HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő


ady1.jpg

Az Ady-értelmezések c. kiadványt olvastam a napokban, a következőkben röviden összefoglalom a kötet tanulmányait, ahogyan én értem azokat. A tanulmánykötet elektronikusan is hozzáférhető, én is ilyen módon ismerkedtem meg vele.

Ady Endre költői alkatát egy sajátos kettősség jellemzi: egyszerre tekinthető a modern magyar költészet első nagy, emblematikus figurájának, miközben leírható egyfajta „kései romantikusként” is. Jellegzetes témái (a nagyváros, az ambivalens szerelem, a megrendült istenhit) és költészetének legfőbb poétikai újítása, a szimbolikus képalkotás olyan elemek, amelyek miatt a modernséghez köthető. Romantikussá teszi viszont Adyt az a magatartás, hogy a verset mint egy önazonos (identikus) én önkifejezését fogta fel, és a versekben ez a nagyra növesztett mitikus szubjektum nyilatkozik meg.

Ez utóbbi miatt általánosságban elmondható, hogy Ady verseinek értelmezési hagyománya e szövegeket egy integráns hang monologikus megnyilatkozásaiként olvasta, és még azokban az esetekben is egy ilyen egységes arcot rajzolt hozzájuk, amikor azok explicit módon ellentmondtak ennek a törekvésnek. Ennek a költői arcnak az egységessége, identikussága nem kérdőjeleződött meg, és legtöbbször magával az életrajzi énnel azonosítódott. Ennek köszönhetően az értelmezések sokszor nem is annyira magukról a művekről szóltak, mint inkább ezt versek mögött megképződő ént próbálták leírni vagy megerősíteni. Ha a szövegekben ellentmondásos elemekre bukkantak, akkor azokat általában a költő lelkének összetettségével próbálták feloldani, kissé szakszerűbben fogalmazva antropomorfizálták szövegek textuális teljesítményét.

A kötet tanulmányai arra törekednek, hogy magukat a szövegeket olvassák, fokozott módon figyelve azok többrétegűségére, ellentmondásos elemeire. Ezt a munkát Ady verseinek különböző aspektusaiban végzik el, pl. a szimbólum és az allegória viszonyában, Ady jellegzetes, nehezen dekódolható motívumai (Élet, Titok stb.) kapcsán, vagy a kuruc-témában problematizált szerepversek összefüggésében.

 

H. Nagy Péter: Szimbólum és/vagy allegória

H. Nagy Péter ebben a tanulmányában A vár fehér asszonya c. verset elemzi részletesen. Ez volt az a poéma, amin keresztül Horváth János nagyszerű tanulmányában bemutatta Ady szimbolikus nyelvének működését, illetve amiben olyan lenyűgöző világossággal magyarázta el, mi is az a szimbólum. Erről a tanulmányról én is írtam már korábban a blogon.

Mint H. Nagy bemutatja, a kortársak kezdetben allegóriaként olvasták a költeményt – a fehér asszonyt például Lédával, illetve Erzsébet királynéval azonosították. Horvát János ezzel szemben kifejti, hogy a szöveg akkor lenne allegória, ha minden egyes képi elemnek meg lehetne feleltetni egy adott jelentéselemet, erről viszont nincs szó a költeményben. A kép elemeit nem lehet dekódolni, az egész inkább egyben sejtet, sugall valami közvetlenül nem kimondható tartalmat.

A szerző értelmezésében a vers átmenet a szimbólum és az allegória között, ami azt jelenti, hogy a szöveg az azonosítások és a különbségek játékaként olvasható. Az elemzés megmutatja, hogy a vár és a lélek megfeleltetése nem egyértelmű, számos problematikus elem van, ami megbontja a kép egységét, és a szövegszerű elemek játékára irányítja az olvasó figyelmét. Például megkérdőjelezhető, az én mennyire azonos a vár termeivel, milyen a viszonya a külvilághoz. Amikor azt olvassuk a versben, hogy „Örökös itt a lélekjárás, kripta-illat (stb),” akkor az „itt” H. Nagy szerint egyaránt vonatkozhat a várra és a váron kívüli völgyre is. Ezek az áttételek tekinthetőek allegorikus mozgásnak, bár nem az allegória „hagyományos”, hanem a Paul de Man által továbbgondolt értelmében, ahol az allegorizáció a jeleknek más jelekre való utalását jelenti, egyfajta folyamatos tropoligikus láncolatot.

Az értelmezés konklúziója persze érthető, de ha elfogadjuk Horváth János koncepcióját, ami szerint a kép azért szimbólum, mert puszta sejtetés, sugalmazás, és nem lefordítható, nem értelmezhető más nyelvi kontextusban, akkor kérdés, hogy indokolt-e olyan aprólékos jelentéseket keresni a versben, mint a tanulmány szerzője.

 

Palkó Gábor: Hangszer – hang – meghallás

A tanulmány szerzője a hangszer és a hang toposzát vizsgálja a lírában. Kiindulási pontként Baudelaire Obsession-jára utal, ahol a szimbólumban összekapcsolódó lélek és a természet azonosítását az orgona hangja viszi végbe. A hangszer tehát a költői hang és alkotás önmetaforája; ha azt vizsgáljuk, mit mond a vers a hangszerről, akkor megértjük, hogyan gondolkodik önmagáról. A hangszer – hang – meghallás hármassága valójában az alkotói tevékenység – mű – befogadás hármasságát fejez ki. Ez érthető, de magyar irodalomról lévén szó, szerintem sokkal értelmesebb és kézenfekvőbb és indokoltabb lett volna mondjuk például Aranyra utalni kiindulópontként, akinél állandó metafora a lant.

Palkó Gábor ezután áttekinti a romantikus költőknek és a romantika tudományos értelmezőinek a témáról alkotott koncepcióit, főleg angol és német nyelvterületről. Ezeket a koncepciókat nem lehet igazán közös nevezőre hozni, vonja le a vizsgálatból a konklúziót a szerző, érdemesebb tehát a magyar hagyományhoz fordulni. Olyan művekre koncentrál, amelyekben a zongora vagy a hegedű szerepel (pedig talán kézenfekvő lenne a lant, ami, mint említettem, Aranynál olyan gyakori). Kisfaludy, Vörösmarty, Komjáthy versei kerülnek terítékre. A hang, annak hallása és az érzelem a romantikában szoros kapcsolatban van, illetve a hangszer közvetít a természet és az én között, illetve a befogadó és az alkotó között, tehát egyfajta abszolút jelenlét jellemzi. Igaz, a magyar versek elemzése alapján ez inkább a hegedűről mondható el, a zongoráról kevésbé.

Ez azért érdekes, ahogy a tanulmány szerzője mondja, mert Ady versében, A fekete zongorában eredetileg hegedű szerepelt volna. Ady tehát a tanulmány Palkó Gábor szerint felcserélt egy közvetlenséget jelentő motívumot egy olyanra, ami inkább közvetítettséggel függ össze. Ez az értelmezői lépés szerintem kissé kétséges, hiszen nemigen lehet egy motívumhoz ilyen egységes értelmet rendelve közös nevezőre hozni az Ady előtt feltűnt motívumok jelentéskörét, hiszen ezzel éppen az irodalmi nyelv sokrétegűségét redukáljuk. Másfelől pedig „kívülről” viszünk be jelentéseket a mű szövegébe.

A vers elemzése során azonban a hegedű és zongora megkülönböztetése nem játszik különösebb szerepet. A vers első sorában a hangszer hangja tematizálódik, ami lehet sírás, nyerítés, búgás – vagyis értelmezhető emberi, állati, illetve anorganikus eredetű hangként is. A hang tehát nem konzisztens, a befogadás értelemadási aktusától függ a jelentése. Nincs megfejthető értelme, nem derül ki, miért kellene futnia, aki hallja a hangot. Ezen az sem változtat sokat, amikor megjelenik maga a zenész, illetve a zene az „Élet melódiájaként” azonosítódik, hiszen ezek a motívumok nem konkretizálnak semmit. A második strófa ehhez képest visszalépést jelent, antropomorfizálja és a szubjektumhoz köti a hangot, itt pl. az első versszak általánosságban (vagy ontológiailag) vett „Élete” már a lírai én életével azonosítható; vagy pl. míg az első versszakban a „bolond” jelző a hangszer egyértelmű jelentés nélküli hangjára vonatkozik, addig a másodikban a beszélő szívére. Az első versszak közvetítettségét tehát a második strófában a közvetlenség tapasztalata váltja fel.

Palkó Gábornak ez a tanulmánya szerintem egy kicsit túlságosan is szertelen, az Ady-vers elemzéséhez, értelmezéséhez nem igazán járul hozzá a hosszadalmas bevezető. Irigylésre méltó a szerző tájékozottsága és szaktudása, de ez a tanulmány jobb, összefogottabb lett volna, ha rövidebb a terjedelme.

 

Lőrincz Csongor: Jó Csönd-herceg és a „gyanútlan faág”

A szimbolikus látás és nyelv összefügg a szubjektív perspektíva kitüntetettségével, a szimbólum akár a külsőt és a belsőt azonosítja, akár a belső tartalmat és az azt kimondó hangot. A szimbólumban azonosul a nyelv produktivitása és a szubjektum önlétesítése. Ha a szimbolikus nyelvhasználat eltűnne, ez az egységes én szétforgácsolódna a nyelv retorikai teljesítményében. Lőrincz szerint ezt fogalmazza meg Ady, amikor azt mondja a Jó Csönd-herceg c. versében, hogy „Óh jaj nekem, ha elnémulnék.” Az én beszédének kizárólagos alternatívája a csend, vagyis a dialogikusság, a szólamok többszöröződése vagy az én osztottsága nem képzelhető el ebben a lírában, a némaság a hang „ontikus önmegalapozásának tárgyi ellentéteként funkcionál.”

Lőrincz ezután Szabó Lőrinc Éjjel az erdőn c. versét veszi elő, mint az Ady-szöveg intertextusát. Az Ady-vers értelmezése szerintem nagyon érdekes, de amit a szerző Szabó Lőrinc költeményéről mond, azt, bevallom, nem értem.

 

Török Lajos: A hang és a titok

Az irodalomtörténetet komoly kihívás elé állította Ady nyelvi univerzumának sajátos motívumhálója (Élet, Halál, Minden, Titok stb). Igyekeztek jelentéseket társítani e jelölőkhöz, megfejtve azok titkát.  Különösen igaz ez a Minden-titkok versei c. kötetre, ahol e motívumok méginkább hangsúlyosan vannak jelen.

Ennek a rejtvényfejtő munkának Török szerint kétféle jellegzetes stratégiája különíthető el a szakirodalomban. Az első úgy jár el, hogy Ady nem-lírai szövegeit használja fel a versek értelmezésére, mintha a kettő között nem lenne semmiféle különbség. A második módszer az, hogy az értelmező lényegében megismétli azokat az állításokat, amik a versszövegen belül elhangzanak. Egyik sem elfogadható értelmezési eljárás.

Török Lajos ezután a Minden-titkok versei bevezető szövegét értelmezi. A szöveg elején az említett motívumok (Minden, Titok, Élet) megszemélyesítve lépnek elénk, és ilyen módon erőteljesen elkülönülnek egymástól. Ezzel szemben a vers végén az az állítás hangzik el, hogy e motívumok lényegében azonosak egymással, így kölcsönösen felcserélhetőek egymással.

A vers harmadik strófájában a lírai én arról beszél, hogy a titokra vár, les. Vagyis szeretné megfejteni a titkot, akárcsak a vers olvasója. Viszont ez nem lehetséges: a titok lehet az élet, a minden stb. (hiszen behelyettesíthetőek egymással), de valódi jelentése nincs. A titok tehát egy önreferens jelölő, egy olyan jelölő, ami a szimbolizmus titokzatosságát fejezi ki.

Nekem nagyon tetszett ez a tanulmány, tartalmas írás, nincs túlbonyolítva, képes adni valamit az olvasónak.

 

Török Lajos: A szubjektum nyomában 

Ady verseinek hagyományos olvasására az jellemző, hogy az értelmezések mindig hozzárendelnek egy egységes arcot a szövegekhez. Ez lehet fiktív arc, de legtöbbször magának az életrajzi (empirikus) énnek az arcáról van szó. Ennek az oka a szövegekben van, hiszen a versek legtöbbször nyíltan is beszélnek a szubjektum központi, mindent uraló szerepéről, illetve megpróbálják fenntartani a beszélő én integritását – például a háttérnarratíva (magánmitológia) megalkotásával, vagy egy fiktív szerepstruktúra segítségével.

A tanulmány szerzője ezután egy olyan verset elemez, cím szerint A föltámadás szomorúságát, amelyről maga is elismeri, hogy nem igazán jelentős mű az egységes szubjektum megbontásával kapcsolatban, de azért van néhány olyan vonatkozása, amelyben megkérdőjeleződik az abszolút integritás. A versben érdekes módon egybeíródik a bibliai történet (mintha Jézus beszélne egyes szám első személyben), és Ady biográfiai motívumai. A szöveg beszélője időnként mintha nem ismerné önmagát sem („Valakinek neve vagyok / Vagy örököse egy halott / Szomoru nevének?”), és arra is van példa, hogy mások perspektívájából látja idegennek önmagát. Ám ezek a nézőpontok végül nem hatnak vissza az én önmegértésére, önkonstitúciójára. Az abszolút önazonosság tehát megkérdőjeleződik, de az én nem sokszorozódik meg a perspektívák összjátékában.

  

Lőrincz Csongor: Líra, kód, intimitás

Lőrincz Csongor a szerelem poétikai megjelenítéséről beszél. A romantika szerelmi lírájának domináns retorikai alakzata az aposztrofé (megszólítás) volt. Az én és a te identitása ebben a jelen idejű beszédaktusban konstituálódott, a szerelem kitüntetett ideje így a jelen volt, amely megvonta magát a narratív szekvencialitástól. A szerelem így önkonstitutív létező: a szerelmesek egy külön világot alkotnak. Ezzel szemben a modern lírában a felszámolódik az aposztrofé szimmetrikus rögzítettsége, mivel a ’te’ kontingens, vagyis megőrzi idegenségét. Nem világos számomra, pontosan mire gondol itt Lőrincz Csongor, de az egyik nagy kedvencemet, Baudelaire-t be tudom illeszteni ebbe az interpretációs keretbe: nála a másik gyakran megőrzi idegenségét, érthetetlen és megközelíthetetlen marad a beszélő én számára. Ady lírájában erre az utóbbi esetre elég kevés példa akad, ezért is bizonyult Ady szerelmi lírája kevéssé folytatható hagyománynak Szabó Lőrinc és József Attila számára. Lőrincz sorra veszi ebből a kevés példából néhányat.

 

Lőrincz Csongor: A retorika temporalitása

Az irodalomtudomány inkább Ady előtörténetét, mint hatástörténetét vizsgálta, így már inkább ez utóbbi lenne a feladat. Ezzel összefügg az is, hogy Ady versein belül is inkább a múlt a hangsúlyos, bár a versek kitüntetett ideje általában a jelen.

Az eltévedt lovas jellemzően a múlttal foglalkozik. A múlt és jelen mindazonáltal nem válik el élesen, a múlt eluralkodik a jelenen. A lovas tehát nem annyira a térben, mint inkább az időben tévedt el. Ám maga a lovas identikus marad a múltban és a jelenben, az idő így maga is most-pontok egyirányú sora, az idősíkok elválaszthatók, és a jelen a kitüntetett idő, nincs szó a múlt temporalitásáról. Lőrincz szerint a jelen kitüntetettsége összefügg a szimbólummal, hiszen az időbeliség lerombolná annak szinkron struktúráját. Ez ellentétben áll az Eszmélet azon soraival, melyek szerint „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” A lovas ennek megfelelően az interpretációkban megőrzi egységességét, nem bomlik fel az idősíkok egymásba íródó játékában.

Csakhogy a lovas a szövegben nincs önmagában jelen, hanem csakis mint hallott hang. Ez azt jelenti, hogy a hang(zás) által, azon keresztül létesül, nem szubsztanciális létezőként. Lőrincz ezután áttér a Téli éjszaka elemzésére, ami szerinte felfogható Az eltévedt lovas infratextusaként. Bár megindokolja a lépését (itt is a tél a meghatározó évszak, itt is egyfajta „embertelen” világ tárul elénk, itt is meghatározóak a hangképzetek), nekem ez az értelmezés eléggé önkényesnek tűnik. A hang tehát a Téli éjszakában is fontos elem, de nem emberi eredetű, nem lokalizálható, és nincs is feltétlenül jelen („csengés emléke száll”). Mivel Lőrincz tanulmányaiban a hang mindig a hangzó nyelv, vagyis a nyelv metaforája, a következtetés az, hogy itt egyfajta dehumanizált nyelvszemlélet működik. Sőt, még a hang és a csend közötti különbség is eltörlődik, amennyiben a csend hallhatóvá válik. Ebből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a hallás (a befogadás metaforája) az az erő, ami konstituálja a hangot. Ebben a kettős mozgásban (beszéd, hang kifejezés vs. hallás) létesül a szubjektum, de meg is kettőződik benne. Mivel pedig József Attila verse Ady költeménye hangját írja tovább, annak hangját „olvassa”, az Ady-szöveg szinkron struktúrájába egyfajta temporalitást „ír bele.” Maga a cím és a szöveg is ellentétes, hiszen a cím alapján a lovast valamiféle identikus létezőnek tételeznénk, a szöveg azonban nem jeleníti meg azt – tehát az eltévedés magára az olvasásra is jellemző.

Ady versében valóban érdekes, hogy a korábbi lírájával szemben teljesen visszaszorul a lírai én, a központi motívum hozzáférhetetlen, a közeg embertelen. Emiatt tehát valóban van rokonság József Attila világával, de szerintem ennek ellenére nem igazán meggyőző a tézis, miszerint ilyen szoros, „egymást olvasó” kapcsolat lenne a két vers között. Nem tudom, a hallás, hang, csend valóban annyira meghatározó-e JA versében, illetve az sem világos, JA életművéből miért éppen ez a vers Az eltéved lovas intertextusa, hiszen az ember nélküli táj nem csupán ebben a szövegben, hanem sok másban is jelen van.

 

Palkó Gábor: Ősi dalok visszhangja

Palkó Gábor tanulmánya Ady kuruc-verseiről szól. A kuruc motívum azért érdekes, mert a hagyomány felé való fordulást jelenti, szemben a modernség erőteljes újat akarásával (Új vizeken járok).

Palkó először is áttekinti a kuruc-versek befogadástörténetét.  A korai írások Ady kuruc őseire utaltak, Schöpflin a nemzeti karaktert kereste – de nem annyira a szövegek poétikai megformáltságában, hanem Ady lelkében, jellemében. Ezek a megközelítések tehát antropomorfizálták az intertextuális kapcsolatokat.

Király István „stiláris hősről” beszél. Ez már elszakadást jelent az életrajzi éntől, de a „hős” inkább egyfajta prózai kategória, és túlságosan is egységesíti az olvasatokat, hiszen feltételezi azt, hogy a különálló verseknek ugyanaz a beszélőjük. Ady szerinte „a költõi útkeresés esztétista hagyományellenessége után a tradíció átsajátítása felé fordul.” Ez a népiesség áthatja a líráját, viszont a kuruc-versek azért válnak ki ebből a poétikából, mert itt az archaizálás jelzett, tudatos, reflexív, nem valamiféle természetes összetartozás hordozója. A kuruc versek nem is annyira egy szöveghagyományt idéznek meg, mint inkább az örök, változatlan, dacos magyar néplelket fejezik ki. Az identitást egyfajta atemporalitás jellemzi. Viszont teljesen paradox az, hogy a nyelvi összeférhetetlenség fejezi ki az azonosulást.

Palkó Gábor a kuruc-versek közül a Sípja régi babonának c. szöveget elemzi különösen részletesen, hogy megmutassa a hang összetettségét és a beszélő szubjektum(ok) pluralitását. Már a cím és alcím kettőse is sajátos keretet alkot: a vers egyszerre lehet a síp hangja és a megszólaló én beszéde, a kettő nem feltétlenül azonos egymással, ráadásul az alcím eleve egy szerepet szólaltat meg, ami nem a szerzői én, aki paratextuális pozícióból megnevezi őt, és aki befogadóként értheti a síp sírásaként a megszólaltatott én beszédét. A megszólaló én ezután „magában sír’, de közben egy megszólított második személyhez, a néphez beszél.

Ezután a második strófában esik szó a sípról, ami a szöveg címe is. Most tehát a paratextuális én megnyilatkozását a versen belül színre vitt én idézi, anélkül, hogy tudná, ő maga is sípszóként azonosított versen belül szerepel. A második versszak második felében a hangok összekeverednek: a sípszó szól, egy nótát fütyül, amit a lírai én hall, de egyben mond is. E hangok teát egyszerre azonosak és különbözőek is.

A harmadik versszak úgy fogalmazóik meg, mintha a síp hangjának fordítása lenne, vagyis mintha a lírai én egy nem nyelvi szólamot alakítana nyelvivé a maga értelmezése szerint. A lírai én tevékenysége lehet produktív, de reproduktív is (lehet, hogy a síp olyan nóta dallamát játssza, aminek van szövege). A lírai én szólama tehát közvetítés a hagyomány egyes szólamai között, az egyén és a közösség között nem az azonosság vagy a különbség viszonyaiban írható le, ahogy azzal a szakirodalom próbálkozott. Ugyanakkor ez a kapcsolat nem problémátlan: a lírai én megpróbál elszakadni, stb. A vers különböző éneket visz színre, amelyek a hagyományhoz  való viszony különböző szintjeit jelenítik meg.

A tanulmány érdekes és tanulságos, továbbá nagyon alapos, bár elég komoly erőfeszítést igényel a végigolvasása. A gondolatmenet kerek, és végig a fő témánál marad.

 

H. Nagy Péter: Ady-palimpszesztek

H. Nagy Péter ebben a tanulmányban az Ady-versek hatástörténetével foglalkozik. Az utódok költeményei, amelyek megidézik Adyt, többnyire Ady meglévő szerepeit szilárdítják meg, vagy Adyra mint személyre utalnak vissza.

Ellenpélda Kosztolányi verse, az Ének a semmiről, amely Ady Nem feleltem magamnak c. költeményének rímhármasát rekontextualizálja, így dialogikus viszony képződik a versek közt, mely mindkettőt új jelentésekkel gazdagítja. H. Nagy másik példája Lőrincz Csongor már említett intertextuális elemzése.

A szerző szerint különösen az utolsó kötetekben (Az utolsó hajók, A halottak élén) akadnak olyan szöveghelyek, amik alkalmasak lennének az ilyesfajta megszólaltatásra.

H. Nagy a tanulmány további részében a Kicsoda büntet bennünket? c. Ady-verset elemzi, mely az Esti kérdéssel áll intertextuális kapcsolatban. A két poémát rokonítják az ismétlődő kérdések, illetve az, hogy mindkettőt átszövi a bizonytalanság és a látszatok érzete.

Szerintem az intertextuális kapcsolat léte itt nem túl meggyőző. Mind a két verset kérdések tagolják és keretezik, de Babitsnál egy általános létfilozófiai kérdésről van szó, Adynál viszont egy konkrét helyzetről, létszituációról, ami mintha valamilyen büntetés következménye volna. Azonkívül Babitsnál jellemző a leírás, felsorolás, Adynál nem. Babits verse különben sem egy magas esztétikai színvonalú alkotás annak ellenére, hogy örök antológiadarab. A szöveg széttagolódik különálló egységekre, amiknek semmi közük egymáshoz, a lét nagy kérdésének feltevéséhez semmivel nem járulnak hozzá a leírások, a nyelv metaforikus / retorikai potenciálját nem hasznosítják.

 

H. Nagy Péter: Ady újrakomponálása az ezredvégen

A tanulmány azzal foglakozik, hogy miként folytatható Ady poétikája a magyar líra történetében. A kortárs irodalomban kevéssé, inkább Kosztolányi, Szabó Lőrinc, József Attila hatása érződik. Ez összefügg azzal is, hogy Ady líráját dominánsan mint egy önazonos személy beszédeként értjük, József Attila és Szabó Lőrinc lírája pedig többszólamú, polifonikus. Akkor válna termékennyé a dialógus, ha sikerülne túllépni ezen a paradigmán, és felszabadítani Ady verseinek szövegszerűségét.

Nagy röviden végigtekint Ady verseinek és alakjának más költők általi megidézéseinek történetén. Juhász Gyulánál, Tóth Árpádnál Ady egyértelműen mint személyiség jelenik meg, Babits már inkább Ady verseinek motívumait írja tovább, tehát itt már inkább szövegszerű viszonyról van szó. Hasonló összefüggésben fontos Karinthy Ady–paródiája.

Ezután az Adyra való utalások mintha kettéválnának: Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc inkább tematikusan idézi meg Adyt, ezáltal megszilárdítva a költészetének szerepstruktúráit, más hagyományvonalon viszont textuálisan íródik tovább Ady költészete. Weöres Sándornál a megidézett és a megidéző hangja közötti mozgás az érdekes.

Más módon veti fel a textualitás kérdését a Minden-titkok versei c. kötet. Mivel a versek nagy része megjelent külön-külön, azzal a felirattal, hogy a minden-titkok verseiből valóak, a kötet mint egész és az egyes versek mint az egész részei között egyfajta dinamikus viszony működik, ez pedig felidézheti Babits kötetét, a Levelek Irisz koszorújából-t, ahol szintén kérdés, e versek vajon részletei egy távol lévő egésznek, vagy meg is alkotják ezt az egészet. Ezen kötet egyik versének egy részlete (Bajvivás volt itt…) valamilyen rejtélyes módon bekerült Pilinszky verseinek 1996-os kiadásába, ez is egy érdekes rejtély, ami felveti a szövegek egységességének kérdését.

A kortárs költészetből Orbán Ottó és Kovács András Ferenc versei létesítenek intertextuális kapcsolatot Ady költeményeivel. Náluk már a megidézett és a saját szövegelemek sokrétű összjátéka működik.    

H. Nagy Péter tanulmánya érdekes, de egy kicsit sokat fog egyszerre, a szerkezete nekem egy kicsit ziláltnak tűnik.

 

 

  

Címkék: szimbolizmus Ady Endre

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása