„Definiáld a létezést!” – szegezte nekem a napokban a kérést egy ismerősöm egy vitacsoportban. A felvetés elsőre nem tűnik értelmesnek, és az sem világos, miért éppen nekem kellene meghatároznom ezt a homályos fogalmat. Mindenesetre amit eddigi filozófiai olvasmányaim alapján a következőket tudom / tudtam válaszolni.
A lét Szent Tamásnál (az arisztotelészi aktus-potencia tan alapján elgondolva) aktualitás. Isten az, akiben nincs semmi potencialitás, mivel ő tiszta aktualitás. A létezőkre vonatkoztatva a létaktus az, ami összekapcsolja a formát és az anyagot, és ezzel létrehozza az egyedi szubsztanciát.
Kant a Déscartes által is alkalmazott ontológiai istenérv cáfolatában beszél arról, hogy a lét nem reális predikátum. A létet önmagában nem lehet állítani semmiről, csak az állítmány része lehet. Létező az, amiről tapasztalatot tudunk alkotni, tehát ami a szemlélet és az értelmi fogalmak számára megragadható, Istenről pedig ez nem mondható el.
Heideggernél központi téma a lét és a létfeledés, ám nem Hediggernél a lét nem ugyanúgy jelenik meg az életmű során. A Lét és időben a lét az én saját létemre vonatkozik, a lét értelmének kérdése. Erre a kérdésre nincs objektív és végleges válasz, de a kérdés attól még válaszra vár. Az ember dinamikus létező, kivetül a saját jövőjére, így a válasz is dinamikus, időben változik. Később azonban, a Bevezetés a metafizikába c. kötetben legalábbis mindenképpen, a lét mintha valamiféle önálló, objektív létezővé vagy hatalommá válna, amihez az ember mintegy eljut, vagy amivel megküzd, Heidegger filozófiája innentől kezdve valamiféle pszeudo-vallás formáját veszi fel a kezdeti fenomenológiai-hermeneutikai karakter helyett.
Umberto Eco egyik könyvében olvastam pár további érdekes gondolatot a létről, amelyek közül kiemelek itt néhányat, főleg Heideggerel kapcsolatban (Umberto Eco: Kant és a kacsacsőrű emlős. Európa, Bp., 1999).
Kezdetnek Eco is kiemeli, milyen nehéz kérdés a lét meghatározása, és hoz is rá néhány példát a filozófiatörténetből. Pascal a De l’ésprit géométrique c. könyvében felveti a problémát: a léttel az a nehézség, hogy eleve minden definícó alapját jelenti, hiszen a „c’est” –ben már benne is van a lét, vagyis azt kellene definiálnunk, amivel minden mást definiálunk.
Arisztotelész, amikor azt mondja a Metafizikában, hogy az első tudomány a létezővel mint létezővel foglalkozik, akkor a to on kifejezést használja, ami lehet lét, létező, de létezni is. A létező itt nem konkrét dolgokra (pl. asztal, kutya) utal, hanem arra az általában vett létezőre, aminek a lényegi jellemzője a létezés maga. A szó ugyanakkor kifejezi a létezést mint aktivitást is. Itt tehát több különböző értelem íródik egybe, ami eléggé bonyolulttá teszi a témát. Heidegger elválasztotta a létet a létezőtől, de ez nem minden nyelvben lehetséges, az angolban a being, illetve a franciában az être mindkettőt jelenti. Latinul az ens kifejezést használják, a Teológia foglalatának (Szent Tamás) magyar változatában ezt „lény”-ként fordítják, és egy jegyzetben ki is emelik, hogy a lény sokkal általánosabb fogalom, mint pl. a dolog.
Eco szerint a lét végeredményben olyan evidencia, amit nem lehet definiálni. A létezőkkel már eleve találkozunk a világban, azok adottak számunkra. Ha a létezők alapjára, a létre kérdezünk rá, akkor tovább kérdezhetnénk az alap alapjára és így tovább – ez azonban nyilvánvalóan nem vezetne sehova.
A lét Arisztotelésznél is többféle értelemben szerepel, így eredendően poliszémikus fogalom. A léthez eleve viszonyulunk, probléma a beszédben lesz belőle – ám nem tehetjük meg, hogy ne beszéljünk róla, ebben az értelemben a lét nyelvi probléma. Mondhatnánk azt, hogy a lét a szubsztanciákra vonatkozik, ám a szubsztancia egyedi, a róla való beszéd viszont mindig fogalmakban történik, amik általánosak, és ilyen módon fogalmakat használva újracsak benne ragadunk a nyelv médiumában. Ám a létet a nyelv sem határozhatja meg. A paradox az, hogy „a lét minden kijelentést megalapoz, csak azt nem, ami róla szól”. (34)
Heidegger elválasztotta a létet a létezőtől, és azt állította, hogy a metafizika csak a létezővel foglalkozott a nyugati gondolkodás történetében, miközben elfeledkezett a létről, ezért meg kell haladni a metafizikát. Ám ezt az elválasztást csak azért tudta megtenni, mert a német nyelv grammatikája lehetőséget kínál erre; angol anyanyelvűként nemigen jutott volna eszébe ilyesmi. A létnek nincs semmiféle jelentése, és nem is különböztethető meg a létezőtől. Heidegger azt mondja, hogy beleborzongunk, ha arra gondolunk, mi a lét. De miért ne érezhetnénk ugyanezt a borzongást a létező kapcsán is?
Heidegger szerint a szorongás az, ami szembesít minket a semmivel, és így a léttel is. De ha a létezők közé nem csak a tárgyakat soroljuk be, hanem az érzelmeket vagy más lelki fenoméneket is, akkor a szorongás egy a lelki jelenségek közül, így tehát maga is egy létező. Nem jutunk tehát előre Heidegger nézeteivel sem.
Utolsó kommentek