Michel Butort általában a francia Új regény képviselői közé sorolják, ám ez a mű mégis mintha sokban különbözne Robbe-Grillet általam ismert alkotásaitól. Bizonyos szempontból persze hasonlít azokhoz, hiszen az időrenddel Butor is igen szabadon bánik, viszont erősen dominál a téma, tehát nem annyira önreferenciális a szöveg, mint a híres kortárs alkotásai, komoly szerepet kap a referenciális funkció.
A Módosulás főszereplője, Léon Delmont, a Scaballi írógépeket forgalmazó cég vezető beosztású alkalmazottja egy egész napot tölt a Párizsból Rómába tartó vonaton, és közben az élete eseményeit rakosgatja össze. Delmont negyvenöt éves, éppen most ünnepelte születésnapját, családos ember, a feleségének neve Henriette, négy gyereke Madelaine, Jacqueline, Henri, Thomas. A férfinak van Rómában egy harminc éves szeretője, Cécile, akit két évvel ezelőtt ismert meg szintén egy vonatút alkalmával, és aki miatt most szakítani akar a feleségével. Már munkát is szerzett Cécile-nek Párizsban, hogy együtt lehessenek, és ne kelljen mindig utazgatnia (egyébként az üzleti ügyei miatt kezdett Rómába járni, hiszen a Scabelli egy olasz cég).
Az eseményeket Butor nem lineáris sorrendben adja elő, hanem szabadon csapongva közöttük, akárcsak Robbe-Grillet a maga szövegeiben, Butor szövegalkotása ebben hasonít az Új regény neves alakjának poétikájára. Különböző szövegelemek montírozódnak egybe: Delmont életének az Henriette-tel és Cécile-lel töltött emlékeinek felidézése váltakozik a vonatablakban látott mozgó táj impresszioniszikus, néhol kísérteties képeivel, illetve Delmont fantáziáival, ahol utastársairól vagy a saját eljövendő életéről képzeleg; időnként pedig ijesztő látomások, álomképek jelennek meg előtte szibillákról, sötét erdőkről, túlvilági a révészről. Az utazás képei egybemosódnak más utazásokkal, pl. amikor Cécile-lel Párizsba tartott, vagy Henriette-tel Rómába.
Viszont itt hangsúlyos a referenciális funkció, hiszen egy mindennapi történetet mesél el, és alapos lélekelemzést is kapunk. A belső monológok Delmont vívódásáról tudósítanak, önelemzését mutatják be. Egyre csak bizonygatja magának, hogy van bátorsága meghozni a nagy döntést, megtenni a döntő lépést, új életet kezdeni a szeretőjével – ám ez a folytonos önerősítgetés jelzi, hogy valójában nincs meg a kellő elszántság, a lélek csupa vívódás.
Maga a történet meglehetősen hétköznapi, kissé talán banális is. Viszont ebben a hétköznapiságban érdekes struktúrák bomlanak ki, a szubjektum konstitúciója összekapcsolódik a térbeliséggel és a kulturális meghatározottsággal. Delmont pozíciója folyamatos térbeli mozgásban van, hiszen végig a vonaton ül, ez az állandó átmenet a lelki csapongás leképeződése. Delmont életét a két nő úgy határozza meg, hogy a személyiségük egybefonódik a két várossal (Párizzsal és Rómával). A férfi végül belátja, hogy nincs értelme Párizsba vinni a szeretőjét, mivel Cécile alakja számára elválaszthatatlanul Rómához kötődik (bár korábban is járt már a szeretett városban, igazán Cécile ismertette meg vele a várost). Felidézi az emléket, amikor egy alkalommal Cécile-t Párizsba vitte, és még a családjának is bemutatta, persze nem mint a szeretőjét, hanem egy távoli ismerőst (azóta sem tudja eldönteni, a felesége rájött-e az igazságra, és ha sejt valamit, milyen mértékben, mennyi az őszinteség és a tettetés a viselkedésében). Delmontnak Be kell látnia, Cécil nem volt olyan vonzó Párizsban, mint Rómában. Egy más alkalommal viszont Henriette-tel látogatott el Rómába, akkor viszont Róma nem volt ugyanaz, mint Cécile-lel: akkor éppen vizes, latyakos hó esett, ami sötét és sáros hellyé tette a várost.
A regény tehát részben érdekes, de a kissé banális téma miatt nem túl magával ragadó, a szöveg eléggé elnyújtott, túlságosan elnyújtott, a hosszú mondatok kicsit fárasztóak. Nem ez volt életem nagy olvasmányélménye.
Utolsó kommentek