Robbe-Grillet negyedik, 1957-es regénye, a Rések (La Jalouise) sok szempontból hasonló a másik két általam olvasott művéhez (A radírok, Útvesztő), ám a narrátor hangsúlyos szerepét tekintve mégis különbözik azoktól. A történet valahol egy nem azonosított francia gyarmaton játszódik (Noran, 1999). Az origóban a ház áll, körötte a kert és az ültetvény banánfákkal, folyóval, híddal. Az épület birtokosa egy A….-val jelölt szereplő, akiről apránként derül ki, hogy nőnemű, valamint a szomszéd Franck, aki A..-nál jár látogatóban. Franck házas ember, de a felesége otthon maradt, mert beteg a gyerekük. A két főszereplő a négy óra távolságra lévő városba utazik, hogy elintézzenek néhány meg nem nevezett teendőt. Hazafelé valamiért elakadnak, talán a városban is éjszakáznak. Szó esik egy balesetről is, amikor Franck kocsija fának csapódik, és kigyullad (90), ám később arra utal a szöveg, hogy ez az eset nem most történt, hanem jóval korábban, egy másik kiruccanás alkalmával (107).
A konkrét történésekről ennyi derül ki, de ez is csak apránként, töredékesen. A történetmesélés nem lineáris, az eseményekből csak rövid részletek villannak fel, ezek azonban sokszor visszatérnek, egymással váltakozva, egymásba ékelődve. Az egyes pillanatfelvételek két nagyobb jelenetet rajzolnak ki: az egyikben A… reggel a szobában fésülködik, olvas, ír, illetve valamilyen kézimunkát végez, a másikban a ház tornácán üldögél Franckkal, vacsora után, köröttük leszáll az este, és a bogarak hangja hallatszik a sötétségben. Nem világos, időben hogyan viszonyul egymáshoz mindez, nem tudjuk meg, az esti beszélgetés az utazás előtt vagy után történik-e. Visszatérő szereplő egy százlábú is, amely a falon mászik, és amely otthagyja a lenyomatát, miután Franck megölte. Az állat számos jelenetben él még, sokszor viszont csak a sötét foltot látjuk, ami utána maradt. Az események reprezentációja hosszas leírásokkal váltakozik, amelyek az Útvesztőt idézik: itt minden forma, még az organikus létezők valamilyen geometrikus ábrára hasonlítanak, a kert alakja deltoid, a veranda korlátja, annak rácsai, illetve az oszlopok derékszöget zárnak be egymással, az árnyékok átlósak stb. Pl.: „A nyugati fal előtt a ház ferde árnyéka vetül a csupasz földre. A sarokoszlop rézsutos árnyéka összeköti a tető és a tornác árnyékát. A korlát árnyékcsíkja alig látszik áttörtnek, pedig a rácsok közti tényleges távolság alig kisebb, mint egy-egy rács átlagos vastagsága.” (21) Néha még az emberi mozdulatok is ilyen geometrikus struktúrákban jelennek meg: „Mivel a tarkó jobbra, hátrafeszül, az arc enyhén az ablak felé fordul.” (36)
Mindez nagyon emlékeztet az említett Útvesztőben c. regény poétikai eljárásaira. Ami érdekes és számomra meglepő, hogy Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya és a francia nyelvű wikipédia-szócikk is a narrátor hangsúlyos jelenlétéről beszél, és őt tekinti a szöveg egyik fő szereplőjének. Ez azért különös, mert a nagyon hasonló Útvesztőben semmilyen szerepet nem kap a narrátor, lényegében nincs is identitása, nem is létezik. Az elbeszélő itt sem utal önmagára semmilyen formában, a wikipédia-cikk is úgy fogalmaz, hogy a narrátor „omnipotens és nem létező, teljesen tárgyilagos és meg van fosztva az érzelmektől.” A regény eredeti francia címe (La Jalousie) egyszerre jelent féltékenységet és zsalut is. Így tehát ez a jelölő utalna a narrátor jelenlétére, aki talán A… férje, és aki a réseken keresztül féltékenyen figyeli a felesége és Franck kapcsolatát. A féltékenység olyan érzelem, aminek a hatására az ember alaposan megfigyel mindent, és semmit sem feled (ahogy a szöveg minduntalan visszatér egyes események leírására), a zsalu pedig olyan képződmény, ami csak korlátozottan enged bepillantást az adott (belső) térbe, ahogy mi is csak töredékeket láthatunk az A…-val kapcsolatos dologból. Ám maga a féltékenység lélektana teljesen hiányzik a műből, ahogy Robbe-Grillet általában véve a lélektani regény hagyományával szemben formálja meg a maga törekvéseit. Semmit nem tudunk meg a szereplők motivációjáról, belső világáról. A wiki-cikk szerint a narrátor önrefexióinak teljes hiánya a betegesen féltékeny jellemből következik, hiszen nincs is tudatában a saját féltékenységének: az adott érelem nem belsőként megnevezve, hanem a külső ábrázolásában nyilvánul meg, a tekintetben, mely mindvégig A-ra fókuszálódik.
Utolsó kommentek