Darvasi László regényeinek nem a kerek vagy csavaros cselekmény, nem is a szereplők közötti konfliktus vagy a belső világ következetes megrajzolása a fő erénye (ilyesmiről nem is nagyon beszélhetünk nála), hanem a szeszélyes, kiszámíthatatlan, sziporkázóan fantáziadús nyelv és az események csodaszerűsége. Tonnaszámra lehetne idézni korábbi regényeiből és novelláiból a káprázatosan szürreális mondatokat és a bizarr átalakulásokat, amelyek meghökkentő szereplőivel történnek.
Az új kötetben azonban ezekből az erényekből nem sok mutatkozik meg (Magyar sellő, Magvető, 2019.) Míg a korábbi regényeknek volt beazonosítható idejük és terük (a három részre szakadt vagy a reformkori Magyarország), addig itt egy teljes egészében fiktív német településen járunk. Ezt a világot nem sok minden köti a valósághoz, ahhoz azonban nem eléggé elképzelt, hogy érdekessé váljék. A szereplők nem olyan fantasztikusak, mint korábban (Pep Velemir, Jozef Bezdán, Aranyfogú stb.), ahhoz viszont nem is reálisak vagy kidolgozottak, hogy tömegük, határozott kontúrjuk legyen; megmaradnak a két állapot között együgyű, stilizált lényeknek.
A regény egyes motívumai, eseményei eléggé kidolgozatlanok, önmagukban nem érdekesek, egymáshoz pedig semmilyen módon nem kapcsolódnak – sem metonimikusan, azaz narratív módon, sem metaforikusan: nem adnak jelentést egymásnak. Olyan az egész, mint egy kusza ötlethalmaz, egy roncstelep. Nem derül ki pl., kik és miért dobálnak köveket, amivel megsebesítenek más embereket, pedig ez a motívum végigvonul a regényen. Nem tudjuk meg, miért baj, hogy ferdén nő a jegenyefa, amit Jonas nagyapja ültetett, vagy hogy miért és kinek akarja Jonas hirtelen feláldozni az egyik fiát (172). Vagy pl. mik azok a „szívvirágok”, amik a gróf úr ürülékéből nőnek ki csodás módon? És mi köze a kettőnek egymáshoz? A címszereplő sellőről ugyancsak nem derül ki semmi: egyszer sem látjuk őt magát életben, csak akkor kerül elő, amikor Jonas eltemeti. Rejtély, miért érdekes, hogy ő az egyetlen magyar lény a német környezetben, mivel a nemzeti önazonosságnak semmilyen jelentősége nincs a műben; az sem világos, hogy tudott megszökni, ha nincs lába. Az egyes ötletek sem túl invenciózusak, inkább tűnnek hatásvadásznak és kimódoltnak: van itt összekakált vécéülőke, kinyomott szem, levágott fül, fenéknyalás, kilógó nemiszerv stb.
Az ajánló szöveg szerint a regény a hatalomról és az elnyomásról beszél. Ebben még lehetne is valami, hiszen a kovács Peter Nachtnak pl. a gróf fenekét kellene kinyalni, a tortúramester Jeremiás Mozart pedig megkínoz párat a szereplők közül. Ám sajnos a könyv ezt sem viszi végig rendesen ahhoz, hogy mondani tudjon valamit az elnyomásról vagy az erőszakról. Az egész súlyát elveszi, hogy Jonas tanácsokat ad az őt kínzó Mozartnak (42), akit a közösség tagjai egyébként is úgy kezelnek, mintha egy teljesen normális, átlagos szakmát folytatna. A kínzás nem okoz fájdalmat, az erőszak nem vált ki sem szenvedést, sem félelmet, csak egy díszítő elem a többi egyéb elem közt a regény töredezett, szürke ornamentikájában. Az erőszak korábban is erőteljesen jelen volt Darvasinál, és legtöbbször nagyon hatásos, groteszk epizódokban jelent meg (mint pl. Jeszenszky professzor kivégzése A könnymutatványosok legendájában), itt azonban csak súlytalan, sután átesztétizált képekben jelenik meg.
A Magyar sellő biztosan nem fog Darvasi legjobb művei közé tartozni, a mutatvány ezúttal nem sikerült olyan fényesre, mint a korábbi műveiben.
Utolsó kommentek