Miért van irodalom? Miért írunk és olvasunk könyveket? Miért kell egész életünk során sokat olvasnunk, és nem csak az iskolában?
Miért van irodalom?
Mert az ember különbözik az állattól. Az embernek van öntudata: számunkra választás kérdése mindaz, ami az állatoknál ösztönök által vezérelt, determinált cselekvés. A hangya csupán ösztönprogramok által működő szerkezetként foglalja el kijelölt helyét a bolyban, és ha kell, minden különösebb belső konfliktus nélkül életét adja a közösségért mondjuk egy nagyobb bogárral folytatott harcban. Ezzel szemben az ember számára kérdésként merül fel az, hogy a közösség része legyen-e, és hogy milyen mértékben, vagy más utat válasszon-e, és vajon merre vezet a saját élete ösvénye.
Hasonló a helyzet sok más vonatkozásban is. Egy hal nemigen elmélkedik azon, hogy miből lett és meddig tart a víz, amiben él, az ember viszont rácsodálkozik a hatalmas univerzumra, ami körülveszi őt. Karl Jaspers szerint ezzel a csodálkozással kezdődik a filozófia. Az állat szerelmi élete is pusztán ösztönös (egyes rovarfajok hímjeit még az sem riasztja el a nősténytől, hogy az felfalja őket párzás közben), az ember viszont megannyi versben elmélkedik azon, hogy mi a szerelem, és hogy boldogságot vagy fájdalmat jelent-e ez a számára. A tapasztalatok, élmények és egzisztenciális állapotok a költői nyelv fényében egészen más súllyal bírnak, mint hétköznapi nyelven elmondva. Bár ugyanazt jelenti, mégis egészen más, ha azt mondom: "Szeretlek, jó nő (Jó pasi) vagy, nem tudok nélküled élni," mint ez: "Az vagy nekem, mint testnek a kenyér, vagy tavaszi zápor fűszere a földnek."
Ha megismerjük, hogy más emberek, más korok hogyan vélekedtek minderről, milyen válaszokat adtak e kérdésekre, illetve hogy egyáltalán merrefelé keresték a válaszokat, az hozzásegít minket a saját döntéseink meghozásához, a saját értékeink megformálásához és tudatosításához, a saját gondolataink kialakításához. Ahogy ők gondolkodnak, az minket is segít gondolkodni.
Umberto Ecotól, a neves olasz irodalmártól megkérdezték egy interjúban, hogy miért olvasunk könyveket. Eco, aki óriási műveltségével nyilván hosszan tudott volna elmélkedni a témáról, meglepően egyszerű választ adott: azért olvasunk, mert így a valóságos életünknél többet tudunk megélni. Azáltal, hogy megismerjük, más emberek, kultúrák hogyan éltek és gondolkodtak és éreztek, egy kicsit az ő életüket is átéljük, ezáltal gazdagabbak leszünk, a világunk kitágul.
De nem kell feltétlenül azonosulnunk az olvasottakkal: sok esetben az is termékeny lehet, ha éppen a tőlük való különbségünkre, távolságunkra csodálkozunk rá. Arra, hogy lehet egészen másként is gondolkodni, mint ahogy mi tesszük, és vannak másféle értékrendek is. Amikor ilyen módon valami idegennel találkozunk, az ahhoz segít hozzá minket, hogy a saját gondolatinkat és értékeinket megvizsgáljuk egy másik nézőponttal összevetve. Ezáltal jobban megértjük önmagunkat: méginkább tudatosul számunkra, kik vagyunk, mit tartunk fontosnak – de tudatosul a saját korlátozottságunk is: megértjük, hogy a mi utunk nem az egyetlen, hanem egy a sokféle út között.
Van ezeken túl egy másik fontos aspektusa is az irodalomnak. Ezt Heidegger fogalmazta meg, amikor azt mondta, hogy a műalkotásban a létező kilép az elrejtettségből, és a lét ragyogó tisztására, „léte ragyogásának állandóságába jut.”[i] Ez így eléggé költői, de egyben eléggé homályos is, viszont ennek ellenére van értelme. Rüdiger Safranski Heidegger-könyve ezt úgy fogalmazza meg, hogy a „művészet nem ábrázol, hanem láthatóvá tesz;” a művészetben a dolgok elveszítik közömbösségüket és szokásosságukat.”[ii] A művészet létrehoz számunkra egy érzelmi viszonyt a dolgokhoz, ami által kötődni kezdünk hozzájuk, megmutatja, mit érdemes vagy lehet látni bennük, miért érdekesek a számunkra. Erre egy személyes példát szeretnék felhozni. Emlékszem egy középiskolai irodalomórára, amikor Adytól tanultuk A halál rokona c. verset.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, bánatos
Ősz-időket.
Azelőtt az ősz számomra csak egy hűvös, fénytelen évszak volt, az iskolakezdés unalmas időszaka. A tanárnő viszont a vershez kapcsolódva rendkívül szuggesztív módon magyarázta el, mi az érdekes az őszben, és hogy hogyan kerülnek a versbe a hervadó nők. A gyümölcsök ősszel a legérettebbek, cukorban telítettek, de a legérettebb pillanat paradox módon egybeesik az elérés, az elmúlás kezdetével. A kiteljesedés egyben a hanyatlás első pillanat is. Így vannak ezzel a nők is: amikor elérnek, akkor tudnak a legtöbbet a szerelemről, akkor a leggazdagabbak lélekben. Ezért van, hogy az ősz-idő egyszerre „bánatos” és „sugaras” is. Ezek a jelzők nagyon szuggesztívek, rendkívül érzéki módin fejeznek ki egy sajátos, elégikus lelki tartalmat. Ettől kezdve az ősz ugyanolyan kedvenc évszakom lett, mint a tavasz, mert megtanultam úgy látni, ahogyan azelőtt nem. Az ősz kilépett számomra a „lét ragyogó tisztására.”
Kalandozások a könyvtárban
Könyveket olvasni tehát tartalmas és értelmes elfoglaltság. Úgyhogy irány a könyvtár, ahol a könyvek seregei laknak, és némán és szerényen, ám elszántan és örök kitartással várakoznak, hogy átadhassák nekünk a kincseket, amit őriznek.
De persze könyvtár is többféle van. A könyvtár tartalmazza a könyveket, a könyvek viszont megjelenítik a maguk képét a könyvtárról, és ezek a látomások tükrei annak, ahogy a világról gondolkodnak.
Nekem az egyik kedvenc könyvtáram Umberto Eco középkori labirintus-könyvtára A rózsa nevében. A könyvtár labirintus, ám tökéletes mértani rend szerint épült, és aki megérti ezt a rendkívül bonyolult, de csodálatos és értelemmel rendelkező lerendezést, az végül könnyen kiismeri benne magát.
Egészen másféle könyvtár a Szerb Antalé. A neves irodalomtörténész úgy kezdi A világirodalom történetét, hogy elmondja: a világirodalom nem is olyan nagy, elfér egy otthoni könyvtárszobában, és az „emberélet útjának felére”, vagyis nagyjából harmincöt éves korára elolvashatja az ember. Ennek persze az az ára, hogy erőteljes korlátozásokat kell tennünk: az „igazi világirodalomba” csak a legeslegnagyobbak taroznak bele, a közepesek csak koloncok, amelyeket nem szükséges magunkkal cipelnünk.[iii] Ez azt jelenti, hogy nem is olyan nagyon sok idő alatt a világirodalom befogadható, elraktározható az ember elméjében, mint egy kész és kerek könyvállomány, ami mellesleg az otthonunkban is tárolható.
Szerb Antal otthoni könyvtára otthonos és meghitt, ám ez a kényelmesség a vasárnapi ebéd után lustálkodás levegőjét árasztja, ez a könyvtár nem igazán a kalandozás könyvtára. Ma már nem is igazán értjük, miért érezte Szerb Antal, hogy az embernek otthon kellene őriznie a szobájában az egész világirodalmat. A jól ismert kötetekből összeállított otthoni könyvtárban nincsenek meg a távolságok, ami a kalandra hívja az embert.
Szerb Antal egy olyan műveltségeszményt fogalmaz meg, amivel ma már nem nagyon tudunk azonosulni (ugyanez a szerep formálódik meg Babits verseiben és esszéiben). A művelt humanista, aki jól ismeri és otthon tartja a klasszikus műveltség egészét, mint egy jól körülhatárolt, lezárt egészet, ma már a múlthoz tartozik.
Egészen másféle építmény Borges bábeli könyvtára, amelynek polcai a végtelenbe tartanak. Ennek a könyvtárnak a könyveit igencsak nehéz lenne végigolvasni. A bábeli könyvtárban elveszlik az ember, és szembesül a saját kicsinységével.
De ha nem tudunk mindent elolvasni, ha a műveltségünk mindig szükségképpen hiányos, csonka, töredékes lesz, akkor miért is kellene olvasnunk egyáltalán? Nos, éppen ez az érdekes az egészben. Ha létezne olyan, hogy „egész műveltség,” egy megnyugtató és lezárt tudás, amit mindenki, aki nem sajnálja a megszerzésére fordítani az energiáját, azonos módon birtokolna, akkor nem lenne különösebben érdekes ez a műveltség. Az emberélet útjának felére elolvasnánk mindent, ezzel pedig vége lenne a felfedezéseknek. Nyugodtan üldögélhetnénk a szobakönyvtárunkban, teát kortyolva és süteményt eszegetve. Kétségtelen, hogy ez nagyon kényelmes lenne. Csakhogy aki nem fejlődik, aki nem tanul újat, az halott. Ezt pedig nem akarjuk. Freud arra a kérdésre, hogy mi az élet végső értelme, azt a választ adta A halálösztön és az életösztönök c. könyvében, hogy az élet végcélja a halál, az élő célja, hogy visszatérjen a szervetlenbe – ám csak a maga idejében, ha már leélte az életét.
Az, hogy a könyvtár kimeríthetetlen, lehetőséget ad az újabb és újabb felfedezésekre. Aki nem tanul állandóan újat, aki nem ütközteti a gondolatait állandóan a másokéval, aki nem kockáztatja azt, hogy újra kell értékelnie az értekeit és önmagát, az egyfajta halálnak teszi ki magát. Hans-Georg Gadamer az Igazság és módszer egy szöveghelyén érdekes módon beszél a bölcsességről. A bölcsességet általában úgy fogjuk fel, mint valamiféle birtoklást, a legsajátabb tapasztalatok bőségét, amely képessé teszi az embert arra, hogy mélyen és alaposan értse a világot. Gadamer szerint viszont a bölcsesség egyfajta negativitás: a bölcsesség akkor keletkezik, amikor szembesülünk azzal, hogy az addigi tudásunk, tapasztalatunk korlátozott, és máshogyan is lehetnek a dolgok. Sok ilyen negatív esemény felkészít és képessé tesz minket arra, hogy szembenézzünk az újabb hasonló negatív pillanatokkal, amikor újra kel érteni mindazt, amit addig tudtunk és gondoltunk. Valahogy így vélekedik T. S. Eliot is a Négy kvartettben:
A bölcsesség kihűlt titkok tudása. (…)
A tudás mintát szab se ezzel hamisít,
Mert a minta minden pillanatban új,
S minden pillanat új s megrendítő
Értékelése mindannak, ami voltunk.
(Ford. Vas István)
Az, hogy mindig változunk, és hogy mindenki mást és másképp olvas, a közösségi létünkre is kihat. Mindenki mást olvasott a végtelen könyvtárból, ezért mindenki egy másfajta felfedezőutat járt be. Ugyanazok a könyvek más arcukat mutatják más és más könyvek társaságában. És az, hogy mivel mindenki más utat jár be, és máshogy lát dolgokat, lehetőséget teremt közöttünk a gazdag és értelmes kommunikációra is. Bonyhai Gábor azt írta, hogy ha mindenben egyetértenénk mi emberek, akkor olyanok lennénk, mint a hangyák.
A gondolatok birodalma érdekes és felfedezésre váró világ. Az élet felfedezés, a felfedezés az élet. A könyvtár végtelen.
[i] Martin HEIDEGGER: A műalkotás eredete. In: Uő: Rejtekutak. Osiris, Bp., 2006. 26.
[ii] Rüdiger SAFRANSKI: Egy némethoni mester. Hediegger és kora. Európa, Bp., 2000. 424-425.
[iii] SZERB Antal: A világirodalom története. Magvető, 7-8.
Utolsó kommentek