Az olvasás kalandja

Arisztotelész Poétikája az irodalomelmélet egyik alapműve, terjedelemre aprócska, a hatása beláthatatlan. A következőkben röviden összefoglalom a legfontosabb gondolatait, aztán Umberto Eco egy esszéje alapján megfogalmazok néhány gondolatot a művel kapcsolatban, amit én igen érdekesnek találok. 

Poétika

Arisztotelész a Poétikában csoportosítja az irodalmi műveket és meghatározza azok elemeit, illetve hatásmechanizmusukat. Azzal kezdi, hogy a művészet utánzásként azonosítja, aminek három módja lehetséges: a költők „más eszközökkel, mást és máshogyan utánozhatnak.”  

1. A „más eszköz,” a versmértéket, illetve az éneket és elmondott szöveget jelenti.
2. A „más” arra utal, hogy nálunk jobb vagy rosszabb embereket utánoz a költő.
3. A „máshogyan” pedig azt fejezi ki, hogy maga beszél a költő, másnak adja át a szót, vagy mindkét eljárást alkalmazza együttesen.

A tragédia és az eposz közös abban, hogy mindkettő nálunk nemesebb embereket utánoz, de eltérnek abban, hogy más versmértékben és máshogyan utánoznak.

Arisztotelész a hatodik fejezetben írja le híres mondatát a katarzisról:

A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel, amelynek egyes elemei külön-külön kerülnek alkalmazásra az egyes részekben; a szereplők cselekedeteivel – nem pedig elbeszélés útján –, a részvét és a félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást. 50a, Ford. Sarkady János.

A tragédia komoly, terjedelme behatárolt; illetve cselekedeteket utánoz, ez a történet. Hat alkotóeleme van: történet, jellemek, nyelv, gondolkodás, díszlet, zene. Ezek közül a legfontosabb a történet, vagyis a cselekedetek összekapcsolása. Egyrészt azért, mert a történet alakítja az ember sorsát (a tragédia lényege pedig a jóból rosszba forduló sors), másrészt azért, mert a jellem is csak a cselekményen keresztül fejeződik ki. A történet lényeges összetevője a felismerés és a fordulat.

A tragédia cselekménye egységes és befejezett. Terjedelmi szempontból áttekinthetőnek kell lennie: nem jó sem a túl hosszú, sem a túl rövid cselekmény. A szépség a rendben és az arányosságban van. Szintén nagyon fontos a cselekmény egysége. Arisztotelész nagyon szellemesen ezt úgy definiálja, hogy „a cselekmény részeinek pedig úgy kell összekapcsolódniuk, hogy hogy egyetlen rész áttétele vagy elvétele nyomán szétessék vagy összezavarodjék az egész.

A következő szakaszban szépen összekapcsolódik a strukturalista és a hatásesztétikai nézőpont:

Továbbá: a tragédia nem pusztán egy teljes cselekménynek az utánzása, hanem félelmetes és szánalmat keltő eseményeké, s ezeket az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következően történnek. 52a.

A fordulat az, amikor a végbemenő dolgok az ellenkezőjükre változnak, a felismerés pedig a tudatlanságból a tudásba való átmenet (A későbbiekben Arisztotelész a fordulatnak öt különböző fajtáját azonosítja). Legjobb, ha a kettő együtt következik be a tragédiában.

A tragédia szenvedést ábrázol, ami szánalmat kelt. Leghatásosabb eljárás, ha ez olyan módon következik be, hogy egymást szerető emberek ártanak egymásnak valamilyen módon. A jellemábrázolásnak következetesnek kell lennie, és a cselekmények is a jellemből kell következnie.

A tragédia cselekménye bonyodalomból és megoldásból áll. A többszörös cselekmény epikus műbe, nem drámába való.

Arisztotelész ezután rövid nyelvészeti összefoglalóval folytatja a hangokról, szótagokról, szavak nemeiről illetve a metaforáról, ezt itt nem részletezem. Ami a művészi nyelvhasználatot illeti, itt arra kell törekedni, hogy az világos, de költői legyen. Az érthetőség alapkövetelmény. Használni kell ritka és idegen kifejezéseket, de csak módjával, hogy ne menjen az érthetőség rovására, megszokottakkal vegyítve; törekedni kell a metaforák alkalmazására, mert a metafora alkotása a tehetség biztos jele.

Az epikus mű esetében is követelmény, hogy a cselekménye egységes legyen. Arisztotelész megdicséri Homéroszt, amiért az Iliászban nem a háború egész történetét meséli el, hanem csak egy cselekményszálat; a két homéroszi eposzból csak egy-egy tragédiát lehetne alkotni, a kevésbé sikerült eposzokból többet. Az eposz a drámától a versmértékében különbözik, illetve abban, hogy több epizód van benne, továbbá a csodás események is inkább illenek az eposzba, mint a drámába.

Néhány gondolat a műről

Econak van egy érdekes írása a Poétikáról, amely alapján a következőkben előaok néhány gondolatot Arisztetelész művéről. (Umberto Eco: Mi és a Poétika. In: Uő., La Mancha és Bábel között. Európa, Bp., 2004. 353-382.)

Eco azzal kezdi az áttekintést, hogy az angolszász világban mindvégig nagy hatása volt Arisztotelésznek, szemben az itáliai kultúrával. Megdöbbentő módon erre Poe híres esszéjét, A műalkotás filozófiáját hozza fel példaként, amelyben Poe elmondja, hogyan építette fel A holló szövegét annak érdekében, hogy minél elementárisabb hatást gyakoroljon az olvasóra. Az esszében egyetlen utalás vagy hivatkozás sincs Arisztotelészre. „Poe terve annak bemutatása volt, hogy a struktúrák megszervezésén keresztül hogyan váltható ki a hatás (a Szépség), amelyet a ’lélek erős felemelkedése’ jellemez (…),” írja Eco Ha jól értem tehát eből, Arisztotelész poétikája szerint a művészet lényege az elemek megfelelő arányú elrendezése annak érdekében, hogy hatást gyakoroljon a befogadóra. A műalkotás nem önmagába zárt egész, mint pl. a strukturalistáknál, és nem is valamiféle spontán jelenlét, élmény, kommunikálhatatlan megvilágosodás, mint a romantikában, hanem a kettő egysége, ahol a hatás és a mű megfelelő szerveződése feltételezi egymást, a két komponens elválaszthatatlan egymástól. A művészi hatás csakis az elemek adott elrendezéséből származhat, az elrendezés viszont nem önmagáért való, hanem a hatást szolgálja. Eco példaként hozza fel Pszeudo-Longinoszt is, aki A fenségről c. művében a művészi hatás elementaritásából indul ki, ám ezt nem tekinti valamiféle kommunikálhatatlan, végső adottságként, hanem a műalkotás pontosan leírható hatásmechanizmusából származtatja azt.

Különös módon, de éppen emiatt a Poétika kiválóan alkalmas a tömegkommunikációs műfajok leírására, mint pl. a hollywoodi filmek, hiszen ezek cselekménye kerek, és befejezésként valamiféle katarzisra, megkönnyebbülésre törekednek. Sőt a hollywoodi filmek talán jobban ki is elégítik az arisztoteliánus művészeteszményt, mint egy ún. szerzői film. Arisztotelész poétikája jellemzően nem az újszerű, meglepő művészi hatásokat, nem a néző összezavarását teszi meg értéknek, mint a modern művek, hanem az érthetőséget, a kerekséget, az arányosságot. A cselekménynek a jellemekből kell következnie, a motivációknak világosnak kell lennie, a fordulatokat jól elő kell készíteni. Itt a magyar irodalmárnak itt egyébként eszébe juthat Arany János és Horváth János is, hiszen az ő eszményük volt az „idomteljesség,” az érthető, világos nyelv, az arányos kompozíció.

Ami a híres katarzist, az indulatoktól való megszabadulást illeti, ennek Eco szerint kétféle értelmezése van.

1. A befogadó megszabadulhat a saját indulataitól, hiszen a szereplők érzelmeit az azonosulás során magáévá tette, és
2. megszabadulhat általában véve az indulatoktól, minthogy a befogadó végső soron mégsem azonos a szereplőkkel – ebben az esetben mintegy távolról figyeli azokat, és inkább a műalkotás megszervezettsége felett érzett szemlélődésből nyeri az örömöt, mint a hősökkel való azonosulásból.

Az első egyfajta dionüszoszi, a másik apollói befogadási stratégia, mondja Eco. Ez a kettősség érdekes módon egyébként megfelel annak a kettősségnek, amiről Eco egy másik tanulmányában beszél az első és második szintű mintaolvasó kapcsán. Ha az első szintű mintaolvasó elolvassa mondjuk a Monte Christo grófját, akkor a szerző intenciójának megfelelően hagyja magát elvarázsolni az izgalmas eseményektől és az archetipikus szereplőktől (dionüszoszi befogadó). A második szintű mintaolvasó viszont már tart némi távolságot a szövegtől, és észreveszi, hogy az első számú mintaolvasóra tett hatás az elemek mesteri elrendezéséből adódik (apollóni befogadó.) (Uő: Az intertextuális irónia és az olvasat szintjei. In. i. m. 335.)

Eco leír még egy érdeke kettősséget a Poétikáról. A poétika általánosságban beszél a műalkotásról, és erre hoz fel egyedi műveket példaként. Ám világos az, hogy Arisztotelész nem pusztán leírja az irodalmi műveket, hanem értékel is, hiszen azokat az alkotásokat teszi meg mintának, amelyeket a legjobbnak tart. Az általános elméleti diskurzus tehát egyedi művek kritikai ítéletén alapul, a Poétika egyszerre az irodalomelmélet és az irodalomkritika alapító műve.