A Minerva búvóhelye után újraolvastam Márton Lászlótól a Jacob Wunschwitz igaz történetét, amivel volt dolgom már korábban, de a címén kívül semmire sem emlékeztem belőle (Jelenkor, Pécs, 1997).
Nem is csoda, hiszen nehéz bármit is megjegyezni és felidézni ebből a szövegből. A regény Guben városában játszódik, ahol a polgárok összetűzésbe kerülnek a városvezetéssel. A meisseni Jacob Wunshcwitz véletlenül csöppen bele a konfliktus közepébe (eredetileg azért érkezett Gubenbe, hogy a Kutya utcai házát eladja Hans Wahlnak), de később a felkelés vezetője lesz, amiért az életével fizet. Ám ez a központinak tűnő cselekményszál elvész a sokféle szerteágazó és egymáshoz szeszélyesen kapcsolódó történet között, amelyekből az események kusza szövevénye bontakozik ki.
Kissé zavarbaejtő ez a kötet, mert nehéz megmondani, miről is akar szólni. Kezdetben úgy tűnik, hogy a történelemről szeretne mondani valamit, hiszen Guben leírásával és a korabeli hatalmi viszonyokkal foglalkozik. Később viszont apróbb történetek mesélésébe bonyolódik, amelyek eléggé lazán fűződnek össze. Kétségtelen persze, hogy e sztorik és karakterek némelyike kimondottan izgalmas. Masszívan megformált szereplő pl. a helyettes polgármester unokahúga és fogadott lánya, a galamboktól rettegő Rosalie, akinek a történetét remekül felépíti az író. Szórakoztató az a burleszbe hajló epizód, ahol a részeges Promnitz báró ügyetlenkedik a vadászaton (94-98), illetve kiemelném még Kittlitz-ikrek fantasztikus elbeszélését (109-114), amelyet mintha egy középkori novellagyűjteményből másolt volna ki a szerző. Ám nem világos, mi ennek az egésznek a jelent(őség)ése. Márton egy interjúban (Friderikusznak az ATV-n) elmondta, hogy szerinte a történelem nem önmagáért érdekes, hanem azért, mert meghatározza a jelenünket, és tovább él abban. Emiatt, hangsúlyozta, őt kimondottan a modernség születése érdekli, ez jól látszik a Minerva búvóhelyéből is. Itt viszont nehéz megtalálni a kapcsolatot a modernség és a megjelenített világ között, mintha az események, amikről olvasunk, tökéletesen idegenek lennének, valamiféle áthatolhatatlan üveglappal elválasztva tőlünk, és mi a puszta nézői lennénk azoknak. Vagy talán arról szól a könyv, hogy az egyes emberi sorsok, ügyetlenkedések mennyire meghatározzák a történelmet, és fordítva? Lehet, de ez sem különösebben hangsúlyos értelmezési lehetőség.
Maga a szerző mindenesetre így ír a történetek sokaságáról:
Munkánk célja nem több és nem kevesebb, mint a történet maga, ha úgy tetszik, egy ember igaz történetének elmondhatósága. Csakhogy egy ember igaz története valójában emberek és dolgok megszámlálhatatlan sokaságának igaz története, és ezen semmiféle szerkesztés, válogatás vagy csoportosítás nem tud változtatni; ha pedig az arcok és testek sokaságának széttartó szálait egy általunk meghatározott fókuszpont felé irányítjuk, számíthatunk rá, hogy ez a fókuszpont kívülesik láthatárunkon. Állandónak tekintjük az emberi természetet és annak mozgatórugóit; ám az a végtelen változatossága tetteknek és indítékoknak, indulatoknak és jellemvonásoknak, szóba foglalt és kimondatlan gondolatoknak, amelyet létrehoznak e mozgatórugóktól ösztökélt emberek mindenkori csoportjai, és amelyet utalásszerűen is alig idézhetünk fel, inkább tévedésekhez, mint felfedezésekhez fog minket hozzásegíteni.
Ez így nagyon tetszetős, de több probléma is akad e gondolatokkal. Először is az, hogy semmi nem igazolja, mármint az adott szövegben, hogy valóban ilyen természetű lenne az elbeszélés. A történetek indázása inkább az elbeszélő szeszélyének tűnik, mint az elbeszélés valódi nehézségének. Az események valójában nem determinálják egymást, a Kittlitz-ikrek története pl. semmiben nem befolyásolja Guben város életét, sem Wunschwitz döntéseit.
Másodszor nem világos, hogy ha a történetek ilyen kuszák, akkor mi indokolja, hogy éppen Wunscwitzot emeljük ki az események hálózatából, és tegyük meg címszereplőnek. Miben különleges az ő története, miben több bármely más történetnél?
Harmadszor pedig kérdéses, hogy vajon egy ember „igaz történetének” elbeszélésekor tényleg ennyire távolra kell-e helyezni tőle a fókuszt. Wunschwitzről nem tudunk meg többet, mint a többiekről, sokszor mintha láthatatlan maradna, vagy éppen csak felbukkanna a szöveg sűrű szövetében. Véletlenül cseppen Gubenbe az események idején, idáig értjük, de miért vesz részt a felkelésben, és hogyan válik annak vezetőjévé? És mi az, ami miatt Wunschwitzot a polgárok elfogadják vezetőjükként? Akármennyire bonyolult módon fonódnak is össze az egyes emberek történetei, ezekre a kérdésekre választ kellett volna adni, hiszen ez lenne egy ember igaz története, nem pedig minden más. Lehetséges, hogy a környezet, a történelmi pillanat és mások cselekvései determinálják az egyes ember tetteit, de annyira nem, hogy puszta véletlenből egy felkelés vezetőjévé váljék, mert egy ilyen szerep valamennyire mégiscsak különleges személyiséget kíván. Ebben az esetben nem lehetne figyelmen kívül hagyni a belső diszpozíciót, a meggyőződések és tapasztalatok összességét, amelyek irányítják az ember tetteit.
Végül megjegyzem, hogy rendkívül fárasztó a regény stílusa. A se-eleje, se-vége, kettőspontokkal és pontosvesszőkkel teleszórt mondatok borzalmasan monotonná válnak hosszútávon. Nem lenne ezzel a stilisztikai jellemzővel semmi baj, ha Márton néha megszakítaná valami mással, például párbeszédekkel vagy rövidebb szövegelemekkel. A regény így igencsak nehezen olvashatóvá válik, nekem elég komoly erőfeszítést jelentett, hogy a végére érjek.
Utolsó kommentek