Trencsényi-Waldapfel Imre Görög regék c. könyvét olvastam a napokban,[i] amely a görög mitológia történeteit foglalja össze. Lenyűgöző és zavarba ejtő az a kimeríthetetlen gazdagság, amivel a könyv lapjain találkozhatunk, és az olvasó beleborzong: nem véletlen az, hogy az európai kultúrában minden korszak megtalálta a maga arcának tükörképét a görögségben, és hogy olyan sok alkotó lelte fel a maga emblematikus történetét az ógörög mítoszok közt, amelyben a saját létértelmezését érezte kifejeződni. Ezen szerzők közül én itt Freudról szeretnék beszélni, és egy kicsit Freud felől tekinteni a görög mitológiára.
Ami az említett gazdagságot illeti, ennek két aspektusát fogom kiemelni, bár ezek közül igazából csak a második kapcsolódik Freudhoz.
Először is elképesztő, a történeteknek micsoda sokasága burjánzik előttünk. Az egyes cselekményszálak kereszteződnek, egymásba szövődnek, a hősök újabb és újabb kalandokban bukkannak fel, az egyes epizódok mellékszereplői főhősökké válnak más elbeszélésekben. Az az egyik történet cselekményének apró mozzanatai újabb történetek csíráivá lesznek, és ágbogas elbeszélésekké terebélyesedve hintik el az őket követő mégújabb történetek magvait. Így például Agamamnón, akire jól emlékszünk az Iliászból mint Akhilleusz ellenlábasára, a mitológia más epizódjaiban főszereplőként lép elő a saját drámáiban: a háború megkezdése előtt kénytelen saját lányát, Iphigeniát feláldozni Artemisz istennek, a harc után pedig hűségesnek hitt, de álnok felesége, Klütaimnésztra (Heléna testvére) keze méri rá a halált. Ám Oresztész, a fia bosszút áll érte: kioltja anyja életét – így viszont ő válik gyilkossá, akit az Erinnüszek, a bosszú istennői üldöznek, ezzel pedig egy új történet veszi kezdetét, és így tovább. Az istenek, félistenek, hősök, csodalények generációi követik egymást, melyek a lehető legkuszább, alig-alig áttekinthető rokonságban állnak egymással.
De nem csupán az isteneknek vagy az embereknek, hanem az állatoknak is megvan a maguk kalandos sorsa a történeteknek ebben az őserdejében. Xanthosz és Baliosz, Akhilleusz halhatatlan lovai például, akik egyike az Iliász egy híres jelenetében megjósolja a hős közelgő halálát, előzőleg Poszeidónt és Péleuszt (Akhilleusz apját) szolgálták, Akhilleusz halálán pedig annyira elkeserednek, hogy nem akarnak több gazdát, ám a sors istennői rendelkezése alapján Pürrhoszt, Akhileusz fiának birtokába jutnak. Akhilleusz csodálatos fegyverei szintén külön utat járnak be: a harcos halála után Odüsszeuszhoz kerülnek a Thetisz által rendezett versenyjátékok fődíjaként, ő pedig aztán Pürrhosznak ajándékozza azokat. Egy másik hasonlóan nagy jelentőségű tárgy Héraklész íja. Miután Héraklész halálos égési sebeket szenved a Nesszosz vérébe mártott ingben, a fegyvert Philoktétsznek adományozza. Philoktétész magával viszi az íjat, amikor a görögök Trója elfoglalására indulnak. Ám útközben kígyó marja meg, és sebe olyan iszonyú bűzt terjeszt, hogy társai kiteszik egy lakatlan szigeten, és ott is hagyják, hiába könyörög, hogy vigyék magukkal. A görögök azonban a háború tizedik évében jóslatot kapnak, hogy csakis Héraklész íjával arathatnak győzelmet az ostromlottak felett. Odüsszeusz és Akhilleusz fia, Pürrhosz elmennek Philoktétészhez az íjért. Ekkor megjelenik Héraklész szelleme, és arra kéri őket, hogy vigyék vissza a sebesült embert a fegyverrel együtt a görögökhöz, ahol majd Aszklépiosznak, a gyógyító istennek a két fia orvosolja a betegséget. Így is történik, és az erejét visszanyert Philoktétész ezzel a nyíllal sebzi halálra Pariszt. De amikor az Odüsszeiában Pénelopé a hős híres íjáról ejt szót, akkor is biztosan lehetünk abban, hogy ez a tárgy sem nélkülözi a saját sztorit – és ezt rögvest el is olvashatjuk a Huszonegyedik ének elején.
Ám ami számomra igazán lenyűgöző az ógörög mitológiában, az a fantasztikus, bizarr átalakulások elképzelhetetlen tömege. Nagyjából a trójai háború idejére stabilizálódik a szereplők identitása: innentől kezdve mintha inkább csak csak istenek és emberek születnének a görög világban, ám azelőtt, az idők hajnalán nem létezik választóvonal a különböző létformák között. Megszoktuk, hogy élesen elhatároljuk egymástól az embert és az állatot, az élőt és az élettelent – ezek a megkülönböztetések alapvetőek a mi számunkra, és a gondolkodásunk alapját képezik. A görög mitológia látomásszerű őskorában viszont semminek nincs szilárd identitása, bármiből lehet bármi, ahogyan az a legvadabb álmainkban történik, amikor a dolgok egy pillanat alatt áttűnnek valami egészen másvalamibe. Az embert és az istent itt nemigen lehet megkülönböztetni az állatoktól, tárgyaktól vagy őselemektől – mindezek pedig zavarba ejtő módon, mindenféle indoklás nélkül keletkeznek egymásból. Nézzünk erre néhány izgalmas példát.
Az átalakulás első variációjában a születés aktusa nélkül változnak át élőlények más létformákká. Amikor például Zeusz beleszeret Ióba, a féltékeny Héra tehénné változtatja a lányt, és az ezerszemű Argoszt bízza meg őrzőjéül. Argosznak, ha el is alszik, és le is csukódik néhány szeme, még mindig marad sok más, amit nyitva tart. Zeusz Hermészt küldi el, hogy fuvolájával altassa el Argoszt, és csapja le a fejét (ezért nevezik Argosz-ölőnek). Ez meg is történik, Argosz feje megválik a testétől, Héra pedig Argosz szemeit a páva farkára illeszti. A testrész, ami az egyik élőlény esetében a látás szerve, az a másikban a láthatóságé. Mikor Ampelosz, Dionüszosz barátja életét veszti, a fiatal isten annyira siratja őt, hogy a sors istennői, a Moirák felfejtik a sors fonalát, életre keltik Ampeloszt, aki rögtön ebben a pillanatban növénnyé változik: testéből szőlőtőke lesz, amiből indák és fürtök nőnek. Dionüszoszt pedig Zeusz változtatja egy időre kecskebakká, hogy elrejtse Héra elől; Aktaiónból Artemisz varázsol szarvast, amiért a férfi véletlenül ruha nélkül látta őt. Amikor Tantalosz a saját fiát darabolja fel, süti meg és tálalja fel az istenek lakomáján, az istenek életre keltik és újra összeillesztik a darabokat, kivéve a vállát, amit Démétér véletlenül megevett – ezt a testrészt elefántcsonttal pótolnák. Olyan mindez, mintha az egész világ egy hatalmas játékasztalon terülne el, ahol az elemek tetszés szerint kombinálhatók, cserélhetők, szét-és összeszerelhetők, illetve átalakíthatók egymásba.
Különösen érdekes szereplők Gaia és Uranosz. Gaia a Föld, és nőnemű, Uranosz az ég, és férfi. Ezek a lények egyszerre szervetlen létezők, őselemek, és antropomorf létezők is – különben nem lehetne kasztrálni Uranoszt. Emlékeztetnek Freud meglepően szürreális elmeszüleményére az Álomfejtésből, a keverékszemélyre, és a kettős tárgyakra, ami olyan valami, ami egyszerre két különböző dolgot egyesít magára: egyetlen dolog, de egyszerre két különböző tárgy vagy személy is. De emlékezetünkbe idézhetjük itt Borges képtelen képződményeit is – pl. a korongot, aminek csak egyetlen oldala van, vagy a könyvet, aminek végtelen számú lapja.
Második átmeneti mód az, amikor egy élőlény ugyan születéssel keletkezik a mitológiában, de ez a születés spontán módon, fogantatás nélkül megy végbe, az új lény egyetlen szülőtől vagy akár tárgytól eredeztethető. Pallasz Athéné Zeusz fejéből pattan ki, Héphaisztosz a Héráéból, Pegaszosz, a szárnyas ló pedig a Gorgó fejéből ugrik ki, amikor Perszeusz levágja azt. Aphrodité Uranosz tengerbe csurranó véréből fogan, amikor Kronosz Gaia sarlójával kasztrálja apját. Kadmosz elveti Arész sárkányának fogait, amikből kikelnek azok az óriások, akiktől később Théba törzsei erednek. Ezek az óriások tehát csontokból keletkeznek a növényi létforma közbeiktatásával.
Amikor viszont van fogantatás, akkor ez a pillanat kitüntetetten alkalmas arra, hogy egyik létforma a másikba tűnjön át, Zeusz pl. aranyeső formájában teszi magáévá Danaét, egy másik, gyönyörűen költői ötlettel pedig hattyúként látogatja meg Lédát, aki ember létére két tojást hoz világra. Az egyikből születik Kasztór és Polüdeikész, a másikból Klütaimnésztra és Heléna – akik közül az első halandó, mert Tündareósz lánya, a másik pedig isteni származású, mivel neki Zeusz az apja.
Ezek után nem meglepő, hogy a mitológia olyan fontos szerepet töltött be Freud munkásságában, és itt nem az Ödipusz-komplexusról lesz szó. Hangsúlyozom: Freud életében számomra nem annak valóságtartalma az érdekes, mivel nem hiszem, hogy valóban úgy működne az emberi psziché, ahogy az osztrák pszichológus leírta azt. A lenyűgöző az egészben Freud látomásainak költőisége, fantasztikuma, meghökkentő karaktere. Freudot a modernség meghaladójaként tartjuk számon (Nietzsche mellett). Freud lebontotta azt az önmagunkról alkotott, addig magától értetődő elképzelősünket, amely szerint az ember egy racionális, önazonos, egész, önmagát ismerő és értő létező, és az emberi pszichéről hasonló képzeteket formált, mint amilyenekkel a fent említett csodálatos történetekben találkozhatunk. Az osztrák gondolkodó ezt a destrukciót többféleképpen is véghezvitte.
Először az ún. első topográfiai modellben, amelynek tételes, részletes kidolgozását az 1900-as Álomfejtés hetedik, teoretikus fejezetében adta közre ki először.[ii] Freud ekkor 44 éves volt, és ezzel a könyvvel kezdődött életművének második korszaka. A topográfiai modell a lélek térbeli modellje, amelyben a lelket három részre osztotta: a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan tartományára. A tudat olyan, mint egy lencse, ami ráirányul bizonyos tartalmakra, és megvilágítja, jelenlévővé teszi számunkra azokat. A tudatelőttes tartalmazza az emléknyomokat, az emlékeink, amiknek egy része könnyebben, más része nehezebben hozzáférhető a tudat számára. A tudatnak nincs saját tartalma, ez csak ráirányul különböző tartalmakra. A tudat lencséje a lelki szerkezet felszínén található, és két különböző tartomány felé fordulhat: a külvilág és a tudatelőttes irányába. Ha érzékelek valamit, akkor a tudat a külvilág felé irányul, ha emlékszem valamire, akkor a tudat befelé tekint – a tudat olyan, mint egy reflektor: ráirányul a tudatelőttes sötétségében lévő emlékekre, és az a pszichés tartalom, amit megvilágít, jelenlévővé válik a számunkra, vagyis emlékezetünkbe idézzük azt. A tudatelőttes alatt tátong a tudattalan fekete, feneketlen mélysége. Ez az olyan lelki tartalmak tere, amiket közvetlenül soha nem érzékelhetünk. Ezek olyan vágyak, ösztönkésztetések, amiket magunknak sem merünk bevallani, ezért nem tudjuk, hogy bennünk vannak, és nem is ismerhetjük meg azokat soha, mint pl. az az elfojtott vágyunk, hogy a saját szüleink halálát kívánjuk. A tudattalan vágyak azonban energiájukkal feszültséget keltenek a lelki szerkezetben, ami szenvedéshez, betegséghez vezet. Ezek a vágyak ki akarnak fejeződni valahogy, ám közvetlenül nem tudnak, csak olyan áttételes módon, hogy hozzákapcsolódnak a tudatelőttes emléknyomokhoz, azokat összekapcsolják és a tudat felé lökik. A saját emlékképeim, álmaim, az egész belső világom tehát díszletek tömege, amelyeket sötét és ismeretlen lelki hatalmak vetítenek elém – mint a Ezeregy éjszaka titokzatos és káprázatos, millió csodával teli világában, ahol a virágzó oázisok dzsinnek által felidézett délibábok, a kutyák átváltoztatott szűzlányok, az apró ajtócskák mögött pedig új világok nyílnak.
Freud itt tehát a személyiségünkről mint önazonos egészről alkotott megnyugtató és önámító képünk helyébe egy egészen más víziót helyezett. A tudat itt csak apró összetevője a léleknek, és a lélek belső világa idegen és ismeretlen tartomány. Míg a romantika az emberi belsőt mint az emberi „igazi,” autentikus világát gondolta el, addig Freudnál ez a saját belső világ ismeretlen az ember számára. A saját belsőm a legidegenebb és a legijesztőbb. Az ember többé nem lezárt egész, hanem csupán nyitott tartomány, a tudat törékeny felszín a behatárolatlan szakadék fölött. A saját belső világom egyben egy külső világ is, ami ellenséges, és olyan rettenetes, hogy nem tudok szembenézni vele. Nem véletlen, hogy Freud az ösztönöket, amik a tudattalanban laknak, a mitológia titánjaihoz hasonlítja, akik egy szemükkel és ezer karjukkal olyan iszonyúak voltak, hogy maga Uranosz is elborzadt tőlük, és Tartaroszba, az Alvilág legsötétebb mélyére űzte őket.
A pszichoanalízis elmélete azért olyan megragadó, mert egy olyan nyelv, ami a tudomány terminológiájában a mítoszt alkotja meg újra. Freud „lelki szerkezetről” beszél, a lélek „rendszereiről,” „pszichikus anyagról”, mintha a lélek valami roppant mérnöki szerkezet lenne, hasonló az ebben az időben elterjedő vasszerkezetekhez (az Eiffel-torony 11 évvel az Álomfejtés megjelenése előtt épült). Ám Freudnál a „szerkezetnek” ezek a „rendszerei” a totális irracionalitást írják le, a mitológia legbizarrabb látomásait alkotják újra. Megjegyzem egyébként azt is, hogy a kor költészetében is gyakran jelenik meg a lélek különböző építmények formájában, pl. „Lelkem torony, mely lassanként összeroskad / az ostromgép nehéz ütései alatt” (Baudelaire: Őszi ének, ford. Szabó Lőrinc), vagy: „A lelkem ódon, babonás vár” (Ady: A vár fehér asszonya).
Ám van még egy kapcsolódási pont, amiről szólnom kell. A görög mitológia egyik legszebb epizódja Narkisszosz és Ékhó története. Narkisszosz gyönyörű ifjú volt, akibe beleszeretett Ékhó, a nimfa, aki mindig csak mások szavait tudta elismételni. Ékhó ugyanis mindig feltartotta Hérát csacsogó beszédével, amikor az istennő megpróbálta rajtakapni férjét a nimfákkal való enyelgés közben, Héra ezért bosszúból megfosztotta őt a saját beszéd képességétől. Ékhó emiatt nem tudta megvallani az érzelmeit Narkisszosznak. Ékhó ekkor fájdalmában elvonult a világ elől, testéből elpárologtak az élet nedvei, csak kővé vált csontja maradt utána, és test nélküli hangja. Nemeszisz pedig Narkisszoszra sújtott le a már ismert módon: amikor az erdőben inni ment a forráshoz, és megpillantotta saját arcát a víz tükrén, halálosan beleszeretett a képbe, és soha többé nem tudott elszakadni a látványtól.
Ebben a történetben egy olyan jelenség tűnik fel, ami csak jó néhány évszázaddal (illetve évezreddel) később bukkan fel újra, méghozzá a romantika vége felé, amikor kezd megrendülni a szubjektum önazonosságába vetett hit: ez a különös figura a doppelganger, az idegen én, különösen E. T. A. Hoffmann műveiben, pl. A homokemberben vagy Az ördög bájitalában. Valaki, akivel összetalálkozunk, és kísérteties módon azt kell látnunk, hogy ő is mi vagyunk, valaki, aki én, és mégis egy másik.
Freudnál az ilyesfajta struktúrák is jellemzőek, és ilyen alapon szerveződik a második topográfiai modell is, ami az én, az ösztön-én és a felettes-én hármasából áll. A pszichoanalízis szótára ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy Freud itt az „intraszubjektív teret az interszubjektív kapcsolatok mintájára képzelte el.”[iii] Ez azt jelenti, hogy a személyiségen belül az említett három instancia úgy viszonyul egymáshoz, mintha különálló személyiségek lennének. Az ösztön én vágyakozik, a felettes én pedig, ami éppúgy tudattalan, mint az ösztön-én, megbünteti az én ezekért a vágyakért. Vagyis az énünk interiorizált külső személyek szerveződése, egyfajta multiplikált, skizoid módon strukturált szerveződés. Nem arról van szó, hogy létezik egy határ az én és a tárgy, az én és a külvilág, az én és a nem-én között, hanem arról hogy több ilyen határvonal van az énen belül is, és a határok különböző oldalán felcserélhetőek az ott lévő „személyek”.
De Freudnál egyébként is központi szerepet játszik az én és a tárgy (vagyis egy másik személy) felcserélhetőségének elképzelése. A metapszichológai írásokban pl. ezt a meglepő leírást adja az exhibícióról: ez nem más, mint a saját testünknek egy kihelyezett énen keresztül történő nézése.[iv] Tehát a saját én külső tárggyá válik, amit nézünk, a külső tárgyat (a másik embert, akinek a szemével nézünk) belsővé tesszük, interiorizáljuk é. í. t. Az én-ek és nem-én-ek végtelen felcserélhetőségének játéka működik tehát itt.
Az ismerős és határozott körvonalú dolgok világából tehát átlépünk a csodák földjére, ahol az én lehet egy idegen létező álarca, az idegen lehet az én álarca, a lélek szakadékában pedig a csodálatos és félelmetes lények hada hemzseg, akárcsak a mitológia ember előtti világában.
[i] TRENCSÉNYI-WALDAPFEL Imre, Görög regék. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1976.
[ii] Sigmund FREUD, Álomfejtés. Helikon, é. n., 355-430.
[iii] J. LAPLANCHE – J.-B. PONTALIS, A pszichoanalízis szótára. Akadémiai, Bp., 1994. 484.
[iv] Sigmund FREUD, Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. Filum, Bp., 1997. 54.
Utolsó kommentek