Huysmans könyvét a századforduló dekadenciájának ikonikus darabjaként szokták emlegetni. (Lazi, Szeged, 2002). Hőse, Des Esseintes herceg elvonul a világtól, hogy magányában egészen az élvezeteknek élhessen. A regénynek tulajdonképpen nincs is története, elbeszélés-töredékek váltakoznak benne impressziókkal, illetve kisebb esszékkel, melyek a főhős által olvasott irodalmi és filozófiai műveket elemzik-értékelik, vagy az ő csapongó gondolatait ismertetik.
A herceg a mű elején megcsömörlik a nagy báloktól, az élet túlzásba vitt habzsolásából, így inkább az apróbb, de árnyalatokban végtelenül gazdag és különleges, rafinált és mesterkélt gyönyöröknek szenteli a napjait. Bármivel is foglalkozik a hőse, Huysmans mindig hosszan sorolja az élvezetek tárgyi és érzékelésbeli összetevőit. Egy alkalommal például, amikor likőrökből alkot szimfóniát, az italoknak szinte enciklopédikus felsorolását kapjuk (46), máshol a borokkal játszik hasonló játékot (119-121), illat-hallucinációkat él át (101), a könyveit külön nyomdászokkal és könyvkötőkkel készítteti, gondosan megválogatva a papír ős a kötés anyagát, valamint a betűtípust, hogy ne hasonlítsanak a hagyományos kötetekre (ebben a tekintetben az a Baudelaire-darab a csúcs, amiből csak egyetlen egy példányt készíttet - 128), ugyanígy gyűjti a ritka és egzotikus virágokat is, a színek pedig állandóan visszatérő, központi elemei a leírásoknak és a főhős elmélkedésének. A regény vonzódik az impressziókhoz is, gyakran és hosszan részletezi a különböző mesterséges és természetes fényviszonyokat, mint pl. a köd, a fátyolos napfény, az eső és a harmat (113-114).
Ami az irodalmi esszéket illeti, a herceg belső monológjaiban a szerző sokat elemzi Baudelaire sajátos művészi világát, aki az egyik etalonja a hősnek, még egy külön, egyedi kötetet is nyomtattat magának a verseiből, ahogy fentebb említettem. Mallarmé, Verlaine (166) is nagy kedvenc, és persze Poe (121), aki mély borzongással tölti el a herceg lelkét; és természetesen nem maradhat ki Schopenhauer sem (77). A festők közül Goya és Moreau kapják a legnagyobb figyelmet. Ami számomra fura volt, hogy az egyház és a katolikus szerzők is eléggé nagy elismerésben részesülnek, pedig egy ilyen különc, eszmék és célok nélkül élő hős esetében nem világos, hogy mi a vallási vonzalom oka.
A kötet utószava kiemeli, hogy Kosztolányi, bár a szöveget rendkívüli műgonddal fordította, Huysmans-t nemigen emlegeti sehol. Pedig az olvasónak eszébe juthat Esti Kornél, aki csak az élvezeteknek él, és aki néha olyan galád tréfákat is megenged magának, mint pl. a herceg Langlois Ágostonnak szemben, akiből titkos szándéka szerint gazembert kívánna nevelni (de nem sikerül, 66). A regényben van egy részlet, ahol a herceg elindul Londonba, de mielőtt vonatra szállna, még megáll egy francia fogadóban. A szivarfüstben üldögélve, sört kortyolgatva arról fantáziál, milyen lehet London – ezt a pillanatot annyira tökéletesnek és csodálatosnak érzi, hogy rögtön haza is megy, mert attól fél, a valóságos London kevésbé tetszene neki, mint ahogy párizsi álmodozásában elképzelte a várost. (125) Ez egy kicsit mintha Kosztolányi egyik novellájának, a Cseregdi Bandi Párizsban-nak lenne az inverze, ahol Bandi a francia fővárosban egy magyar vigadóba megy, ahol magyar módra mulatva az összes pénzét eltékozolja, majd hazatér Magyarországra.
A herceg tulajdonképpen hasonlít az egyre nagyobb magányba záródó modern művész alakjára is, aki ekkoriban egyre inkább elidegenedik a közönségtől és a társadalomtól: ez a beteges, a tömegtől távoli figura jelen van már Baudelaire-nél is, radikálisabban pedig Mallarmé hattyújában ölt testet, amely a vízbe fagyva totális elszigeteltségben létezik.
A romantika természetkultuszával nagyon határozottan szembefordul a regény, amikor a mesterségességet dicséri. A herceg ellenérzésekkel viseltet a természet iránt: a lakásban mesterséges fényt használ, igazi virágok helyett művirágokkal díszíti a szobáját, és olyan ötletei vannak, mint pl. az ékszerekkel díszített teknőspáncél (42). Amint meg is fogalmazza magában: a valóság helyett sokkal érdekesebb a valóság álma (24). Itt ismét Baudelaire lehet a példakép, akinél a mesterséges dolgok már korántsem kapnak olyan negatív megítélést, mint a romantikában, a „természetes” női szépséget pl. szerinte nem elrontja, hanem kiteljesíti az arcfesték. De eszünkbe juthat Wilde paradoxonja is, amely szerint London azért olyan ködös, mert a művészek ilyennek ábrázolják: nem a művészet másolja a valóságot, hanem fordítva.
Utolsó kommentek