Darvasi László új könyve, az Isten. Haza. Csal. számomra meglehetős csalódás volt, bár az előző kötet, a Vándorló sírok után ez a csalódás sem igazán meglepetés. Ám a csalódás várhatósága nem csökkenti annak kiábrándító erejét, mivel egy olyan íróról beszélek, akinek a korábbi művei engem nem múló csodálattal töltenek el, és e csodálat jellegének a körvonalazása talán fényt vet a csalódás természetére is.
Számomra az örök vonatkoztatási pont A könnymutatványosok legendája, amely teljes pompájában, kiteljesedett formában mutatja be Darvasi írói erényeit. A regény rendelkezik a mítosz térbeli és metafizikai tágasságával, miközben nyoma sincs benne semmiféle transzcendens logosznak. Szintén teljességgel hiányzik a lélektan és a történelembölcselet, de a mélység nélküli felszín végtelen burjánzása és ezerszínű csillogása teljesen elkápráztatja az olvasót, mintha a hiányzó mélység tere átváltozott volna a felszín végtelenségévé. Nagyjából két területet lehet kiemelni, ahol Darvasi ötletessége kiapadhatatlannak mutatkozik. Az első az irracionális események végeláthatatlan sora. A dolgok és a szereplők teljes ontológiai instabilitásban léteznek, bármiből bármi lehet, bármi bármikor áttűnhet valami radilákisan másba, a csodák áradásának semmi sem szab gátat. Az emberi test eltorzulhat, az élettelen élőlénnyé válhat és fordítva, a fogalmak vagy gondolatok tárgyakként jelenhetnek meg stb. Hans Robert Jauss egy helyen az „irracionalitás enciklopédiájának” nevezte a Száz év magányt, ez szerintem Darvasi művéről is elmondható. Egyetlen példa erre a sajátos nyelvre:
Gyulafehérvár lángokban áll. S az egyik pimaszul magasra csapó lángnyelv még az Istenen is nyomot hagy, igaz, éppen csak akkorát, mint egy holtan született gyerekember szembogara.
A mutatvány a mű önmetaforája is egyben, hiszen a regényben a mutatvány nem mutat meg semmit önmagán kívül, nem tár fel semmilyen lényeget vagy jelentést, pusztán elkápráztat, sokszorosan felfüggesztve olvasói elvárásainkat – ám ez a káprázat olyannyira teljes és intenzív, mintha önmagában hordozna valamiféle kimondhatatlan lényegiséget.
Címében valami hasonlót ígér az új kötet is, az Isten. Haza. Csal., ahol a harmadik jelölő a csonkasága mintha valamiféle jellegzetes szövegformálási stratégiát vetítene előre. A ’család’ szó második szótagjának hiányából egy új szó keletkezik, a ’csal’ ige, amely önreflexív módon értelmezhető egy olyan szöveg jelöléseként is, amelynek fő szervezőelve az olvasói elvárások folyamatos meghiúsítása lenne. A szó tehát egyrészt a csonkaságával is színrevisz egyfajta textuális játékot, másrészt jelentésével is a ’csalás,’ a ’meglepetés’, a szemfényvesztés játékát ígéri. A csalás korrelatív párja olvasói oldalon a ’csalódás.’ A csalódás így a mutatvány egyfajta változata lehetne, hiszen a mutatvány is csalás; a megszokott rend, az ismert világ összezavarása. Ahogyan a 'csal' szócím a jelölő szintjén dekonstruálja az adott fogalmat, az olvasó arra számít, hogy a szövegek a narrációban teszik meg ugyanezt, amennyiben a világról vagy a szövegről alkotott elvárásainkkal játszanak majd el.
Ám a kötetet olvasva azzal kell szembesülnünk, hogy a szövegekben a csalódás nem textuális stratégiaként, vagyis nem a jelentésadás folyamatának termékeny összezavarásaként, felfüggesztéseként vagy disszeminációjaként realizálódik, hanem sokkal inkább az esztétikai színvonalat illető kiábrándultságunk kifejeződésének jelölőjévé válik.
Megdöbbentő először is, hogy a cikluscímeknek mintha semmi közük nem lenne az alájuk tartozó szövegekhez. Az első, Isten c. egységben semmilyen módon nem jelenik meg Isten: sem mitológiai figuraként, sem egy szöveghagyomány központi elemeként, sem metafizikus instanciaként. Ennek a fajta kiürülésnek már a Vándorló ciklusban is megvolt a jele: ott A Holm-féle előadás c. ciklus három novellája tematikusan megidézte Jézus alakját, ám ezek a szövegek nem voltak képesek arra, hogy bármiféle dialógust kezdeményezzenek a mítosz szövegével, de nem rendelkeztek megfelelő szubverzív potenciállal ahhoz sem, hogy játékba hozzák vagy dekonstruálják annak elemeit. Az új kötet említett ciklusában viszont még témaként sem jelenik meg Isten, egyedül az Egy templom kitakarítása c. novellában utal rá metonimikusan a szóban forgó épület. Ugyanez a helyzet a második ciklussal, egyedül a harmadik szövegei hozhatók kapcsolatba a címmel, amennyiben mindegyik valamiféle deformált családi kapcsolatról szól, ám itt sem túl markáns ez az összefüggés.
A kötet ajánlója szerint a novellák az előző művek után „közelebbi tájékra kalauzolnak bennünket: a magyar vidékre, ahol az apáinkat és az anyáinkat hagytuk. Ahol a fiaink hagytak minket.” Tehát a magyar valóságról szól(na) a kötet. Ez a témamegjelölés felidézi az olvasóban a korábbi kötetek novellaciklusait, hiszen A Borgognoni-féle szomorúságban és a Szerelmem, Dumumba elvtársnő c. kötetben is szerepeltek „magyar novellák”. Előbbi esetében nem rikító színekkel festett, de nagyon határozott kontúrokkal megrajzolt és erős jelenléttel telített életképekkel találkozhattunk, utóbbinál rövid, groteszk, ijesztő történetekkel, amelyekben egymás után szikráztak fel az apró ötletek. Az új kötetben viszont nincs ilyen határozott karakterük a szövegeknek.
A novellák egy részének mintha a saját keletkezésének okáról sem sikerülne számot adnia (Virág, Hol lakik a Föld?, Plaza, Anya és apa túl akar élni). Ezekből a szövegekből hiányzik a narratív ötlet, nem tekinthetők hangulati daraboknak sem. Néhány alig-eseményről mesélnek ezek az írások, amik azonban a szereplők arctalansága miatt teljesen értelmezhetetlenek és érdektelenek maradnak. Nincs értelmes történet vagy alapszituáció, nincsenek karakterek, nincsenek motivációk.
A novellák egy része olyan töredékes szövegelemekből tevődik össze, amikből nem bontakozik ki semmi, de a hiány sem válik jelentésessé vagy izgatóvá. A Ki ne szeretne még egyszer megnézni egy filmet? főszereplője DVD filmlemezeket visz a beteg apjának, és szemére veti, hogy gyermekkorában verte őt. Egyik motívum sem kap semmiféle többletjelentést, és egymással sem lépnek semmilyen kapcsolatba, nem értelmezik egymást sem metonimikusan, sem metaforikusan; egymástól és az olvasótól is idegenek maradnak; sem az apa betegségének, sem a traumatikus(nak tűnő) gyermekkori emléknek nincs súlya. Szintén két össze nem függő történetelem kapcsolódik össze a Pénztárcában, amelynek elbeszélője idős szüleihez tartva konfliktusba keveredik a buszon a jegyellenőrrel, otthon pedig az anyja közli vele, hogy az apja meg akarja ölni. A novella talán a családi kapcsolatok deformáltságáról, vakvágányra futott életekről akar szólni, de sem a szereplőkről, sem egymáshoz való viszonyukról, sem a múltjukról nem tudunk meg semmit ahhoz, hogy a jelenetek bármiféle jelentéssel bírjanak számunkra. A szereplők arctalansága egyébként is az egyik legzavaróbb eleme a szövegeknek. Amit róluk elárul az író, az nem több, mint hogy gyerekek, felnőttek vagy öregek, nagyjából ennyi a szereplők összes létező attribútuma a könyvben, általában még nevük sincs.
Emiatt teljesen működésképtelen a kötetben Darvasi szövegalkotásának egyik legsajátosabb és oly sokat emlegetett jellemzője, az acte gratuit, vagyis a motiválatlan, minden előzmény nélküli esemény, fordulat. A takarítónőm, akit Elenának hívtak c. szöveg elbeszélője pl. minden ok nélkül heves indíttatást érez, hogy meggyilkolja a takarítónőjét, amit meg is tesz a novella végére. Az Élmunka főszereplője egy betörő, aki a feltört lakásban váratlanul beszélgetni kezd egy titokzatos öreg lakóval. Az ilyesféle fordulatok egyáltalán nem megszokottak a hétköznapi életünkben, ezek tehát különleges események – viszont ezt a különlegességet sem sikerül éreztetni, nem érzékeljük meghökkentő karakterüket. Jellemrajz, egyénítés, írói reflexió nélkül itt e meglepőnek szánt fordulatok nemigen tudnak meglepni – ehhez vagy többet kellene ismernünk a történet szereplőiről és világukról, vagy maguknak a fordulatoknak kellene erőteljesebbnek, bizarrabbaknak lenniük, ahogyan Darvasitól korábban megszoktuk. Az Egy templom kitakarítása c. novellában új takarítónő érkezik a régi templomba, melynek falán repedések futnak végig. A történet végén az épület egy csapásra összeomlik, mindenkit maga alá temetve, de épen marad egy fal, amely előtt ott áll a takarítónő, aki sértetlenül túléli a tragédiát. Ezt nyilvánvalóan valamiféle meglepő fordulatnak, csattanós lezárásnak szánta a szerző, ám az addig elmondottak alapján egyáltalán nem világos, miért is kellene érdekesnek találnunk azt, hogy éppen a takarítónő úszta meg a dolgot, ennek a megértéséhez a szöveg nem ad semmiféle támpontot. A takarítónő bogáncsot, kamillát eszik, mezítláb jár, tehát valamiféle különc, titokzatos figura lenne, mint pl. A könnymutatványosokban Diótörő Irina, de az alakja nincs kidolgozva; a későbbiekben arról elmélkedik, hogy milyen eszközzel takarítsa az épületet, de az sem válik világossá, hogy ennek mi a jelentősége. A szövegelemeknek nem lépnek kapcsolatba egymással, így a záró esemény sem hoz semmilyen meglepetést. Nincs semmilyen narratív rend, amit az utolsó esemény megtörne vagy felfüggesztene, emiatt a lezárás nem jelent fordulatot. A templom váratlan összedőlése teljesen kimódolt, a realitástól távol áll, de ahhoz is teljesen színtelen, odavetett, hogy igazán szürreálisnak vagy meghökkentőnek érezzük. Mintha egy Tom és Jerry-rajzfilmből kölcsönözte volna az író az ötletet. A könnymutaványosok legendája végig ilyen acte gratuit-okból áll, de a regény lidércnyomásos, titokzatos és baljós világában ez működőképes stratégia: olyan, mintha valamiféle lázálomban látnánk e jelentés nélküli, értelmezhetetlen eseményeket.
Akad mindazonáltal néhány elszórt részlet, ahol mintha a régi Darvasi szólalna meg. Jellemzően az ő írói műhelyéből származik az apa, aki a saját lánya pornófilmjeit nézegeti (Apának hiányzol), az öregember, aki a saját műfogsorát nyeli le (Műfogsor), vagy az iszákos alak, aki részegen időnként életlenül levágja egy-egy ujját a fűrészgéppel, a levágott ujjal elszalad a csirke. Ezek tipikusan Darvasi-féle képtelen, ijesztő ötletek, amelyekből régebben csordultig tele volt a prózája, itt viszont elvétve akad egy-egy ilyen. Ha több ilyennel állt volna elő, talán egy igazi Darvasi-kötetet üdvözölhetünk volna.
A hírek szerint nincs messze Darvasi új regényének a megjelenése, amely egy boszorkánypert fog feldolgozni. Talán azért ilyen lankadt és vértelen az Isten. Haza. Csal., mert az ihletteli órákat inkább ennek az új műnek a megalkotására szánta az író. Reméljük, a nagyszerű Könnymutatványosok és a kissé szétmálló Virágzabálók után a harmadik regényben a szegedi boszorkányok visszahozzák a varázslatot.
Utolsó kommentek