A napokban a Minerva búvóhelye c. könyvet olvastam Márton Lászlótól (Jelenkor, 2006). Jó és élvezetes szöveg, biztosan nem most volt utoljára a kezemben.
A regény elméletileg az idős Batsányiról szól, aki három évtizednyi száműzetését tölti Linzben, miután a bécsi udvar szerint nem csak lefordította, hanem valójában maga fogalmazta meg a Napóleonnak a magyarokhoz szóló kiáltványát. A kötet lapjain felelevenedik az említett történet, illetve Batsányi kufsteini rabsága, amit a Martinovics-összeesküvésben játszott részvételéért kapott. Ám a szövegben valójában viszonylag kicsi szerepet kap Batsányi, és mintha egészen távoli perspektívából pillantanánk rá, legalábbis nincs közelebb hozzánk, mint bármely más szereplő. A regénynek nincs kerek, lezárt cselekménye, inkább egymáshoz lazán kapcsolódó, nyitott történetekből szövődik össze. Batsányi mellett hosszan mesél az elbeszélő a költő feleségéről, Baumberg Gabrielláról is, és számos más fuguráról, akinek a sorsa érintőlegesen összekapcsolódik a Batsányiéval.
E történetek és karakterek némelyike eléggé érdekes és színes ahhoz, hogy önmagában is figyelemre méltó legyen: ilyen mindenekelőtt Beöthy Ödön leírása (170-180), Hafner életének és Wurzbach kisasszony iránti reménytelen szerelmének meséje, vagy Tholdalagi Stefánia bemutatása (190-198). Szintén nagyon élvezetesek és szuggesztívek a tájleírások, illetve a kor jellegzetes találmányairól, jellegzetességeiről szóló beszámolók, mint pl. a fényképezés térhódítása vagy a litográfia felfedezésének története (63-66).
Az elbeszélés, ismertetés, leírás és a reflexió összekapcsolódik a regényben, izgalmas módon járják át egymást. Márton rendkívül ügyesen játszik a motívumokkal is, melyek vissza-visszatérnek a szöveg különböző pontjainak különböző kontextusában, és hol az elbeszélés tárgyi elemeiként, hol a reflexió allegorikus jelölőiként tűnnek fel. Ilyen pl. a léghajó, amely többször is felbukkan a regény egén. Rögtön az első lapokon találkozhatunk vele, amikor is a leírás eszköze, hiszen az olvasót, az írót és a fiktív, de nem körvonalazott szereplőket magában foglaló „mi” egy rövid időre egy léghajó perspektívájából szemléli a tájat (9). Később Johann B. pillantja meg e csodálatos alkotmányt a magasban, és a látványosság az Isten jelenlététől megfosztott modern világ allegóriája lesz. Ez a szövegrész nekem annyira tetszik, hogy idézem is.
Eszébe jutott a Görögország isteneiről szóló híres költemény: az istenektől megfosztott világot immár önmaga lebegése tartja fenn. Erre a hasonlatra, azt mesélik, Schillert egy léghajó látványa ihlette. (…) A világ, miután leszakadt a régi pogány istenek járószalagjáról, miután a féltőn szerető Isten helyét elfoglalta a féltés nélküli Ész és a szeretet nélküli Világszellem, a halott Schiller léghajójaként kering tovább a semmiben.
A léghajó később Tholdalagi Stefánia vonzódásának tárgyaként tér vissza, és a grófnőnek az emberekkel szembeni attitűdjét allegorizálja, hiszen sokan azt tartják róla, lenéz másokat.
Hasonlóan érdekes a napfogyatkozással való játék is. A napfogyatkozás először mint Daguerre fényjátékának témája jelenik meg (106), a szöveg végén pedig a valóságos égi jelenség leírását kapjuk, ahol ez a szövegrész bár a hangsúlyozottan vizuális, impresszionisztikus megjelenítése a látványnak, értelmezhető az istenek távollétének allegóriájaként is; de közben a napfoltok összefüggésbe kerülnek az emberi érzékelés és megismerés korlátolt voltával is, hiszen elhangzik, hogy megvannak a napfoltok a szemben is (227). A fény motívuma ugyanakkor összekapcsolódik a látás és a láttatás, vagyis reprezentációs és a megértés motívumaival is. Daguerre, aki feltalálja a fényképezést, vetélytársa Senefeldernek, aki litográfusként a színeket ábrázolja, és Kiningernek, aki a kor híres rézmetszőjeként a vonalak mestere (63). Senefleder ilyen módon viszont alakmása a színekkel dolgozó Arachnénak, Kininger pedig Minervának. Daguerrre ugyanakkor a fényt is megpróbálja rabul ejteni, ami átvitt értelemben a megértés metaforája – A látó nem más, mint Batsányi verse. A fény tehát egyszerre leírt jelenség a regény tárgyi világában, metafora a reflexió terében, illetve az ábrázolás eszközeként (fénykép) az önreflexív szint eleme is. A regényben tehát az egymást metaforizáló és egymásba áttűnő motívumoknak, az egészen lenyűgöző játékával találkozhatunk.
De mindenekelőtt ügyesen van felépítve a központi képpel, a Minervával való játék. Minerva búvóhelye Caroline Pichner szalonjának hátsó helyisége, amelynek ajtaja a Minerva-szobor mögött rejtőzik; Minerva az irodalmi lap címe, ahol Batsányi híres verse megjelent, és végül Minerva búvóhelye Johann B. feje is, ahová Minerva elbújik a költő álmában. A regény során aztán Minervának ez az elrejtőzése Isten távollétének, vagyis a modernség születésének allegóriája lesz. Rónai András kritikája szerint ezzel az a baj, hogy túlságosan is egyértelmű, könnyen felfejthető az értelmezés, amely szerint a regény lényegében az istentől elhagyott, „varázstalanított” modernség történetének egy könnyen kódolható allegóriája. Ha igaza van is a kritikusnak, mindenesetre nagyon ötletes az áttételek játéka, hiszen ahogy Minerva a maga idején egy férfi fejéből bukkant ki, úgy itt most ennek inverzeként egy másik férfi koponyájában rejtőzik el. Ehhez hozzákapcsolódik még az különös ötlet, hogy az orvos Carus szerint a fejben lévő tumor nem más, mint a halálos tumor képi megjelenítése (242).
Ha adható is a regényről egy olyan értelmezés, ami szerint a szöveg jelentéselemei túlságosan könnyen dekódolhatóak, és jelentésük túlságosan egyértelmű, akkor is azt láthatjuk, hogy ez a motívumkincs olyan gazdag, és olyan szépen tűnnek át egymásba az egyes elemek, hogy egy rendkívül sokrétű és ezerféle színben pompázó szövegépület jön létre.
Utolsó kommentek