő(beliség) Greene Brian

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr67397382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Brendel Mátyás · http://ateistaklub.blog.hu/ 2015.05.02. 13:17:08

Az a probléma, hogy a fizika az bizony azokból a képletekből áll. Amikor a tudományos ismeretterjesztő képletek nélkül, hasonlatokkal akar elmondani valami olyan bonyolult dolgot, mint a relativitáselmélet időfelfogása, akkor abból szerintem semmi jó nem sül ki. A megfagyott folyam lehet, hogy tök elragadó kép, de marhára semmit nem mond el jól a téridőről.

mindenlehetseges 2020.12.29. 05:13:17

Fantasztikus Isten alkotása, az univerzum! Aki hajlamos filozofálgatásra, gondolkodásra
süti beállítások módosítása