Korábban írtam már blogbejegyzést arról, hogy miként cáfolta Kant az istenérveket, de most újra kezembe vettem A tiszta ész kritikáját, mivel vitába keveredtem egy FB-csoportban a téma kapcsán. Nem volt világos, mit is ért Kant azon, hogy „a lét nem reális predikátum”, ezért ennek utána kellett olvasnom egy kicsit pontosabban. Azt hiszem, valamicskét tisztult a kép. (A hivatkozott kiadás: Immanuel KANT: A tiszta ész kritikája, Atlantisz, 2009.)
Isten Kantnál a tiszta ész ideája. Az értelem az érzékekre irányul, az érzékletek sokféleségét rendezi el. Az ész viszont az értelemnek ad szabályokat, annak anyagából alkot valamilyen egységet: „az ész az a képesség, hogy elvek segítségével egységet teremtsünk az értelem szabályai között.” (304) Isten tehát nem más, mint egy rendezőelv, ami pusztán a tudatunk terméke, egy rendezőelv, hogy eligazodjunk a világban. Semmi okunk arra, hogy Isten létét a tudaton kívül is feltételezzük, és nem is lehet sem bizonyítani, sem cáfolni Isten létét a tapasztalati világban. Kant ezzel kettős játékot játszik, ahogy mondják: amit kivisz az ajtón, azt visszahozza az ablakon. Istent, akinek a létezését cáfolja, újraalkotja mint az ész eszményét.
Kant mindenesetre sikerrel cáfolta az ún. istenérveket, és ezzel komoly csapást mért a keresztény gondolkodásra. Hangsúlyozta, hogy az ész ideája olyan transzcendens látszat, ami csupán illúzió, de olyan illúzió, amelyen nem tudunk túllépni. „Mert itt természetes és elkerülhetetlen illúzióval van dolgunk; ez az illúzió szubjektív elveken nyugszik, melyeket objektív elvekként tüntet föl (…)” (301)
Kant elsőként az ún. ontológiai istenérvvel foglalkozott, és ezzel kapcsolatban hangzott el a mondat, amiről vitatkoztam a csoportban. (A másik két istenérvvel itt nem foglalkozom, írtam róluk a fent említett blogon, illetve Szent Tamással kapcsolatban is.) Az ontológiai érv szerint ha Isten a tudatomban létezik, akkor a valóságban is létezik. Az érv, ha jól emlékszem, Anzelmustól származik, és ezt az érvet fejti ki Déscartes is az Értekezésben. Erre az érvre vonatkozik Kant ominózus mondata. Az értelmezésem tehát a következő.
Ahhoz, hogy Isten a fogalmából kiindulva a valóságban is létezzen, a létének szükségszerűnek kell lennie; vagyis ha lehetetlen, hogy nem létezzen. Ám ahhoz, hogy Istent szükségszerűnek mondhassuk, tudnunk kellene, mi az a szükségszerűség. Ehhez sokan a geometriából vettek analógiákat, pl. ha van egy háromszög, akkor szükségszerűen van három szög is. Ám itt nem a háromszög léte a szükségszerű, csak az ítélet, ami a háromszöghöz tartozik, miszerint van három szöge. Maga a háromszög létezésének állítása nem lehet szükségszerű. Ha elvetem a predikátumot (hogy van három szöge), akkor önellentmondás keletkezik: van három szög, de nincs egy háromszög. Ha ellenben Istennel kapcsolatban elvetem egy adott predikátumát, pl. hogy mindenható, akkor gond nélkül elvethetem Istent is, és nem keletkezeik olyan önellentmondás, mint a háromszög esetében. Isten tehát nem szükségszerűen létezik.
„Mert semmiféle fogalmat nem alkothatok olyan dologról, mely – ha őt magát valamennyi predikátumával együtt elejtenők – ellentmondást hagyna hátra, ha pedig nincs ellentmondás, akkor tiszta a priori fogalmak egymagukban nem bocsátják rendelkezésemre a lehetetlenség ismérvét.”
Ezután beszél Kant arról, hogy a létezés nem reális predikátum.
„A lét nyilvánvalóan nem reális predikátum, azaz nem olyasvalaminek a fogalma, ami hozzáadódnék a dolog fogalmához (…). Ha logikailag használjuk, nem egyéb az ítélet kopulájánál. A Deus est omnipotens mondatban két fogalomnak van tárgya: az Isten és a mindenhatóság fogalmának, az est szócska nem valamilyen további predikátum, hanem csupán az, ami a predikátumot a szubjektumra vonatkoztatva állítja.” (485)
Tehát ha az mondom, „Isten van” nem állítottam semmit, hiszen a "van" nem adott hozzá semmit hozzá Isten fogalmához, akit a nevével eleve tételeztem. Tehát a „van” önmagában nem értelmes predikátum, csakis egy predikátum kopulájaként, összetevőjeként van értelme.
Tehát csak akkor állítunk valamit a „van”-nal, ha egy másik prediktummal együtt használjuk, pl. azt mondjuk, hogy Isten „kék,” vagy „nagy,” vagy bármi. Ebben az esetben viszont valamilyen állítást kell tennünk Istenről, valamilyen tulajdonságot kell hozzárendelni.
Csakhogy ha Istenhez tulajdonságot rendelek hozzá, Istennek e tulajdonságok révén a tapasztalat tárgyává kellene lennie, hogy meg lehessen különböztetni a puszta lehetőségtől. Ernst Cassirer úgy fogalmaz Kantot kommentálva, hogy „a valóságról tett kijelentéseket egyedül a tapasztalat tartalmával alkotott összefüggés, illetve a tapasztalat tételezéseinek és ítéleteinek ’kontextusa’ igazolhatja.”[i]
Ha csak úgy önmagában elgondolom Istent, akkor
„egész gondolkodási állapotomban valami hiányozni fog, mégpedig az, hogy a tárgyat a posteriori módon is megismerhessem.” (486). „Így tehát tartalmazzon bármit és bármennyit is a tárgyról alkotott fogalmunk, mindenképpen túl kell lépnünk rajta, hogy a tárgynak létezést tulajdoníthassunk” (487)
Vagyis Istent akkor vehetnénk valóságos létezőnek, ha tapasztalatot tudnánk alkotni róla. De nem tudunk. Nincs olyan tulajdonsága, amit a szemléletileg megjeleníthetne. Ez azt jelenti, hogy semmi okunk rá, hogy feltételezzük Isten létét. Isten pusztán az ész ideája, ami kánont ad az értelemnek, nem lehet a tapasztalat tárgya, így nem tulajdoníthatunk neki reális létezést. Kant levonja a konklúziót:
„Így hát kárba veszett fáradozás minden kísérlet, hogy az oly igen híres ontológiai (karteziánus) érv segítségével fogalmakból kiindulva bizonyítsák a legfőbb lény létezését.” (488)
[i] Ernst CASSIRER, Kant élete és műve. Osiris – Gond-Cura, Bp., 2001, 227.
Utolsó kommentek