HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

covers_42316.jpg

  Huysmans könyvét a századforduló dekadenciájának ikonikus darabjaként szokták emlegetni. (Lazi, Szeged, 2002). Hőse, Des Esseintes herceg elvonul a világtól, hogy magányában egészen az élvezeteknek élhessen. A regénynek tulajdonképpen nincs is története, elbeszélés-töredékek váltakoznak benne impressziókkal, illetve kisebb esszékkel, melyek a főhős által olvasott irodalmi és filozófiai műveket elemzik-értékelik, vagy az ő csapongó gondolatait ismertetik.

  A herceg a mű elején megcsömörlik a nagy báloktól, az élet túlzásba vitt habzsolásából, így inkább az apróbb, de árnyalatokban végtelenül gazdag és különleges, rafinált és mesterkélt gyönyöröknek szenteli a napjait. Bármivel is foglalkozik a hőse, Huysmans mindig hosszan sorolja az élvezetek tárgyi és érzékelésbeli összetevőit. Egy alkalommal például, amikor likőrökből alkot szimfóniát, az italoknak szinte enciklopédikus felsorolását kapjuk (46), máshol a borokkal játszik hasonló játékot (119-121), illat-hallucinációkat él át (101), a könyveit külön nyomdászokkal és könyvkötőkkel készítteti, gondosan megválogatva a papír ős a kötés anyagát, valamint a betűtípust, hogy ne hasonlítsanak a hagyományos kötetekre (ebben a tekintetben az a Baudelaire-darab a csúcs, amiből csak egyetlen egy példányt készíttet - 128), ugyanígy gyűjti a ritka és egzotikus virágokat is, a színek pedig állandóan visszatérő, központi elemei a leírásoknak és a főhős elmélkedésének. A regény vonzódik az impressziókhoz is, gyakran és hosszan részletezi a különböző mesterséges és természetes fényviszonyokat, mint pl. a köd, a fátyolos napfény, az eső és a harmat (113-114).

   Ami az irodalmi esszéket illeti, a herceg belső monológjaiban a szerző sokat elemzi Baudelaire sajátos művészi világát, aki az egyik etalonja a hősnek, még egy külön, egyedi kötetet is nyomtattat magának a verseiből, ahogy fentebb említettem. Mallarmé, Verlaine (166) is nagy kedvenc, és persze Poe (121), aki mély borzongással tölti el a herceg lelkét; és természetesen nem maradhat ki Schopenhauer sem (77). A festők közül Goya és Moreau kapják a legnagyobb figyelmet. Ami számomra fura volt, hogy az egyház és a katolikus szerzők is eléggé nagy elismerésben részesülnek, pedig egy ilyen különc, eszmék és célok nélkül élő hős esetében nem világos, hogy mi a vallási vonzalom oka.

   A kötet utószava kiemeli, hogy Kosztolányi, bár a szöveget rendkívüli műgonddal fordította, Huysmans-t nemigen emlegeti sehol. Pedig az olvasónak eszébe juthat Esti Kornél, aki csak az élvezeteknek él, és aki néha olyan galád tréfákat is megenged magának, mint pl. a herceg Langlois Ágostonnak szemben, akiből titkos szándéka szerint gazembert kívánna nevelni (de nem sikerül, 66). A regényben van egy részlet, ahol a herceg elindul Londonba, de mielőtt vonatra szállna, még megáll egy francia fogadóban. A szivarfüstben üldögélve, sört kortyolgatva arról fantáziál, milyen lehet London – ezt a pillanatot annyira tökéletesnek és csodálatosnak érzi, hogy rögtön haza is megy, mert attól fél, a valóságos London kevésbé tetszene neki, mint ahogy párizsi álmodozásában elképzelte a várost. (125) Ez egy kicsit mintha Kosztolányi egyik novellájának, a Cseregdi Bandi Párizsban-nak lenne az inverze, ahol Bandi a francia fővárosban egy magyar vigadóba megy, ahol magyar módra mulatva az összes pénzét eltékozolja, majd hazatér Magyarországra.

   A herceg tulajdonképpen hasonlít az egyre nagyobb magányba záródó modern művész alakjára is, aki ekkoriban egyre inkább elidegenedik a közönségtől és a társadalomtól: ez a beteges, a tömegtől távoli figura jelen van már Baudelaire-nél is, radikálisabban pedig Mallarmé hattyújában ölt testet, amely a vízbe fagyva totális elszigeteltségben létezik.

   A romantika természetkultuszával nagyon határozottan szembefordul a regény, amikor a mesterségességet dicséri. A herceg ellenérzésekkel viseltet a természet iránt: a lakásban mesterséges fényt használ, igazi virágok helyett művirágokkal díszíti a szobáját, és olyan ötletei vannak, mint pl. az ékszerekkel díszített teknőspáncél (42). Amint meg is fogalmazza magában: a valóság helyett sokkal érdekesebb a valóság álma (24). Itt ismét Baudelaire lehet a példakép, akinél a mesterséges dolgok már korántsem kapnak olyan negatív megítélést, mint a romantikában, a „természetes” női szépséget pl. szerinte nem elrontja, hanem kiteljesíti az arcfesték. De eszünkbe juthat Wilde paradoxonja is, amely szerint London azért olyan ködös, mert a művészek ilyennek ábrázolják: nem a művészet másolja a valóságot, hanem fordítva. 

Címkék: francia irodalom Kosztolányi Dezső Baudelaire Huysmans

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr9315390850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása