HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

eco.jpg

„Definiáld a létezést!” – szegezte nekem a napokban a kérést egy ismerősöm egy vitacsoportban. A felvetés elsőre nem tűnik értelmesnek, és az sem világos, miért éppen nekem kellene meghatároznom ezt a homályos fogalmat. Mindenesetre amit eddigi filozófiai olvasmányaim alapján a következőket tudom / tudtam válaszolni.

A lét Szent Tamásnál (az arisztotelészi aktus-potencia tan alapján elgondolva) aktualitás. Isten az, akiben nincs semmi potencialitás, mivel ő tiszta aktualitás. A létezőkre vonatkoztatva a létaktus az, ami összekapcsolja a formát és az anyagot, és ezzel létrehozza az egyedi szubsztanciát.

Kant a Déscartes által is alkalmazott ontológiai istenérv cáfolatában beszél arról, hogy a lét nem reális predikátum. A létet önmagában nem lehet állítani semmiről, csak az állítmány része lehet. Létező az, amiről tapasztalatot tudunk alkotni, tehát ami a szemlélet és az értelmi fogalmak számára megragadható, Istenről pedig ez nem mondható el.

Heideggernél központi téma a lét és a létfeledés, ám nem Hediggernél a lét nem ugyanúgy jelenik meg az életmű során. A Lét és időben a lét az én saját létemre vonatkozik, a lét értelmének kérdése. Erre a kérdésre nincs objektív és végleges válasz, de a kérdés attól még válaszra vár. Az ember dinamikus létező, kivetül a saját jövőjére, így a válasz is dinamikus, időben változik. Később azonban, a Bevezetés a metafizikába c. kötetben legalábbis mindenképpen, a lét mintha valamiféle önálló, objektív létezővé vagy hatalommá válna, amihez az ember mintegy eljut, vagy amivel megküzd, Heidegger filozófiája innentől kezdve valamiféle pszeudo-vallás formáját veszi fel a kezdeti fenomenológiai-hermeneutikai karakter helyett.

Umberto Eco egyik könyvében olvastam pár további érdekes gondolatot a létről, amelyek közül kiemelek itt néhányat, főleg Heideggerel kapcsolatban (Umberto Eco: Kant és a kacsacsőrű emlős. Európa, Bp., 1999).

Kezdetnek Eco is kiemeli, milyen nehéz kérdés a lét meghatározása, és hoz is rá néhány példát a filozófiatörténetből. Pascal a De l’ésprit géométrique c. könyvében felveti a problémát: a léttel az a nehézség, hogy eleve minden definícó alapját jelenti, hiszen a „c’est” –ben már benne is van a lét, vagyis azt kellene definiálnunk, amivel minden mást definiálunk.

Arisztotelész, amikor azt mondja a Metafizikában, hogy az első tudomány a létezővel mint létezővel foglalkozik, akkor a to on kifejezést használja, ami lehet lét, létező, de létezni is. A létező itt nem konkrét dolgokra (pl. asztal, kutya) utal, hanem arra az általában vett létezőre, aminek a lényegi jellemzője a létezés maga. A szó ugyanakkor kifejezi a létezést mint aktivitást is. Itt tehát több különböző értelem íródik egybe, ami eléggé bonyolulttá teszi a témát. Heidegger elválasztotta a létet a létezőtől, de ez nem minden nyelvben lehetséges, az angolban a being, illetve a franciában az être mindkettőt jelenti. Latinul az ens kifejezést használják, a Teológia foglalatának (Szent Tamás) magyar változatában ezt „lény”-ként fordítják, és egy jegyzetben ki is emelik, hogy a lény sokkal általánosabb fogalom, mint pl. a dolog.

Eco szerint a lét végeredményben olyan evidencia, amit nem lehet definiálni. A létezőkkel már eleve találkozunk a világban, azok adottak számunkra. Ha a létezők alapjára, a létre kérdezünk rá, akkor tovább kérdezhetnénk az alap alapjára és így tovább – ez azonban nyilvánvalóan nem vezetne sehova.

A lét Arisztotelésznél is többféle értelemben szerepel, így eredendően poliszémikus fogalom. A léthez eleve viszonyulunk, probléma a beszédben lesz belőle – ám nem tehetjük meg, hogy ne beszéljünk róla, ebben az értelemben a lét nyelvi probléma. Mondhatnánk azt, hogy a lét a szubsztanciákra vonatkozik, ám a szubsztancia egyedi, a róla való beszéd viszont mindig fogalmakban történik, amik általánosak, és ilyen módon fogalmakat használva újracsak benne ragadunk a nyelv médiumában.  Ám a létet a nyelv sem határozhatja meg. A paradox az, hogy „a lét minden kijelentést megalapoz, csak azt nem, ami róla szól”. (34)  

Heidegger elválasztotta a létet a létezőtől, és azt állította, hogy a metafizika csak a létezővel foglalkozott a nyugati gondolkodás történetében, miközben elfeledkezett a létről, ezért meg kell haladni a metafizikát. Ám ezt az elválasztást csak azért tudta megtenni, mert a német nyelv grammatikája lehetőséget kínál erre; angol anyanyelvűként nemigen jutott volna eszébe ilyesmi. A létnek nincs semmiféle jelentése, és nem is különböztethető meg a létezőtől. Heidegger azt mondja, hogy beleborzongunk, ha arra gondolunk, mi a lét. De miért ne érezhetnénk ugyanezt a borzongást a létező kapcsán is?

Heidegger szerint a szorongás az, ami szembesít minket a semmivel, és így a léttel is. De ha a létezők közé nem csak a tárgyakat soroljuk be, hanem az érzelmeket vagy más lelki fenoméneket is, akkor a szorongás egy a lelki jelenségek közül, így tehát maga is egy létező. Nem jutunk tehát előre Heidegger nézeteivel sem.

Címkék: Arisztotelész Heidegger Ágoston Immanuel Kant Eco

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása