Ebben az írásban arról szeretnék beszélni, hogy miért olyan különleges a Sin City képi világa, kiemelve néhány panelt, ami nekem különösen tetszik.

A képregények vizualitásának egyik legalapvetőbb jellemzője a stilizált képalkotás. Ez egyrészt a formavilágban, másfelől a kidolgozás módjában figyelhető meg. Ami a formavilágot illeti, stilizáció a figurák belső arányaiban és az eltúlzott mozdulatok dinamizmusában jelentkezik. Másfelől az erőteljes kontúrvonalak alkalmazása, amelyek a formákat határolják, szintén a képregények jellegzetessége.

Miller munkáiban az az érdekes, hogy a rajzok stilizáltságában elmegy egészen a végletekig, vagyis az absztrakcióig. Ez néhol sajnos kidolgozatlanságot és elnagyoltságot jelent, mint pl. a 300 vagy a Sin City sorozat utolsó kötete, a Hell and Back esetében. Ezekben a művekben nekem a képek olyannak tűnnek, mintha inkább csak egy készülő mű skiccei lennének. Ám a legjobb alkotásaiban egészen bámulatos az a mód, ahogyan a végsőkig egyszerűsíti a rajzokat. Időnként eljut addig a végső pontig, ahol a képet még éppen rajznak lehet tekinteni: ha egy kicsit is változtatna rajtuk, már csak absztrakt foltokat látnánk. 

Remek példa erre a Sárga rohadék egyik kétoldalas képe. (Ezt sajnos nem tudom itt megmutatni, mert nincs meg elektronikusan.) Ezen oldalakon az látható, ahogy Hartigan közeledik pajtához, ahol a kis Roark fogva tartja Nancyt. Hartigant hátulról látjuk, előtte pedig a deszkák függőlegeseiből álló épület. Miller itt lényegében csak néhány vertikális vonalat húzott a fehér oldalpárra, amik a deszkák közötti réseket érzékeltetik. Egy dupla oldalon tehát alig van más, mint néhány absztrakt vonal, néhány durva fekete ecsetnyom. Ez az a minimum, aminél kevesebb nem lehetséges, mert akkor már teljesen üresen maradt volna a papír. Mégis, ez az absztrakt alig-kép megrázó erővel érzékelteti a tél hidegségét, a pajta fenyegető idegenségét, a halál dermesztő jelenlétét, az egész ábrázolt világ embertelenségét.

Egy másik példám a Nehéz búcsú 128. oldala, ahol Marv a szakadó esőben sétál. Marv itt lényegében nem más, mint egy fekete tintapaca, csupán a kabátjának a szárnya válik némileg külön tőle. A figura még csak nincs is egészen benne a panelben, részben kilóg abból, az oldal így lényegében nagyrészt üresen marad. Az esőt durva, fehér ecsetnyomok érzékeltetik, amelyekkel Miller keresztülhúzgálta a fekete felületet, szinte még a kezének a lendületét is érezzük. A panel lényegében nem más tehát, mint néhány nyers, agresszív festékfolt; ha nem ismernénk a többi képet, talán nem is tudnánk megmondni, mit ábrázol. Ám mindennek ellenére ez az ábra mégis képes megidézni a mindent elöntő, a kontúrokat elmosó eső hangulatát, energiáját, felszabadító vagy ijesztő erejét; a vastag, egyenes fehér vonalak pedig úgy hatnak, mintha az víz iszonyú súllyal zuhogna, a cseppek szinte becsapódó meteorokra emlékeztetnek.

Szintén szeretném kiemelni a Sárga rohadék 212. oldalát, amelyik ugyancsak nagy kedvencem. A kép azt a pillanatot jeleníti meg, amikor Hartigan beledöfi a kést a kis Roarkba. Mindkét figura durván stilizált, de mindkettő másféleképpen. Hartigan esetében Miller a fekete-fehér folttechnikát alkalmazza, a teste nagy része fekete, az arcán és a vállának rajzát viszont az éles, metsző fény és a szurokfekete árnyék kontrasztja teszi drámai erejűvé; mintha a pokol feneketlen sötétségéből mászna elő a figura. Ez a mélységes sötétség megfelel annak a lelki sötétségnek, amelyben Sint City lakói élnek, és amely összesűrűsödik a Roark-tanyán. Hartigannal szemben Roark morbid rajza vonalakból áll, színes, és olyannyira durván eltúlzottak a vonásai, mintha egy teljesen másik képregényből lépett volna át ide. A képregény úgy vonzza magába az olvasót, hogy közben az önreflexió teljes erejével érzékelteti, hogy ez rajz, ennek a világnak nincs valóságreferenciája. A figurák, akiket látunk, csakis festékfoltokként léteznek, miközben mégis képesek vagyunk azonosulni velük, és átérezzük a drámájukat.

Fekete-fehér kontrasztok

A sokat emlegetett fekete-fehér kontrasztok leggyakrabban fény-árnyék hatásokat jelenítenek meg. A fekete szurokfekete, a fény pedig metsző, éles. Ez önmagában is elég a drámai hatás létrehozásához. Az éles fény és a fekete tömbök kontrasztjaiban mintha eltűnnének a részletek, a sötétség pokoli feketeséggé sűrűsödik, a fény pedig csak részleteket emel ki belőle, de a dolgok nagy része belevész e sötétbe. Ami van, az borzalmas tömeggé válik, ijesztő jelenlétet kap, ahogy a történetek is a halál, élet, a vágy és az erőszak végletes pillanatairól szólnak.

 

A fekete tömegek remekül alkalmasak arra is, hogy a túlerőt, a tömeget érzékeltessék, és ezzel is fokozzák a képregény szorongató atmoszféráját. A nagy mészárlásban pl. lenyűgöző az a panel, amikor Manute a földön fekvő Gail fölé magasodik. Manuta hatalmas, szögletes tömb, és alakját tovább növeli a perspektíva torzítása, ez a szögletesség lenyűgöző kontrasztot teremt Gail apró, kerekded testével.

Ám ehhez az alapvető drámaisághoz hozzáadódnak másféle hatások, textúrák is. Mint láttuk, a fehér vonalak ábrázolják az esőt. Szintén hasonló fehér, vonalas ecsetnyomok érzékeltetik a robbanások energiáját vagy a lövéseket, csak ilyenkor a fehér ecsetnyomok körben kifelé tartanak a detonáció gócpontjától, nem pedig párhuzamosak, mint az esőnél. Így viszont az az érdekes hatás keletkezik, hogy mindez áttűnik egymásba: az eső vonalai fénysugarakként is érzékelhetők, a detonáció energiája pedig mozgás és fény egyszerre. A fény, a mozgás, az eső átadja egymásnak az energiáját, az energia így sokszoros intenzitást kap, és ez a hihetetlen intenzitás teszi olyan hihetetlenül hatásossá a rajzokat. Példaként hozom fel a robbanás rajzát A nagy mészárlás 122. oldaláról:

Itt egy nagyszerű rajz A nagy mészárlás 144. oldaláról. Miho és Dwight a szokásos sűrű esőben tör előre Gail kiszabadítására. A kép nagy részét az eső tölti ki, és egy markoló durva fekete kontúrja rajzolódik ki előttünk. A kerékre mintha erős fény esne, és emiatt úgy tűnik, mintha az egész képen valamiféle vakító ragyogás uralkodna. Egészen az a benyomása a nézőnek, mintha az eső vonalai fénysugarak lennének. Mintha a markoló a fekete tömegével megtörné ezt a ragyogást, vagy mintha a gép az égbe nőne, és valamiféle túlvilági látomássá, transzcendens élőlénnyé torzulna ebben az apokaliptikus fényben. A dolgok tehát áttűnnek egymásba, a drasztikus vizuális egyszerűség valójában elképesztő többrétegűség.

Sajnos, végezetül meg kell jegyeznem, hogy az utolsó Sin City-kötetben a Hell and Backben nagyon kevés ilyen rajzi pillanat van. A rajzok inkább vonalasak, elnagyoltak, a történet és a szöveg közhelyes. Ám az első négy kötet tele van remekbe szabott rajzokkal, amiket nem lehet eléggé csodálni.