Az olvasás kalandja

Január 22 a magyar kultúra napjának ünnepe, mivel Kölcsey 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. A középiskolában, ahol dolgozom, nekem jutott a feladat, hogy egy öt perces rádióműsort készítsek e jeles alkalomra. Mivel az én saját elmémben valahogy egyáltalán semmiféle gondolat nem akart megfoganni, úgy terveztem, hogy kiveszek valami szép kiadványt a könyvtárból, kinézek belőle egy mintaszöveget, és azt árfogalmazom egy kicsit. Nem nagy dicsőség ez a munkamódszer, de ha az embert annyira elkerüli a műsorkészítés múzsája, mint engem, mentőövnek mégiscsak megteszi.

Találtam is egy könyvet, de amit abban olvastam, az inkább csak elborzasztott. (Kozma László: Vetni kell! A haza és a magyarság témája nemzeti ünnepeinken, iskolai megemlékezéseken. Korda Kiadó, Kecskemét, 2002.) Ilyen esztelenségekkel találkozhatunk ugyanis a kötetben, idézem Nemeskürty Istvántól:

Magyarország százötven éven át volt török uralom alatt, de egyetlen magyar falu sem vált mohamedán törökké. Egyetlenegy sem. Ilyenre a világtörténelemben alig van példa. Ez azt mutatja, hogy a keresztény hit megmaradt. (…) Megjelentek közöttük [a hódoltsági területeken élők közt] az igét anyanyelven hirdető lutheránus és kálvinista – mai szóval evangélikus és református – lelkészek, igehirdetők. Őket nem nevezte ki senki, őket a közösség választotta. A tanítókat is választották. Ezért a közösség fizette őket. Tehát önmagában létrehozta az ország a maga keresztény folyamatosságát. Ezek a közösségek megfogalmazták a haza, a pátria fogalmát, és egyszersmind a keresztény nemzet fogalmát. Nincs Európában költő vagy költészet, amelyik ilyen konok következetességgel kapcsolta volna össze a keresztény hitet, a megvallott anyanyelvet és a haza fogalmát. Balassi Bálinttól Zrínyi Miklóson át Szenczi Molnár Albert, Bornemissza Péter, Pázmány Péter szövegein át a XX. századig. (68)

Elképesztő, hogy mennyire szűklátókörű, demagóg, gyalázatos, kirekesztő ez a szöveg, és hogy milyen sületlenségeket hord össze Nemeskürty. Tény az, hogy a reformációnak köszönhető a Bibliának a különböző nemzeti nyelvekre való lefordítása, és az is tény, hogy maga a nyelv fejlődése rengeteget köszönhet a Bibliafordításoknak. De ebből nem következik az, hogy a magyar nyelvben valamilyen rejtett, módon benne lenne a keresztény ideológia, és hogy a nyelv a keresztény ideológia kifejeződése lenne. Ha pedig kimondottan a reformációról beszélünk, akkor súlyos hiba a következő mondatban kereszténységet emlegetni, mivel a reformáció nem azonos a kereszténységgel, csak része annak.

De a nagyobb baj az, hogy Nemeskürty a magyar nemzetet azonosítja a kereszténységgel. Az európai kultúrának, aminek részesei vagyunk, valóban az egyik alappillére a zsidó-keresztény hagyomány, ám éppen ilyen fontos eleme az ókori (görög-római) kulturális örökség is, ezekhez pedig az Európai kulturális tradíció harmadik tartóoszlopaként csatlakozik a felvilágosodás és a szekularizáció, hogy mást ne mondjak, pl. Csokonainál. A keresztény Zrínyinél (aki mellesleg nem protestáns, hanem katolikus) a magyar hősök között ott vannak az ókori mitológiai figurák is, Janus Pannonius meg aztán végképp nem keresztény szerző. Ők talán nem részei a magyar kultúrának?

De hasonlóan üres, értelmetlen megnyilvánulásokkal találkoztam más helyeken is, pl. egy műsorszövegben, amit a google kidobott. Kiderült belőle, hogy a Himnusz a mi „legszebb imánk,” amit „mindig áhítattal hallgatunk”.

Ezzel sem igen tudok egyetérteni, mert nekem pl. egyáltalán nem tetszik a magyar himnusz. A dallammenete teljesen követhetetlen és élvezhetetlen, nem úgy, mint Franciaország vagy az USA himnuszának. A szövege teljesen paranoid és hátborzongató; ha film lenne, kitehetnénk rá a tizennyolcas karikát. Amellett, hogy a „halálhörgés,”vértenger” meg a „siralom” meglehetősen beteges lelki világról tanúskodik, kiderül a szövegből, hogy mi, magyarok, tudunk

• bűnözni
• szenvedni
• egy képzeletbeli baráttól várni a segítséget,

nem tudunk viszont

• önállóan bármit is tenni
• büszkén tekinteni önmagunkra.

Úgyhogy nem túl nagy öröm egy ilyen himnuszt újra és újra elénekelni, napról napra rácsodálkozni, hogy miféle hulladékok is vagyunk mi, magyarok. A focistáink például rendre el is veszítik a meccseket, miután a mérkőzés kezdetén elénekelték a dalt (persze azért az is igazságtalan lenne, ha a labdarúgásunk sikertelensége miatt minden felelősséget megpróbálnánk csakis Kölcseyre tolni).

A Himnusz mellett az egyik legismertebb magyar vers a Nemzeti dal – olyannyira, hogy sokan, köztük egynémely politikusunk – egyáltalán nem is tudják a valódi címét, csak Talpra magyarként emlegetik, ami valójában a költemény első sora. Mindenesetre ez a vers nekem gyerekkoromban annyira tetszett, hogy egyszer nekiültem, és kívülről megtanultam, csak úgy a saját örömömre. Rendkívül lendületes szöveg, könnyen érthető, de erőteljes és hatásos képekkel. Van benne önbizalom, küzdeni akarás, lelkesedés, a felező nyolcasok sodró és agresszív ütemet adnak neki. A verssoros felidézik megszületésüknek az ünnepélyes és különleges pillanatát, egy nép elragadtatását, egy fiatal és vehemens költő lelkesedését.

De hát mégiscsak Kölcsey szövege a himnuszunk. Mentségére szolgáljon, hogy egyáltalán semmit nem talált ki benne önmagától, csak szépen összeszecsirizelte az elemeket, amelyek már mind megvoltak az irodalmi hagyományban. Mert mind megvoltak már a gondolatok, a rímek, a szóképek. Minden megvolt, évszázadok alatt összehordták őket az elődök. Ezek vagyunk mi. Ez a mi hagyományunk.

De azért nem csak ez. Mert valójában benne van a mi hagyományunkban mondjuk Janus Pannonius is, akinek az Orsolya p…-járól szóló vicces, pimasz és obszcén verseit néha meg szoktam mutatni a diákoknak. (Ez a p…a tudvalevőleg akkora, hogy nem csak a költő fütyije, hanem maga a költő is eltűnik benne, sőt nem csak a költő, hanem az égitestek is, és ha Zeusz ismerte volna ennek a szervnek a valóságos méreteit, akkor minden bizonnyal ide száműzte volna a titánokat Tartarosz helyett).

Amiről azonban végső soron írni akarok, az az, hogy nem nagyon szimpatizálok az olyan elképzelésekkel, amelyek szerint a nemzet valamiféle metafizikai képződmény, a nemzeti kultúra darabjai, vagyis a műalkotásaink pedig ennek a magasztos valaminek a fenséges, magasztos kinyilatkoztatásai, amiket csakis áhítattal lehet hallgatni.

A neves irodalomtörténész, Kulcsár Szabó Ernő egy középiskolai irodalomoktatásról szóló tanulmányában írta, hogy nagyon káros az a Magyarországon elterjedt szemlélet, amely a műalkotásokat a múlt néma rekvizitumainak tekinti, amelyekkel kapcsolatban a befogadó egyetlen lehetséges magatartása a kontemplatív csodálkozás. A műveket igenis értelmezni és értékelni kell, aztán átértékelni őket, aztán meg, vagy közben folyamatosan, vitatkozni velük, meg egymással is a művekről. Egy filozófiatanárom mondta annak idején, hogy a nagy filozófusoknak azzal adjuk meg a tiszteletet, ha vitatkozunk velük. Kosztolányi pedig Victor Hugoról írta egy szösszenetnyi szövegében, hogy ő akkora nemzeti költő a franciáknál, hogy mindenki őt támadja, mindenki minden rosszat leír róla. Mert Franciaországban lehet. Mert ott nem kell megrendülten csodálni a nagyokat.

Emlékszem, Rákay Philip, a neves műsorvezető és újabban intendáns (bármit jelentsen is ez a szó), a magyar kultúra ügyének önjelölt páncélos lovagja, amikor még a Hír TV-ben vezetett kulturális műsort, és egy alkalommal, miként általában oly gyakran is, elkapta a nagyot mondási roham, előadta: neki nagyon jó irodalomtanára volt középiskolában, aki mindig sírva olvasta fel a verseket. Mert az ostoba magyar ember azt képzeli, hogy annál jobban érti valaki a verseket, minél jobban megrendül rajtuk. Abba persze már bele sem merek gondolni, hogy vajon a humoros etűdöket is zokogva olvasta-e fel a tanár, és ha volt egy nap mondjuk nyolc órája, vajon mindegyiket végigsírta-e.

Az elődökkel és a hagyománnyal kapcsolatban az a feladatunk, hogy megismerjük azt. De nem azért, hogy mert ők szentebbek vagy tökéletesebbek nálunk, sem azért, hogy megrendüljünk a csodálattól. Hanem azért, mert a kulturális hagyomány, amit ránk hagytak, mégiscsak meghatároz minket. Ha megértjük őket, azzal jobban megértjük önmagunkat. Egyáltalán nem kell egyetérteni velük, sokkal érdekesebb vitatkozni. Aztán meg az is fontos, hogy megismerjük a magyar nyelvet, mert minél kifinomultabb, sokrétűbb az ember nyelvhasználata, annál kifinomultabb, sokrétűbb, pallérozottabb az elméje is. Úgyhogy ebben igaza volt Kölcseynek, aki a Parainesisben bizony mondott néhány megfontolandó tanácsot.

Lehet vitatkozni a hagyománnyal. A vita, a szembenállás aktív viszonyt jelent, ami az embert sokkal inkább inspirálja a másik megértésére, mint az értelmetlen, pátoszos ömlengés.

Végül tehát mégiscsak kellett írnom valamiféle szöveget, amit fel lehet olvasni az iskolarádióban, mert nagyon kínos lett volna, ha nem csinálom meg. Elég nehezen hoztam össze, de a műsor a kért öt perc helyett kereken hét és fél perc lett, úgyhogy még túl is teljesítettem a tervet. Ennyi szöveget (5000 betű) máskor ezen a blogon vagy a másikon megírok egy-két óra alatt, erre sajnos egy egész nap kellett. Persze ez a szöveg is patetikus némileg, de legalább nincs szó benne sem kereszténységről, sem vérrel megvédett országról. Nem tettem bele ostobácska nemzetieskedő verseket ismeretlen vagy kétes esztétikai értékű költőktől, hanem inkább olyan szerzőktől igyekeztem idézni, akiket sokra becsülök, mert értelmes, gondolkodó szerzők, és nagyon messze vannak attól az öntömjénezéstől, ami náluk kevésbé műveltekre jellemző (ők József Attila, Horvát János, Kosztolányi Dezső).

Köszönet azoknak a diákoknak, akik felolvasták a szöveget: Anna, Enikő, Petra, Máté, Matyi.

A szöveget elmentem magamnak itt a blogra arra az esetre, ha úgy hozná a sors, hogy egyszer még egy ilyen műsort kell készítenem. Akkor majd lesz mit átfogalmaznom.

A mai nap a magyar kultúra napja. Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt a szöveg kéziratának dátuma szerint. 1989 óta január 22-én rendezvényeken, ünnepségeken emlékezünk nemzeti múltunkra, hagyományainkra, gyökereinkre.

De miért fontos az emlékezés? És miért fontos a nemzeti közösség?

Az egyes ember csakis egy közösség részeként élhet teljes és tartalmas életet, egy olyan közösség tagjaként, amellyel megoszthatja az örömeit és sikereit, és amelytől vigaszt és támogatást remélhet a balsorsában. Ilyen közösség nélkül az ember partra vetett hal, aki társtalanul, céltalanul és reményvesztetten vergődik a légüres térben.

Mindannyian több különböző közösségnek is részei vagyunk: ilyen a családunk, az osztályunk, a baráti társaságunk, tágabb értelemben pedig a nemzetünk, vagyis a közös kulturális hagyományokkal rendelkező, azonos anyanyelvet beszélők összessége.

A közösség azonban nem pusztán segít vagy vigasztal, hanem meghatározza azt, hogy kik vagyunk, más szóval lényegi összetevője az identitásunknak. Az egészséges és kiegyensúlyozott emberi léleknek alapvető igénye és létfeltétele, hogy értse és ismerje önmagát, és csakis az önmagával tisztában lévő és az önmagát igenlő ember tud nyílt szívvel és megértéssel fordulni mások felé. Aki szembe tud nézni a saját hibáival és gyengeségeivel, és békében él önmagával, az lesz képes a békére és a türelemre másokkal szemben is.

Mivel mindannyian közösségek részei vagyunk, a saját megértésünkhöz meg kell értenünk azokat a közösségeket is, amelyben benne élünk, és amelyek meghatároznak minket. A vágyainkat, értékeinket, ízlésünket, kifejezési formáinkat az őseiktől örököltük. Meg kell tehát ismernünk a kultúrát és a hagyományokat, amelyekbe beleszülettünk, és amelyeket továbbörökítünk a következő generációkra. El kell sajátítanunk és ápolnunk kell a nyelvet, amit beszélünk, és amit a legsajátabb, legbensőbb érzelmeink kifejezésére használunk. Ha megismerjük a kulturális örökségünket, irodalmunkat, népdalainkat és egyéb kulturális emlékeinket, azáltal jobban megértjük önmagunkat, de egyúttal gazdagodunk is lélekben. Horváth János, a XX. század nagy irodalomtörténésze így fogalmaz:

(A műalkotások) megannyi lelki formák, s általuk legérezhetőbben, legközvetlenebbül lépünk érintkezésbe kihalt nemzedékek legbensőbb egyéniségével. Lélek érzi meg a lelket, melyből maga is származott, s míg különbségeik a maga más voltára emlékeztetik, vannak egyezések, melyek jóvoltából ama régit is sajátjának érezheti. Akaratlan, természetes, történeti nagy szolidaritás ez, s legérzékenyebb közvetítője ugyanaz, ami minden irodalmiság alapeszköze, anyaga: a nyelv. (A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése)

Vagyis a kultúra az a közeg, amelyben az egyes nemzedékek kommunikálnak egymással, és ebben a folytonos kommunikációban gazdagítják egymást, egyben pedig ezen a közegen keresztül alkotják meg önmagukat. Az ősök bennünk élnek tovább, mi pedig azáltal vagyunk azok, akik vagyunk, hogy megőrizzük őket önmagunkban. A nemzedékeknek ezt a kölcsönösségét, egymást átjáró létét fogalmazta meg József Attila A Dunánál c. versében:

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket s emlékezem.

Kötelességünk tehát, hogy megismerjük a kulturális örökségünket. Emellett pedig tisztelettel is kell adóznunk azoknak az elődeinknek, akik erejüket nem kímélve fáradoztak azon, hogy a nemzet valóban az egy nyelvet beszélő szabad polgárok közösségévé váljon. Idetartozik a nép-és műköltők népes serege, akik szorgos munkájukkal gazdagították és formálták a magyar nyelvet, ide tartozik Kazinczy és köre, akik tudatosan fejlesztették a nyelvet, mígnem a Himnusz megalkotásának idején a reformkor nagyjai egy olyan nemzet víziójával léptek fel, amelynek minden magyar nyelvet beszélő ember a tagja, származástól függetlenül. Ezt a nemzetet a közös nyelv és kultúra kovácsolja össze, szemben a nemesi nemzettel, amely származási előjogokon alapult, és amelybe csak a kutyabőrrel rendelkezők tartoztak bele. Széchenyi, Kossuth a politikában igyekezett megteremteni ezt az új nemzeti közösséget, Arany és Petőfi pedig a népköltészet és a műköltészet egyesítésével munkálkodott ennek a mindenkit egyesítő nemzetnek a megteremtésén.

Tudatosítanunk kell önmagunkban, hogy ami számunkra ma olyan magától értetődő, vagyis az anyanyelvünk gazdagsága és hajlékonysága és az azonos anyanyelvűek közötti jogi egyenlőség – ez nemzedékek áldozatos munkájának eredménye, akiknek hálával tartozunk.

Végezetül pedig tudatosítanunk kell önmagunkban azt is, milyen fontos az anyanyelvünk, és hogy ez a nyelv folyamatos művelésre, ápolásra szorul. Érdemes felidézni ezzel kapcsolatban az idegen nyelveket remekül beszélő Kosztolányi Dezső gondolatait. A jeles irodalmár és nyelvész úgy vélekedett, hogy egyetlen idegen nyelvet sem lehet úgy megtanulni, mint az anyanyelvet, mert minden nyelv tanulásánál és gyakorlásánál elérkezik egy pillanat, amikor a lélek fellázad, és visszavágyik az anyanyelv otthonába.

Értelmünk elér egy magasságot, a csúcsot, ahonnan tovább nem juthat, s aztán csak lefelé ereszkedik. A lélek hirtelen elernyedése ez, a lélek honvágya az anyanyelv után, mely a nehézkedés erejével vonja őt lefelé, haza, akár Anteuszt az anyaföld, hogy tőle kapjon levegőt.

Kosztolányi szerint az ember csak az anyanyelvén lehet igazán önmaga, idegen nyelven beszélve a személyisége „eltolódik,” a szavak ingoványos talajjá válnak, ahol eltéved a lélek. Minden más nyelv, ismerjük bármilyen mélyen és beszéljük bármilyen folyékonyan is, soha nem érhet fel az anyanyelvvel. Más nyelveken megtanulhatjuk az összes szó jelentését, de csak az anyanyelvünkön érzékelhetjük a finom árnyalatokat, csak itt ismerjük a kifejezések teljes bőségét; csak az anyanyelv az, ami megnyugodhat és otthonra lelhet a lélek.

Emiatt viszont kötelességünk, hogy valóban ismerjük az anyanyelvünket annak teljes gazdagságában, hogy értsük és kihasználjuk a kifejezési lehetőségek teljes tárházát. Nem szabad elfelejteni, hogy a nyelvi gazdagság és kifinomultság egyben lelki gazdagságot is jelent.