Defoe regényét a The Guardian egyik cikkének a hatására olvastam el (Magyar Hírlap – Maecenas, 1993. Eredeti cím: A Journal of the Plague Year.). A könyv nem túl hosszú, eléggé tömören és (részben emiatt is) rendkívül érdekfeszítően idézi fel annak az évnek a történetét, amikor dögvészt sújtott le Anglia fővárosára, és a lakosságnak körülbelül a tizedét elpusztította – ha jól értem, úgy ötvenezer főt az ötszázból. A londoniak egy része, főleg a tehetősebbek, elmenekültek a városból, a szegényebbeknek azonban nem volt hova menniük, bár közülük is sokan elhagyták a helyet, és nomád módon kalandoztak a vidéken. Akadtak, akik kisebb-nagyobb hajókra költöztek; akik elég korán cselekedtek, és volt idejük, hogy elég élelmet szerezzenek be, azok átvészelték a járványt. Igaz, Defoe tud olyan esetről, amikor egy család a londoni házába zárkózott be olyan módon, hogy hónapokig ki sem tették onnan a lábukat, ők ugyancsak megúszták ép bőrrel.
Defoe hangja mindvégig tárgyilagos, ám nem hiányzik belőle a részvét. Különösen megrázóak azok a szakaszok, ahol az emberek kimondhatatlan rémületéről és kétségbeeséséről beszél, mivel itt tudunk a leginkább azonosulni velük, és átérezni a tragédia súlyát. Sok ember nem is a ragálytól, hanem a rémülettől halt szörnyet, mások pánikba esve menekültek árkon-bokron keresztül, azt sem tudva, hova tartanak, merre járnak. Akin megjelentek a betegség jelei, annak csak egy-két napja, sőt sok esetben csak pár órája volt hátra. Defoe elbeszélése szerint a betegségnek nagyjából kétféle lefolyása volt: az első esetben az ember testén hólyagok, kelések jelentek meg, amelyek borzalmas fájdalmat okoztak – ám ha sikerült ezeket felfakasztani, és a gennyes váladéktól megszabadítani a szenvedőt, akkor volt rá esély, hogy meggyógyuljon. A dögvész másik változata nem járt ilyen fájdalmakkal, az ember nem is tudta, hogy beteg, egyszerűen csak összeesett holtan, mindenféle előjel nélkül. Amikor a városban a kétségbeesést felváltotta a fásultság és a beletörődés, előfordult, hogy az utcán járó emberek egyszerűen csak kikerülték a földön fekvő halottakat, akikért aztán éjjel jöttek a halottvivők. A járvány úgy fél évig tombolt, a legszörnyűbb a szeptember volt, ám a hónap végére a ragály ereje kezdett csökkenni. Amikor az elbeszélő figyelmét arra hívta fel az orvos barátja, hogy csendesülőben van a sorscsapás, először nem is nagyon akarta elhinni a jó hírt, mert azon a héten is nagyon sokan haltak meg, ám az orvos jóslata rövidesen beigazolódott: a betegség a következőkben egyre kevesebb áldozatot szedett. Továbbra is sokan betegedtek meg, de míg korábban a fertőzött személy egy-két nap alatt meghalt, most már egy hátnál is több időbe telt, míg a kór végzett vele, de ennél fontosabb volt, hogy míg azelőtt öt ember közül jó, ha egy túlélte a betegséget, addig most ötből kettőnél több nem halt meg. A járvány szép lassan így véget ért, ám London népének szenvedése folytatódott, mert a városban 1666-ban borzalmas tűzvész pusztított.
Érdemes kiemelni, milyen felvilágosodott, bölcs és higgadt módon gondolkodik Defoe. A regény elején elítéli azokat a kuruzslókat, szélhámosokat, akik jó pénzért mindenféle csodaszert árulnak a lakosságnak, illetve elveti azt a nézetet, amely szerint a dögvész Isten büntetése lenne: szilárd meggyőződése, hogy a betegséget természetes okokra lehet visszavezetni, egyik emberről terjed a másikra, nincs benne semmilyen természetfeletti akarat. Racionálisan érvel amellett is, hogy helytelen volt lezárni a pestises házakat, hiszen így rengeteg olyan ember megkapta a betegséget, akik addig egészségesek voltak, de egy fedél alatt éltek azzal, akire már lesújtott a kór. Szerinte az lett volna a megfelelő megoldás, ha a betegeket rögtön elkülönítik, járványkórházba szállítva őket.
Defoe műve nagyon izgalmas olvasmány, bár nagyon ijesztő. Reméljük, a mostani járvány nem lesz ilyen végzetes, és nem sújt le ránk a második hullám
Utolsó kommentek