HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

Ebben az írásban arról szeretnék beszélni, hogy miért olyan különleges a Sin City képi világa, kiemelve néhány panelt, ami nekem különösen tetszik.

A képregények vizualitásának egyik legalapvetőbb jellemzője a stilizált képalkotás. Ez egyrészt a formavilágban, másfelől a kidolgozás módjában figyelhető meg. Ami a formavilágot illeti, stilizáció a figurák belső arányaiban és az eltúlzott mozdulatok dinamizmusában jelentkezik. Másfelől az erőteljes kontúrvonalak alkalmazása, amelyek a formákat határolják, szintén a képregények jellegzetessége.

Miller munkáiban az az érdekes, hogy a rajzok stilizáltságában elmegy egészen a végletekig, vagyis az absztrakcióig. Ez néhol sajnos kidolgozatlanságot és elnagyoltságot jelent, mint pl. a 300 vagy a Sin City sorozat utolsó kötete, a Hell and Back esetében. Ezekben a művekben nekem a képek olyannak tűnnek, mintha inkább csak egy készülő mű skiccei lennének. Ám a legjobb alkotásaiban egészen bámulatos az a mód, ahogyan a végsőkig egyszerűsíti a rajzokat. Időnként eljut addig a végső pontig, ahol a képet még éppen rajznak lehet tekinteni: ha egy kicsit is változtatna rajtuk, már csak absztrakt foltokat látnánk. 

Remek példa erre a Sárga rohadék egyik kétoldalas képe. (Ezt sajnos nem tudom itt megmutatni, mert nincs meg elektronikusan.) Ezen oldalakon az látható, ahogy Hartigan közeledik pajtához, ahol a kis Roark fogva tartja Nancyt. Hartigant hátulról látjuk, előtte pedig a deszkák függőlegeseiből álló épület. Miller itt lényegében csak néhány vertikális vonalat húzott a fehér oldalpárra, amik a deszkák közötti réseket érzékeltetik. Egy dupla oldalon tehát alig van más, mint néhány absztrakt vonal, néhány durva fekete ecsetnyom. Ez az a minimum, aminél kevesebb nem lehetséges, mert akkor már teljesen üresen maradt volna a papír. Mégis, ez az absztrakt alig-kép megrázó erővel érzékelteti a tél hidegségét, a pajta fenyegető idegenségét, a halál dermesztő jelenlétét, az egész ábrázolt világ embertelenségét.

Egy másik példám a Nehéz búcsú 128. oldala, ahol Marv a szakadó esőben sétál. Marv itt lényegében nem más, mint egy fekete tintapaca, csupán a kabátjának a szárnya válik némileg külön tőle. A figura még csak nincs is egészen benne a panelben, részben kilóg abból, az oldal így lényegében nagyrészt üresen marad. Az esőt durva, fehér ecsetnyomok érzékeltetik, amelyekkel Miller keresztülhúzgálta a fekete felületet, szinte még a kezének a lendületét is érezzük. A panel lényegében nem más tehát, mint néhány nyers, agresszív festékfolt; ha nem ismernénk a többi képet, talán nem is tudnánk megmondni, mit ábrázol. Ám mindennek ellenére ez az ábra mégis képes megidézni a mindent elöntő, a kontúrokat elmosó eső hangulatát, energiáját, felszabadító vagy ijesztő erejét; a vastag, egyenes fehér vonalak pedig úgy hatnak, mintha az víz iszonyú súllyal zuhogna, a cseppek szinte becsapódó meteorokra emlékeztetnek.

 

548241_354447181311680_180794873_n.jpg

Szintén szeretném kiemelni a Sárga rohadék 212. oldalát, amelyik ugyancsak nagy kedvencem. A kép azt a pillanatot jeleníti meg, amikor Hartigan beledöfi a kést a kis Roarkba. Mindkét figura durván stilizált, de mindkettő másféleképpen. Hartigan esetében Miller a fekete-fehér folttechnikát alkalmazza, a teste nagy része fekete, az arcán és a vállának rajzát viszont az éles, metsző fény és a szurokfekete árnyék kontrasztja teszi drámai erejűvé; mintha a pokol feneketlen sötétségéből mászna elő a figura. Ez a mélységes sötétség megfelel annak a lelki sötétségnek, amelyben Sint City lakói élnek, és amely összesűrűsödik a Roark-tanyán. Hartigannal szemben Roark morbid rajza vonalakból áll, színes, és olyannyira durván eltúlzottak a vonásai, mintha egy teljesen másik képregényből lépett volna át ide. A képregény úgy vonzza magába az olvasót, hogy közben az önreflexió teljes erejével érzékelteti, hogy ez rajz, ennek a világnak nincs valóságreferenciája. A figurák, akiket látunk, csakis festékfoltokként léteznek, miközben mégis képesek vagyunk azonosulni velük, és átérezzük a drámájukat.

420533_354441204645611_1538706081_n.jpg

 

 

 

Fekete-fehér kontrasztok

A sokat emlegetett fekete-fehér kontrasztok leggyakrabban fény-árnyék hatásokat jelenítenek meg. A fekete szurokfekete, a fény pedig metsző, éles. Ez önmagában is elég a drámai hatás létrehozásához. Az éles fény és a fekete tömbök kontrasztjaiban mintha eltűnnének a részletek, a sötétség pokoli feketeséggé sűrűsödik, a fény pedig csak részleteket emel ki belőle, de a dolgok nagy része belevész e sötétbe. Ami van, az borzalmas tömeggé válik, ijesztő jelenlétet kap, ahogy a történetek is a halál, élet, a vágy és az erőszak végletes pillanatairól szólnak.

 284181_354447851311613_144239048_n.jpg

 

A fekete tömegek remekül alkalmasak arra is, hogy a túlerőt, a tömeget érzékeltessék, és ezzel is fokozzák a képregény szorongató atmoszféráját. A nagy mészárlásban pl. lenyűgöző az a panel, amikor Manute a földön fekvő Gail fölé magasodik. Manuta hatalmas, szögletes tömb, és alakját tovább növeli a perspektíva torzítása, ez a szögletesség lenyűgöző kontrasztot teremt Gail apró, kerekded testével.

 

374477_354585914631140_1790147984_n.jpg

Ám ehhez az alapvető drámaisághoz hozzáadódnak másféle hatások, textúrák is. Mint láttuk, a fehér vonalak ábrázolják az esőt. Szintén hasonló fehér, vonalas ecsetnyomok érzékeltetik a robbanások energiáját vagy a lövéseket, csak ilyenkor a fehér ecsetnyomok körben kifelé tartanak a detonáció gócpontjától, nem pedig párhuzamosak, mint az esőnél. Így viszont az az érdekes hatás keletkezik, hogy mindez áttűnik egymásba: az eső vonalai fénysugarakként is érzékelhetők, a detonáció energiája pedig mozgás és fény egyszerre. A fény, a mozgás, az eső átadja egymásnak az energiáját, az energia így sokszoros intenzitást kap, és ez a hihetetlen intenzitás teszi olyan hihetetlenül hatásossá a rajzokat. Példaként hozom fel a robbanás rajzát A nagy mészárlás 122. oldaláról:

 

550960_354586207964444_635415912_n.jpg 

Itt egy nagyszerű rajz A nagy mészárlás 144. oldaláról. Miho és Dwight a szokásos sűrű esőben tör előre Gail kiszabadítására. A kép nagy részét az eső tölti ki, és egy markoló durva fekete kontúrja rajzolódik ki előttünk. A kerékre mintha erős fény esne, és emiatt úgy tűnik, mintha az egész képen valamiféle vakító ragyogás uralkodna. Egészen az a benyomása a nézőnek, mintha az eső vonalai fénysugarak lennének. Mintha a markoló a fekete tömegével megtörné ezt a ragyogást, vagy mintha a gép az égbe nőne, és valamiféle túlvilági látomássá, transzcendens élőlénnyé torzulna ebben az apokaliptikus fényben. A dolgok tehát áttűnnek egymásba, a drasztikus vizuális egyszerűség valójában elképesztő többrétegűség.

 

522781_354586737964391_187200832_n.jpg

Sajnos, végezetül meg kell jegyeznem, hogy az utolsó Sin City-kötetben a Hell and Backben nagyon kevés ilyen rajzi pillanat van. A rajzok inkább vonalasak, elnagyoltak, a történet és a szöveg közhelyes. Ám az első négy kötet tele van remekbe szabott rajzokkal, amiket nem lehet eléggé csodálni.

Címkék: képregény

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr357477380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2015.06.09. 12:07:20

gyakorlatilag minden oldalról lehetne szakdogát is írni.
süti beállítások módosítása