Az olvasás kalandja

A napokban Szent Tamás teológiai főművéből olvastam el az Istenről szól első részt. Ateista vagyok, de nagyon érdekesnek találom azt a terminológiát, amit Tamás használ: olyannyira absztrakt, hogy az egészen lenyűgöző, szinte már a nyelv destrukciójának tűnik, mint egy avantgard költemény. A következőkben kijegyzetelem ide azt, ami nekem a legjobban tetszik a könyvből. (Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata. Első rész. Telosz, 1994. Ford. Tudós-Takács János. A dogmatikai részek különösebben nem érdekelnek, csak Isten leírása.)

Szent Tamás azzal kezdi, hogy meghatározza a teológiát, mint tudományt. A teológia alapja a kinyilatkoztatás, ezért ez a legmagasabbrendű tudomány, amely mindent Istenre való vonatkozásban tárgyal. Ebben az első szakaszban esik szó a Biblia többféle értelméről, ami engem irodalmárként különösen érdekel.

A BIBLIA ÉRTELMEI

Szent Tamás Szent Ágostonra hivatkozik, aki szerint a Szentírásnak négyféle értelme van: történeti, aitiológiai, analóg és allegorikus. Ehhez Tamás szerint hozzávehető még a parabolikus értelem.

A Bibliának az a jellemzője, hogy benne a szavak dolgokra utalnak, de a dolgok nem pusztán önmaguk, hanem nekik is van további jelentésük. Ezért lehetséges, hogy a szó szerinti értelemre további jelentések épülnek, ezeket összefoglalóan szellemi értelemnek nevezzük. A szellemi értelem háromféle lehet:

Allegorikus értelem: az Ószövetségi események az Újszövetségre, Krisztusra utalnak.
Morális értelem: Krisztus saját példája megtanítja nekünk, hogy hogyan kell cselekednünk.
Anagogikus értelem: az Örök dicsőség megvalósulására való utalások.

A történeti értelem az, amikor a szöveg egyszerűen csak elmesél valamit. Ezen belül is vannak különböző módjai a jelentésnek:

Aitiológiai értelem: a szöveg megjelöli egy esemény okát.
Analóg értelem: arra való utalás, hogy a szöveg egy adott helye nem mond ellent más helynek.

Ezután következik az Istenről szóló fejtegetés. Ehhez azonban ismernünk kell azokat a lételméleti fogalmakat, amiket Tamás használ. E terminusokat nagyon jól elmagyarázza Arno Anzembacher könyve, a következőkben ezt jegyzetelem ki ide. (Bevezetés a filozófiába, Cartaphilus, 1992.)

LÉTELMÉLETI FOGALMAK

Szubsztancia. Arisztotelésztől származó fogalom. Egy adott létező a maga egységében, önazonos lényegiség, „ami tulajdonképpeni létezőként önmagában igazi egység.” A szubsztancia az ontológiai atom.

Aktus és potencia. A megkülönböztetés szintén Arisztotelésztől ered, és azt a kérdést igyekszik megválaszolni, hogy mi a mozgás. A mozgás fogalmába Arisztotelésznél nem csak a fizikai helyváltoztatás, hanem mindenféle változás beletartozik, így pl. a keletkezés és az elmúlás is. Minden dolog valójában két mozzanatból áll: a valóságos (aktuális) és lehetséges (potenciális) létből. „Ezt a differenciát minden létező magán hordja, és ennek a megszüntetve-megőrzésében az, ami.”

Aktuális lét: aminek az alapján a dolog most éppen az, ami, pl. a pohár tele van.
Potenciális lét: az, ami a dolog lehetne, pl. a pohár aktuálisan tele van, de potenciálisan üres, hiszen kiönthetem belőle a vizet.

Mozgás. Átmenet a potenciából az aktusba. A labda pl. aktuálisan a pálya szélén van, de potenciálisan lehet a közepén is. Amikor a játékos elrúgja a labdát, aktualizálja a labdában rejlő potenciát. Ennek megfelelően kétféle potencia létezik.

Aktív potencia. A játékos létrehozza az aktust.
Passzív potencia. A labda befogadja az aktust.

Akcidens. Ami meghatározza a szubsztanciát, pl. a labda színe, helye, formája stb. A szubsztancia nem változik, az akcidensek igen. Az akcidensek így olyan aktusok, amik meghatározzák a szubsztanciát mint potenciát.

Szubsztanciális változás. Ez a keletkezés és az elmúlás. Az akcidensek a szubsztancián változnak, de amikor az ember megszületik vagy meghal, akkor maga a szubsztancia változik.

Szubsztrátum. Hordozó alap, amin a szubsztanciális változás végbemegy, végeredményben nem más, mint az anyag.   

Lét és lényeg. Ez a különbségtétel viszont már Szent Tamástól műve. Tamás magát a létet gondolta el végső aktualitásként, mivel a lét mindenhez aktusként járul hozzá, minden szubsztanciális formának aktualitása a tér. Ilyenformán „a lét aktualitása minden aktus aktualitása.”

Lényeg: ezt az aktualitást befogadja és lehatárolja. „A létaktus e lényegekből állós rendszer által a véges létezők kozmoszává differenciálóik.” A semmilyen lényeg által nem határolt tiszta létaktus maga Isten.

ISTENÉRVEK

Visszatérve Szent Tamásra, Isten tárgyalását (nagyjából) az istenérvekkel kezdi. Ezekből öt van, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezek egy része csupán változat ugyanarra a témára.

Első út. Ez az érv a változásból nyerhető. Minden változik. Ami változik, az potenciában van ahhoz az aktushoz képest, ami változtatja. Lehetetlen viszont, hogy valami egyszerre legyen aktusban és potenciában, így tehát lehetetlen, hogy valami önmagát változtassa. Tehát ami változik, azt mindig valami más változtatja. „Itt azonban nem lehet a végtelenségig menni, mert így nem lenne első változó (…),” mondja Tamás. Ez Isten.

Látható itt, hogy komoly problémák vannak az istenérvvel.

1. Tamás kimondja, hogy azért nem lehet a végtelenségbe menni, mert akkor nem létezne első változtató. Az első változó létét az igazolja, hogy a változások nem mehetnek a végtelenbe, azt viszont, hogy nem mehetnek a végtelenbe, Isten léte igazolja. Azzal érvel, amit bizonyítani szeretne. Az érvelés körben forog. Kant viszont azt mondja, hogy ha van végtelen regresszus, akkor semmi okunk azt feltételezni, hogy van olyasmi, ami kivonhatja magát ebből a végtelenségből. Tehát nincs érv amellett, hogy valahol megszakadjon a sor.
2. Az a tétel, hogy mindent mozgat valami, empirikus megfigyelés. Még akkor is, ha Tamás elvont ontológiai terminusokkal írja le azt. Amikor azt mondja, hogy „miként a bot csak akkor tud mozogni, ha a kéz mozgatja”, akkor azzal azt is elismeri, hogy a mozgásról szóló metafizikai tétel tapasztalatilag igazolható, illetve (talán) eleve a tapasztalat az alapja a tételnek. Az a kijelentés viszont, hogy „nem lehet a végtelenségig menni”, olyan tétel, amit semmi nem igazol, illetve ami maga is igazolásra szorulna. Ez pusztán annyi, mintha azt mondanám, hogy „én nem tudom elképzelni, nem tudom felfogni.” Ez pedig semmire nem érv. Ahogy Kant mondta: a mozgás az empirikus, tapasztalati világban figyelhető meg. Nincs semmi alapunk és indokunk arra, hogy a mozgások sorának végpontját egy transzcendens, a világon túli létezőben jelöljük meg, és nem pedig egy olyanban, aki maga is a világon belül létezik.

   Kant egészen pontosan úgy fogalmaz a végső ok kapcsán, hogy „erre a következtetésre magában a tapasztalatban sem jogosítanak föl az ész alkalmazásának elvei, s még kevésbé adnak alapot arra, hogy a tételt a tapasztalaton túl is kiterjesszük.” (Immanuel KANT: A tiszta ész kritikája, Atlantisz, 2009. 495.

3. Ha van is végső mozgató, abból nem következik, hogy ez Isten legyen, és nem valamilyen személytelen természettörvény.

Második út. Ez ugyanaz, mint az első, csak létesítő okra vonatkoztatva.

Harmadik út. Ugyanaz, mint az első kettő, csak a létezésre, létesítő okra vonatkoztatva.

Negyedik út. A világban létező minőségeknek különböző fokozatai vannak. Van jó, jobb, még jobb stb. Kell lennie tehát egy abszolút jónak. Van valami, ami a legnagyobb, legigazabb stb. Dawkins erre mondja, hogy ezen az alapon akármilyen minőségből kiindulhatott volna, pl. létezik abszolút büdösség, vagy akármi.

Ötödik út. Az élőlények mindig valamilyen célra irányulnak. Az állatok viszont, akiknek nincs értelmük, maguktól nem tudnának célra irányulni, őket tehát Isten állította be a célra.

ISTEN

A következőkben Tamás Istenről beszél. Nem jegyzetelek ki mindent részletesen, csak néhány olyan gondolatot, amit érdekesnek találok. Különösen érdekes a harmadik kérdés, ezt alaposan elolvastam.

Isten nem test, mivel nincs formája, helyzete és nagysága. A méreteire (mélység, nagyság) vonatkozó fogalmak csak a létének intenzitására uralnak. Istenben nincs semmi potencialitás, ő tiszta aktualitás.

Az ember esetében különbözik a lényeg és a lét, illetve a suppositum (egyedi szubsztancia), és a természet. Az egyedi emberen vannak olyan akcidensek, amik nem tartoznak hozzá az emberség lényegéhez (pl. a hajviseletem). Isten viszont egyedi létező, ezért nem különbözik a saját természetétől.

Isten azonos a saját létével és lényegével is. Ha egy dolognak van lényege és léte, akkor a létét valami okozza, ami tőle különbözik, a létét nem okozhatják saját lételvei, hiszen egy lény sem létezik saját magától (megjegyzés: a lény (ens) Tamásnál nem élőlényt jelent, hanem a létező és nem létező élőlények, dolgok összefoglaló neve). Istennél nincs ilyen különbség, mivel ő létesítő ok.

Emellett „a lét minden formának, illetve természetnek actualitása.”[i] Szükséges tehát, hogy „a lét „olyan viszonyban álljon a tőle különböző lényeggel, mint az actus a potentiával.” Istenben viszont nincs semmi potencia. Tehát a léte azonos a lényeggel. Isten nem részesedés révén birtokolja a létét, hanem azonos azzal.

Istenben nincsenek akcidensek sem, hiszen az akcidensek aktusokként határozzák meg a szubsztanciát, ami potencia hozzájuk képest. Istenben viszont nincs semmi, ami potencia lenne.

Isten tökéletes. Úgy látszhat, hogy ez nem igaz, mivel Isten a létesítő elv, és a létesítő elv sokszor tökéletlen, pl. a mag tökéletlenebb, mint a belőle kinövő fa. Csakhogy a mag esetében materiális létesítő elvről van szó, a materia viszont potencia, Isten viszont aktusban van. Isten aktív lételv. Isten tökéletessége ellen lehet vetni azt is, hogy a lét tökéletlennek tűnik, mivel teljesen általános, és mivel Isten a lét, ezért Isten is tökéletlen. Erre viszont az a válasz, hogy „maga a lét a lehető legtökéletesebb, hiszen úgy viszonyul mindenhez, mint aktus. Minden dolog ugyanis annyiban van aktusban, amennyiben létezik, ezért maga a lét minden dolognak és maguknak a formáknak az aktualitása.”

Isten végtelen, de nem mennyiségi / materiális értelemben. Az ógörög filozófusok az első lételvet mindig valamilyen anyagban jelölték meg, de az nem lehet matéria, hiszen a matéria határolódik a forma, a forma pedig a matéria által. A matéria a forma befogadása előtt potenciában van, a forma pedig sokfelé közölhető lenne, és amikor befogadja a matéria, akkor ennek a matériának lesz a meghatározott formája. A matéria tökéletesedik a forma által, ami le is határolja, ezért a materiális végtelenség nem tökéletes, Isten pedig nem materiális értelemben végtelen.

Isten mindenben benne van, de nem úgy mint a tartalmazott a tartalmazóban, hanem úgy van benne a lényekben, mint azok tartalmazója.[ii] „Mivel Isten „lényegénél fogva maga a lét, sajátos okozatának a teremtett létnek kell lennie, miként a tűz sajátos okozata az égés. Ezt az okozatot Isten nemcsak akkor okozza a dolgokban, amikor azok létüket megkezdik, hanem mindaddig, amíg létükben fennmaradnak”. „Ámde a lét minden lény legbenső és legmélyebb sajátja (…)”[iii] Ezenkívül Isten mindenhol ott van, de nem a testi érintkezés értelemben, hanem úgy, hogy az ereje ér mindent.

Isten változhatatlan, mivel Isten mindig aktusban van, a változáshoz pedig potencia kell, ami befogadja az aktust. Azonkívül am változik, az bizonyos szempontból megszűnik, mivel valamilyen akcidense elvész. Isten így nem változhat.

Isten örökkévaló. Az idő nem más, mint változások egymásutánja. Ami időben létezik, az változik, és van keletkezése, elmúlása. Az örökkévalóságnak ezzel szemben nincs kiinduló- és végpontja, illetve nincs benne változás.

ARISZTOTELÉSZ

Kiegészítésként feljegyzem, hogy A mozdulatlan mozgató elgondolása Arisztotelésztől származik, aki a Metafizika tizenharmadik könyvében ír a témáról (a műnek abban a példányában, amit kikölcsönöztem a könyvtárból, valaki barbár módon ki is dekorálta ezt a szakaszt piros filctollal).

Arisztotelész is úgy érvel, hogy kell lennie egy mozdulatlan mozgatónak, akitől a mozgások származnak. Az isteni abszolútum anyagtalan szubsztancia, tiszta tevékenység, "aki maga-magát gondolja, (...) s gondolkodása a gondolkodás gondolása." (1074b) Ám Arisztotelész Istene nem az a személyes és a világot irányító isten, aminek a kereszténység elgondolja a legfőbb lényt. Isten inkább olyan módon mozgat, hogy a lények vágyakoznak felé, mint a tökéletesség felé (talán olyan módon, ahogy egy példakép motiválhat egy olyan embert, aki ezzel a példaképpel közvetlenül soha nem kommunikált.) "A törekvés és a gondolat tárgya mozgat úgy <mint ez a valóság>. Ezek ugyanis mozgatnak anélkül, hogy maguk mozgásban volnának." (1072a)

A mozdulatlan mozgató, ha jó értem, csak a csillagok pályáját mozgatja: "A változások közül ugyanis első a térbeli mozgás, még pedig körmozgás, és ezt az a mozdulatlan mozgató hozza létre." (1072b)

[i] III /4.; 103 old.

[ii] 215.

[iii] 213.