Egyetemista koromban az egyik kedvenc tanárom, a régi magyar irodalom professzora, Kovács Sándor Iván egyszer azt mondotta (félig komolyan, fékig viccesen), hogy ha kiejtjük a nagy irodalomtörténész, Horváth János nevét, közben mindig meg kell hajtani a fejünket. (Ezzel a blogbejegyzéssel tehát egyben KSI-nek is kifejezem a tiszteletem, alant a képen).
Amikor Horváth János írásait olvasom, megértem egykori professzoromat. Horváth irodalomszemléletével és értékrendjével nem kell mindenben azonosulni vagy elfogadni azt, de az írásait lapozgatva nekem valahogy mindig az az érzésem, mintha egy higgadt, bölcs, nagy öreg társaságában tölteném az időt.
E posztban azzal foglalkozom, amit Horváth Adyról mond, mert ezeket az írásait különösen kedvelem, és több különböző szempontból is tanulságosnak érzem ezeket a szövegeket. Köztudott, hogy Horváth Jánosnak a magyar irodalomról alkotott képében Arany és Petőfi jelentette a fejlődés csúcspontját, őket tekintette a „nemzeti klasszicizmus” kiteljesítőinek, hozzájuk képest a „modern” magyar irodalmat, Adyt és kortársait egyfajta hanyatlásnak érzékelte, és némiképp idegenkedett is tőlük. Mégis érdemes megismerni az Adyról szóló munkáit, több okból is.
- Először is azért, mert furamód idegenkedése ellenére olyan éles szemű és mély megfigyeléseket tett Adyról, ami hozzásegít minket magának Adynak a megértéséhez. Sőt az az érzésem, hogy én akkor értettem meg igazán Adyt, amikor Horváth tanulmányait olvastam. Horváth János a maga kivételes érzékenységével és roppant irodalmi műveltséggel felvértezve sokkal jobban értette Ady költészetének karakterét és irodalmi jelentőségét, mint azok, akik éppen Horváth ellen védték a mestert, és értelmetlenül áradoztak róla. Hogy mit mondott Adyról, azt később ismertetem, úgyhogy erről itt most ennyit.
- Horváth írásai arra is példát mutathatnak, hogy egy okos műelemzés igenis el tud mondani valami lényegeset a szöveggel kapcsolatban, és hozzásegít annak mélyebb megértéséhez. Egy valóban jó értelmezést olvasva az ember megvilágosodik. Ezt azoknak az irodalomtanároknak és egyéb műkedvelőknek kellene felfogni, akik szerint „a műveket nem kell elemezni, csak élvezni” (sajnos vannak ilyenek).
- Horváth magatartása példaértékű abban a tekintetben is, hogy hogyan áll hozzá egy olyan életműhöz, amit egyébként nem kedvel. Horváth úgy vélekedik, hogy ha neki nem is tetszik Ady, mégis meg kell vizsgálnia, van-e itt szó jelentős irodalmi értékről. A vizsgálódás eredménye pedig az, hogy igen, van. Horváth János világosan el tudja különíteni, hogy mi az, ami neki személy szerint nem tetszik Adyban attól, amit művészileg valóban értékesnek tart.
Az irodalomtörténész tehát azzal kezdi, hogy összegzi, mi az Adyban, ami őbelőle idegenkedést vált ki. Horváth azt is hangsúlyozza, hogy ezek a jellemzők annak ellenére, hogy őt taszítják, nem képezik Ady költészetének a lényegét, annak mintegy a külsőségei, modorosságai. Ady a lényeget tekintve nagy és eredeti költő, de azokat a rajongókat, akik annyira bálványozzák és utánozzák Adyt, éppen ezek a modorosságok ejtik bűvöletbe. Viszont az is érdekes, hogy amikor Horváth elmondja, mit nem kedvel Adyban, akkor az valahogy egészen meggyőzőnek tűnik, nekem pl. személy szerint teljesen az volt az érzésem, hogy mindez mintha nekem sem tetszett volna sosem.
NEMZET, ERKÖLCS
Az első elem, amit Horvát kifogásol Adyban és követőiben, az a harcos magyarellenesség. Adynál a hazai élet képe a „magyar ugar”, Magyarország elmaradott, szemben Párizzsal, a „nagy ámulások” csodákkal teli, csupa fény városával. Idézek egy szöveget Adytól és utána egy bekezdésben szintén idézem a Horváth hozzá fűzött kommentárját.
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn.
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, m alom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
„Hogy mit keres a Tisza partján? Megmondom: olvasóközönségét. S ez igen vigasztaló ránk nézve. Mindaddig, míg Párizs-járó lírikusaink haza-hazatérnek s a mi nyelvünkön kívánnak művészetet űzni, azt kell hinnünk, hogy mégis csak érünk valamit mi is. Hisz akik legjobban megvetnek: ránkszorulnak, mikor legmagasabb ambíciójukat akarják kielégíteni. Ha egyébre nem, arra jók leszünk, hogy szüljünk, eltartsuk és meghallgassuk a mi külön Übermenscheinket.” (Übermensch: emberfeletti ember, különleges ember, Nietzsche kifejezése.)
Horváth szavai kemények, de ha meggondoljuk, végeredményben igaza van. Nagyon könnyű az embernek a meg nem értettség pátosszal teli, tragikus pózát magára ölteni, kellemes és kényelmes dolog az önsajnálat. Ráadásul a kétosztatú, éles ellentétekben való gondolkodás mindig problematikus, mert okot ad a gyanúra, hogy valamit túlságosan leegyszerűsítünk. Márpedig a csodás nyugat és az elmaradott Magyarország képében van egy ilyen leegyszerűsítés.
Horváth másik kifogása ma már egy kicsit furcsának tűnhet. Horváth ugyanis Ady és követői egyik központi motívuma, a csók ellen emel szót (ami nagyon gyakori motívum a szecesszióban), mert ő ebben valamiféle beteges, erőtlen „kéjencséget” lát. Számunkra azért különös ez, mert mi egy nagyon erősen áterotizált korszakban élünk: a szexualitás állandóan jelen van körülöttünk a reklámokban, tv-műsorokban. Az édességektől az autókon át a bankkölcsönökig mindent a szexszel akarnak eladni. Nem tudunk úgy végigmenni az utcán, hogy ne ütközzön a tekintetünk hatalmas, piros női ajkakba az óriásplakátokon, nem tudjuk úgy bekacsolni a televíziót, hogy ne lássunk alulöltözött nőket a képernyőn. Az Arany szemérmes lírájához szokott Horváthnak viszont Ady költészete érthető módon ütötte át az ingerküszöbét. Egyébként van abban némi igazság, hogy az állandóan csókokról meg ölelésről beszélő ember tényleg egy kicsit férfiatlan és erőtlen benyomást kelt. Rendben, hogy az embert érdekli a szex, de azért el kell menni időnként az edzőterembe is.
KÉPALKOTÁS
Ám ez a két kifogásolt momentum, ahogy Horváth is hangsúlyozza, nem az elsődlegesen fontos Adyban. Ami érdekes és újszerű, az Ady képalkotása, itt viszont Horváth elismeri a költői teljesítményt, és rendkívüli élességgel világítja meg ennek a költői eljárásnak a sajátos karakterét.
Ady, ahogy a középiskolában is tanítják, szimbolista költő. Ezt sokan tudják, de kevesen értik, mit jelent a szimbólum. A szimbólum és az allegória témája egyik központi problémája az irodalomtudománynak, hatalmas és nehezen áttekinthető szakirodalma van. Ezt a két terminust sokáig rokonértelmű kifejezésekként használták, de a romantikában – nagyjából Goethétől kezdve – ellentétes jelentést kaptak. Közösek abban, hogy mindkettő esetében van egy kifejezett gondolat és egy költői kép, amely kifejezi azt.
Az allegóránál a két elem világosan elkülöníthető, ezzel szemben a szimbólum esetében (többféle megközelítés létezik), a kép elsődlegessé válik: előfordulhat, hogy mintegy önálló életre kel, és háttérbe szorítja a tartalmat, de olyan megfogalmazás is létezik, amely szerint a szimbólumnak nincs is jelentése, inkább csak sugall, megsejtet valami megfogalmazhatatlan, misztikus gondolatot, érzést. És olyan meghatározás is létezik, miszerint a szimbólum lényege, hogy a kép távol tartja a jelentést. Ez utóbbira a tanárom, Szili József professzor Adytól a Jó Csönd-herceg c. verset hozta fel. A költemény lírai énje az erdőt járja éjjel, holdfényben, és mögötte halad a Csönd-herceg, aki azzal fenyegeti, hogy rátapos, és eltiporja őt. Itt az az érdekes, hogy miközben a kép és a benne megjelenő fantasztikus, meseszerű lény különös szuggesztivitással rendelkezik, nem lehet megmondani, hogy mit jelent. Nem tudjuk beazonosítani a Csend-herceget, nem tudjuk, ki ő, mit szimbolizál. Találgatni lehet, de a vers semmilyen megoldást nem kínál e herceg identifikálására.
Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles,
Jó Csönd-herceg,
És jaj nekem, ha visszanézek.
Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra,
Egy jajgatás, egy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne s eltiporna.
Horvát János remek példákkal teszi kristálytisztán érthetővé a szimbólum lényegét, és így Ady képalkotásának sajátosságát. Horváth az allegóriára példaként hozza fel a lemenő nap képének leírását a Toldi ötödik énekéből:
Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,
De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba vonta,
És kiverte szépen koporsószegével;
Fényes csillagoknak milljom-ezerével
Végre a szép holdat előkerítette
S ezüst koszorúnak fejtül odatette.
Ebben a szövegben a tartalom minden egyes eleme megfeleltethető az azt kifejező képnek: az alkonyi pír a palást, a szögek a csillagok, az ezüst koszorú a hold stb. Ezzel szembeállítja Ady versét, A vár fehér asszonyát.
A lelkem ódon, babonás vér.
Mohos, gőgös és elhagyott.
(A két szeme, ugye, milyen nagy?
És nem ragyog és nem ragyog.)
Konganak az elhagyott termek,
A bús falakról rámered
Két nagy, sötét ablak a völgyre.
(Ugye, milyen fáradt szemek?)
Örökös itt a lélekjárás,
A kripta-illat és a köd,
Árnyak suhognak a sötétben
S elátkozott had nyöszörög.
(Csak néha, titkos éji órán
Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)
A fehér asszony jár a várban
S az ablakokon kinevet.
Itt is van kezdetben egy azonosítás: a lírai én lelke az ódon vár. Az ablakok még megfeleltethetők a szemnek, ám a kép többi eleméhez már nem rendelhető hozzá ilyen jelentés. Nem lehet megmondani, ki az az asszony, aki a várban jár, kik a kísértő lelkek, mi a köd. A kép tehát mintegy önálló életre kelt, immár nincs pontos jelentése, hanem inkább csak sejtet, láttat. Nem magyaráz, hanem inkább kifejezésre juttat egy lelkiállapotot.
Nagyon érdekes a másik példa is, amit Horváth elemez, a Lelkek a pányván c. költemény. Ez is azzal kezdődik, hogy egy adott tartalmat kifejez egy költői képpel:
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.
Vagyis a lélek olyan, mint egy kikötözött csikó. Ám a második strófában meglepő dolog történik:
Ha láttok a magyar Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús, magyar lélek.
Itt már nem a lélek olyan, mint egy csikó, hanem a valóságban meglévő lovak azonosulnak a lélekkel. A képből tehát valóság lett, önálló életre kelt.
KÖLTŐI SZEMLÉLET
Horváth János a képalkotáson kívül azonosítja még Ady költészetének költői világképének több jellegzetes elemét, és itt is remek megfigyeléseket tesz.
Az első alapvető jellegzetesség az, hogy Ady világképében a természet jelenségeit titkos erő fűzi össze, mint a történelem előtti, ősi világában, ahol a tárgyak, természeti jelenségek is élőlények voltak, amelyek az emberhez hasonló lélekkel rendelkeztek, a világ dolgai pedig valamiféle rejtelmes, misztikus összhangban egyesültek. A költő belelát ebbe a misztikus, rejtelmes világba – sőt, csak ő lát bele, olyan, mint valamiféle sámán, „egy természetfeletti erővel megáldott ember, kit az emberi sorsot idéző hatalmak beavatnak titkaikba, ki átlát a falon, jövőbe néz, holtakat idéz. S ez a benyomásunk őt magát is rejtélyessé, s még ha nem is hiszünk neki, félelmessé teszi szemünkben.”
Egy másik lényeges sajátossága Ady világának az, hogy eltörlődik benne az élet és a halál közti éles határvonal. Mintha a halált is valamiféle életként képzelné el, csak egy kicsit másabb, passzív életként; mintha az élet és a halál egy nagy egész két fele lenne. Adynál a halál mindig valamiféle „passzív vitetés.” Pl. a Temetés a tengeren c. versben:
Breton parton sújt majd az álom
S alszunk fehéren és halottan
Tengeres, téli, szürke tájon. (....)
S téli orkán vad szele dobban,
Vörös bárkánk tengerre vágtat
S futunk fehéren és halottan.
Egy másik példa erre a passzív vitetésre a Halál lovaiból:
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a halál.
Végezetül nagyon izgalmas megfigyelése Horváth Jánosnak az, hogy Adynál nagy egyetértésben kerülnek egymás mellé egymástól teljesen távol álló, sőt ellentétes költői motívumok. Ady pl. egyszerre kifinomult modern párizsi és ősi magyar. Ezért van, hogy a "párizsi ember" gyakran legénynek nevezi magát, ami Horváth szerint úgy illik rá, "mint az osztrigához a paprikás szalonna". Egyszerre van meg benne az új, a modern hirdetése és a kifinomult, túlhajszolt idegember és valami ősi, babonás lélek képzete (pl. a már említett Jó Csönd-herceg előttben). Horvát írja: "Victor Hugóról, a képes beszéd nagy mesteréről szokták mondani, hogy mítoszteremtő tehetség. Adyról elmondhatnók, hogy babonateremtő tehetség."
Úgy érzem, Horváth csupa olyasmit mond Adyról, ami alapvető jelentőségű, és elemzését olvasva az ember megvilágosodik: érzi, hogy most valami történt, a megértés fénye elöntötte az elméjét.
IRODALOM
- Ady s a legújabb magyar líra. In.: Horváth János irodalomtörténeti munkái V. Osiris, Bp., 2009. 266-310.
- Ady. In.: Uo. 310-339.
- Aranytól Adyig. In.: Uo. 406-310.
Utolsó kommentek