Az olvasás kalandja

EGY REGÉNY AZ IGAZSÁG KERESÉSÉRŐL

  Eco regényének alapproblémája az igazság kérdése: hogyan ismerjük meg a világot, honnan tudhatjuk, helyes-e az a leírás, amit alkotunk róla, vagyis a világ rendje megfelel-e a róla tett állításainknak, továbbá hogy milyen módon tudjuk meggyőzni embertársainkat a magunk nézeteinek helyességéről.

  A regényben mindenki az igazságot keresi, és a maga igazságáról akarja meggyőzni embertársait. Ez a kétségbe nem vont, végletes meggyőződés, az igazság iránti vágy vezet el az erőszakhoz: ezért mészárolják le az emberek egymást, ezért pusztítja el a hatalmat birtokló egyház szörnyű kínhalállal az eretneknek mondott ellenségeit, és ezért vállalják azok a kínhalált. Amikor egyetemista koromban Derrida, Lyotard és más posztmodern szerzők társaságában olvastam Eco művét, úgy értelmeztem ezt, hogy Eco a posztmodern más prófétáihoz hasonlóan elveti az önazonos igazság létét, és csak a sokféle igazság elvét fogadja el, ami szerint minden a nézőponttól függ. Ahogy Nietzsche írja: nincs semmi, csak interpretációk, amikben egy adott hatalom fejezi ki és alkotja meg önmagát. Nincs önazonosság, nincs jelentés, nincs centrum stb. Ez akkoriban elképzelhetetlenül borzongató, megrázó gondolat volt, amit teljesen el is fogadtam. A posztmodernek ezzel kívántak harcolni a nagy, totális és erőszakos ideológiák ellen, ezt jelentette a nagy narratívák korának lezárulása, amit a sok apró, párhuzamos elbeszélés korszaka vált fel. Csakhogy ez így pont az ellenkező eredményre vezet, mint vártuk. Ha azt mondjuk, minden csak nézőpont kérdése, akkor éppen attól a lehetőségtől fosztjuk meg magunkat, hogy az erőszakos ideológiák ellen érveljünk – amiket nem az ignorálással tudunk legyőzni, hanem azzal, hogy kimutatjuk a problematikusságukat. Ha azt mondjuk, mindenkinek egyformán igaza van, minden nézet elfogadható, akkor az olyan tévképzetek alá adjuk a lovat, mint pl. az oltásellenesség, a laposföld-elmélet, vagy akár a rasszizmus. Tehát végeredményben azokat az erőszakos őrültségeket legitimálhatjuk, amiket éppenhogy le akartunk győzni.

  Azóta azonban megváltozott a véleményem. Főként a másik blogom, az Ateista Klubban való aktivitás következtében. Időközben megértettem, hogy különbség van a vallási nézetek és a tudományos megismerés között. A tudományos megismerés lényege az, hogy a tudós hipotéziseket állít fel, amik alapján predikciókat tesz, amik visszaigazolják vagy cáfolják az elméletet. A tudósok nincsenek az abszolút tudás birtokában, de a tudománynak éppen az a lényege, hogy vannak vitás kérdések, igazolásra váró, egymásnak ellentmondó hipotézisek, amiket tudományos, azaz interszubjektíven belátható módszerekkel kutatnak. Ezért a tudósok nem szorulnak arra, hogy erőszakkal igyekezzenek meggyőzni egymást, a tudománynak megvannak a módszerei, hogy ellenőrizze az állításait. A középkor embere nem azért vált erőszakossá, mert a sokféle igazság helyébe egyetlen igazságot helyezett, hanem azért, mert a vallási igazságok alapvetően igazolatlan állítások, amelyek mellett nem lehet máshogy érvelni, mint erőszakkal.

  Újraolvasva a regényt megnyugodva szembesültem azzal, hogy a kedvenc íróm nem azt mondja, amire emlékeztem, és amit neki tulajdonítottam. Vilmos, amikor Jorge és a többiek erőszakos, kétségbe vont igazságát kritizálja, nem a „nincs igazság,” vagy a „minden igazság egyenlő” elvét szegezi szembe azzal. Vilmos többször is elmondja Adsonak, hogyan gondolkodik, amikor a gyilkosságok után nyomoz (sőt hogy hogyan gondolkodik általában, pl. amikor a regény elején kitalálja, merre haladt Brunellus, a ló): hipotéziseket állít fel, és azokat teszteli. Minél több hipotézisre van szükség, a legelképesztőbbeket is végig kell gondolni. Vilmos mestere Rogar Bacon, és ez az a korszak, amikor kezdett kibontakozni a modern tudomány. Egy helyen el is hangzik, hogy van a régi tudomány, és az „új mágia”, ami egy egészen másféle varázslat: ez az új mágia képes pl. arra, hogy létrehozza a szemüveget. Vilmos tehát nem relativista, nem nihilista: ő a modern tudomány elvét képviseli a vallási dogmákkal szemben. Nem azért vonja kétségbe mások és saját gondolatait, mert nem hisz semmilyen igazságban, hanem azért, mert úgy véli, az igazság nem könnyen hozzáférhető (de létezik), és ezért sohasem lehetünk biztosak benne, hogy jó úton járunk – de ez a bizonytalanság elvezet oda, hogy közelebb jussunk az igazsághoz, vagy hogy többet tudjunk meg a világról.  

  Ahogy Eco a Kant és a kacsacsőrű emlős c. könyvének első részében írja: ha még el is fogadjuk, hogy a világnak többféle értelmezése létezik, az nem jelenti azt, hogy minden értelmezés egyformán helyes. Vannak olyanok, amiknek a valóság ellenáll. Nietzsche szerint pl. minden megnevezés metaforikus: a valóságban csak egyedi dolgokkal találkozunk, nincs olyan, hogy „kutya”, csak egyedi ebek léteznek. A megnevezés viszont megfeledkezik a különbségekről, és azonossá teszi a létezőket – ez pedig megfelel a metafora struktúrájának. Igen ám, mondja Eco, csakhogy ebben az esetben a valóságban vannak olyan törésvonalak, amik meghatározzák a nyelvet, és amit nem lehet átlépni, így gátat szabnak a tetszőleges interpretációknak. A kutya nem csak metafora, hanem biológiai valóság, hiszen egy kutya nem tud utódokat nemzeni mondjuk egy macskával. Nem igaz tehát, hogy minden igazság egyformán elfogadható.

RÉSZLETES TARTALOM

Aedificium

 Mielőtt belekezdenék a történet összefoglalásába, bemutatom a központi épületet, benne a könyvtár-labirintussal. Az Aedificium nyolcszögletű épület. Négy oldalon egy-egy őrtorony áll, aminek hat oldala szabad, a nyolcadik csatlakozik a főépülethez. Belül aknaszerű udvar helyezkedik el, a belső ablakok erre a térségre néznek. Az Aedificium északi oldala a mélységre néz, a többi a kolostor falain belül található. A földszinten nyugat felől a konyha, északi oldalon a refektórium található, a kettő között van egy átjáró. Mindkettőbe beléphetünk két külön-külön két oldalról a kolostorból, a köztes déli ajtóból egyszerre bejuthatunk mindkettőbe. Az első emeleten a scriptórium található, ahol a szerzetesek a könyveket másolják.

   A második emeleten kapott helyet a könyvtár-labirintus. Ennek alaprajza a következő.

Minden szoba falán van egy idézet az Apokalipszisből, ám ezeknek a szövegrészeknek félrevezető módon nem a teljes tartalma, hanem csak az első betűje számít. Így tehát minden szoba kap egy betűt, amelyek, ha összeolvassuk őket, a világ egyes tájait nevezik meg. A könyvtár tehát leképezi a világ labirintusát. Akkoriban még nem használták az alfabetikus rendet, sem az egyetemes tizedes beosztást, a könyvek tehát másként helyezkednek el a szobákban. A könyvtár alkotói minden vidéket azonosítottak valamilyen témával, így ott tárolják az adott köteteket. A HIBERNIA (nyugatra, amerre a térképen is található), vagyis Írország részen a grammatikusok találhatók, mivel a nagy részük itt született. A FONS ADAE (keleti őrtorony), vagyis a Földi paradicsom részben a Bibliák és a magyarázatok kaptak helyet. YSPANIA az Apokalipszisek és Apokalipszis-magyarázatok helye, hiszen ilyesmiből különösen sok íródott Spanyolországban. A LEONES, vagyis Oroszlánok nevű terület a nagymacskák élőhelyére, vagyis Afrikára utal (nem véletlenül került a déli őrtoronyba), itt különösen sok a hitetlen nézeteket tárgyaló mű. Az S jelű szobában található a torzító tükör, amelynek képétől Adso az első látogatáskor borzalmasan megrémül. Innen, ahogy a többi őrtoronynak ugyanezen a helyen lévő szobáiból, ajtónak kellene nyílni a belső, ablaktalan, hétszögű szobába, a finis Africae-be. Csakhogy nem található ilyen ajtó. A tükör viszont rejtekajtó, így lehet bejutni, illetve lentről, a csontkamrán keresztül.

Első nap

  Prima. Adso és Vilmos megérkeznek az apátsághoz, amely a hegyen épült. Novemberi reggel, a tájat frissen esett hó borítja. Adso elsőként az Aedificium nyolcszögű tömbjét pillantja meg, amely kimagaslik előttük, mintha a szikla folytatása lenne. Adsoban baljós sejtelmeket ébreszt az épület. Mielőtt elérnék a kolostor bejáratát, Varaginei Remigiussal, a gondnokkal találkoznak. Adso nagy meglepetésére Vilmos kitalálja, hogy Remigius az elszökött lovat üldözi. Vilmos látta a patanyomokat az úton, amiből kikövetkeztet mindent, még a ló nevét kis kitalálja, ismerve a szerzetesek szokásait, gondolkodásmódját: a legszebb lovat mindig Brunellusnak nevezik.

Tercia. A kolostorban Abbo, az apát fogadja őket, és rögtön bizalmas beszélgetésbe kezd Vilmossal. Azt szeretné, ha szerzetestársa kinyomozna egy bűntényt. Számít Vilmos diszkréciójára, de éles eszére is. Vilmosról kiderül, hogy korábban inkvizítorként tevékenykedett, ezért gondolja Abbo, hogy ő képes megtalálni a tettest. Vilmos nem hisz az ördögök tevékenykedésében, és úgy véli, az igazság néha nagyon összetett, nehéz az okok láncolatát végigkövetni, és helyes ítéletet hozni. Ebben igencsak eltér a többi inkvizítortól, és ezen meggyőződése miatt is hagyott fel az ilyesfajta tevékenységgel.

 A felderítendő bűntény a következő: Otrantói Adelmust, a fiatal írnokot az Aedificium tövénél találták, halálra zúzódva a sziklákon, testét jég és hó borította. Nem magától esett vagy ugrott ki, mert akkor valamelyik ablaknak nyitva kellett volna maradnia utána. Vilmos tehát nyomozni fog. Mindenhova bejárása van, kivéve a világhírű könyvtárat, pedig ez az a hely, amire Vilmos igazán kíváncsi lenne. Abbo elmondja, hogy a könyvtár egy labirintus, aminek a tervét csakis a könyvtáros ismeri, más eltévedne benne, és tilos is a bejárás. Olyan könyveket is őriznek itt, amik nem valók mindenkinek, ezeket csak a könyvtáros ismeri, és ő dönti el, kinek mit ad ki. A világ egyébként is romlásnak indult, az emberek már világi nyelven írnak, és nem csak a szent szövegeket, hanem mindenfélét. A beszélgetés végén Vilmosék sivító hangot hallanak: a kolostorban disznóvágás folyik éppen. Vilmosék a templomba mennek, mert Vilmos már nagyon szeretne régi ismerősével, Casalei Hibertinussal találkozni, aki ott imádkozik éppen.

Szexta. A templom kapujában Adsot annyira elkápráztatják a faragványok, hogy látomása támad tőle, amelyből Salvatore megjelenése téríti magához. Salvatore ijesztő arcú, állatias teremtmény, a beszéde pedig a Bábeli zűrzavar első napját idézi: latinból, provanszálból és egyéb nyelvekből összegyúrt verbális káosz. Nem úgy beszél, hogy bizonyos szavakat bizonyos nyelveken mond, hanem azt a benyomást kelti, mintha nem önállóan fogalmazna, hanem valaha hallott mondattöredékeket idézne. Vilmos röviden beszél vele, aztán Casalei Huberinussal üdvözlik egymást. Hubertinus valaha a spirituálisok közé tartozott, akik szövevényes belső viták után a ferencesekből váltak ki, ám XXII. János nem nézte jó szemmel a rend működését, Így Hubertinus kilépett abból, és bencésnek állt, alapító társa, Clarenus pedig a celesztinusok közé került. Közben a spirituálisok közül is kilépett egy csoport, akiket „kistestvéreknek” neveznek, és radikálisabbak a spirituálisoknál, ráadásul nem hajtanak fejet a pápának, ezért az kiközösítette őket. Végezetül kiderül még a beszélgetésből, hogy korábban Remigius és Salvatore is a spirituálisok rendjébe tartoztak.

  Hubertinus és Vilmos beszélgetése számos témát érint. Felidézik a korábbi hatalmi harcokat, mérlegelik a kolostorbeli találkozó kimenetelét, illetve lefolytatnak egy kisebb vitát a gonosz és a jó természetéről. Hubertinus szilárdan hiszi, hogy a világban az ördög jelen van, és folytonosan újabb híveket állít maga mellé – erre bizonyság mindaz a szörnyűség, amit a gyanúsítottak az inkvizíció kínzásai hatására elmondanak. Vilmos pont az ellenkezőjét gondolja: szerinte a jó és a gonosz között sokszor nehezen lehet különbséget tenni, a kínvallatás hatására pedig az ember nem az igazat mondja, hanem azt, amiről úgy véli, a kínzó hallani akarja tőle, hiszen ilyenkor összezavarodik a lelke. Hubertinus utal rá, hogy a kolostorban is munkálkodik az ördög és a bujaság: a halott Adelmusban is volt valami nőies, buja vonás.  

  Nóna után. Vilmosék ezután a kertész-füvésszel, Emmerani Severinussal elegyednek beszélgetésbe. A füvész elmondja, hogy Adelmus különösen a könyvtárossal és a segédkönyvtárossal, Arundeli Berengárral ápolt meghitt viszonyt.  

 Nóna után.  A scriptoriumba lépve a hatalmas ablakokon beáramló fény egészen elkápráztatja Adsot, rögtön idézi is Szent Tamás szavait a fényről és a szépségről. Hildesheimi Malakiás, a könyvtáros fogadja őket. Vilmos szeretné látni a könyvtárat, ám ez tilos: oda csak a könyvtáros léphet be, ő hozza le a kért könyveket. Csak a címlistát lehet megtekinteni. Ez egy nagy könyv, benne a felsorolással. Vilmos szemüveget vesz elő, és azzal böngészi a sorokat. Ez új találmány, mindenki csodálkozva figyeli. Vilmos mesterét, Roger Bacont idézi, aki szerint az emberiség boldogságát a megismerés, a tudás gyarapodása hozza el – ha nem találták volna fel a szemüveget, Vilmos már nem olvashatna többé. Adelmus asztala még ott áll a scriptoriumban, Vilmosék megtekintik a rajzokat, amiken dolgozott. Adso meghökkenve pillantja meg a temérdek fura figurát, még el is neveti magát a képek láttán. Ekkor jelenik meg a vak Jurgosi Borge. Az idős ember felháborodott a kacagáson, és ostorozza a rajzokat, amik szerinte kigúnyolják a teremtés rendjét. Vilmos vitába száll vele, utalva Szent Tamásra, aki szerint Istent éppen azokkal a dolgokkal kell ábrázolni, amik hangsúlyozottan különböznek tőle, mivel egy ilyen metafora hangsúlyozza azt, mennyire kifejezhetetlen és felfoghatatlan az Úr. Venantius, egy másik szerzetes ekkor emlékezteti Jorgét, hogy a társaság két nappal ezelőtt pont erről vitatkozott, és Adelmus, aki akkor még élt, azon a véleményen volt, hogy a metaforák és szokatlan képek azért fontosak, mert megmutatják a világ addig nem sejtett szépségét. Jorge tagadja, hogy emlékezne a beszélgetésre. Berengár letorkolja Venantiust, a két szerzetes szeme dühösen villan egymásra.

  Versperás. Adsoék körbenéznek a kolostor területén. A kovácsműhelyben Morimondi Miklóssal, az üvegcsiszoló mesterrel elegyednek beszélgetésbe. Miklós azon sopánkodik, hogy a mai emberek már nem tudnak olyan remek épületeket, üvegablakokat és ereklyetartókat készíteni, mint a régiek. Viszont tudnak mást, válaszolja Vilmos, és megmutatja a szemüveget, ami lenyűgözi Miklóst. Ezután a tudományról és a mágiáról elmélkednek. A tudomány nagy jótétemény, de nem szabad, hogy a felfedezések gonosz kezekbe kerüljenek. Miklós az Aedificiumról is beszél: aki belép éjjel a könyvtárba, azt szörnyű látomások kerítik hatalmukba.

   Kompletórium. A szerzetesek együtt vacsoráznak a refektóriumban. Jorge újra szóba hozza, hogy Krisztus sosem nevetett, ezért a nevetés bűn. Abbo elmondja, hogy az Aedificiumot a könyvtáros éjjel belülről zárja be. Tehát lennie kell egy titkos bejáratnak, vonja le a következtetést Vilmos testvér. Ezután aludni mennek a dormitóriumba, Adsot rögtön elnyomja az álom.

Második nap

   Matutinum. A reggeli ájtatosságot kiáltások zavarják meg: a disznóvérrel teli hordóban Venantius holttestére lelnek, csak a lába lóg ki a vérből. Vilmos és Severinus (az ő dolga a halottakkal való foglalkozás) megvizsgálja a tetemet. Nincsenek rajta sérülések, tehát méreg végzett vele. Az Aedificium és a hordó között nyomokat fedeznek fel, amiket közben részben már elfedett a frissen hullott hó. Vilmos ebből arra következtet, hogy Venantiust a könyvtárban ölték meg, és onnan hozták a hordóhoz a testét.

   Prima. Vilmosék visszatérnek az ájtatosságra. Vilmos úgy látja, Uppsalai Benno, a retorika tudósa különösen izgatott, ezért őt vonja először kérdőre. A vitáról faggatja, amelyet Jorge Adelmussal folytatott. Benno össze is foglalja a főbb pontokat. Jorge kifejtette, hogy minden szókép, metafora és költői fantáziálás csak megcsúfolja a teremtést, a többiek viszont arra hivatkoztak, ahogy a zsoltárok is költemények, Adelmus pedig emlékeztetett, hogy Arisztotelész is egy külön könyvet szánt a nevetésnek, a Poétika második kötetét. Csakhogy ez nem létezik, mondta Jorge. Az egyik szerzetes megemlített egy afrikai találós kérdést, mint a humor remek példáját, mire Berengár elnevette magát. Ám itt nem csupán a közmondásról van szó, Benno szerint Afrikának valami köze lehet a könyvtárhoz és a bűntényekhez. A finis Africae valamiféle sötét titkot rejteget. Benno még azt is látta, hogy a vita után Adelmus és Venantius is Berengárhoz ment, mintha kérnének tőle valamit.

  Vilmos testvér ezután Berengárral beszél. Berengár rettegve meséli el, hogy két nappal azelőtt éjjel a kertben látta Adelmus kísértetét. Adelmus a pokol kínjairól beszélt, Berengárt „szép tanítómesterének” nevezte, és azt mondta, hogy ő már a pokolban van a bűnei miatt. Egy izzadságcsepp a testéről Berengár kezére hullott, ami megégette a bőrt. Vilmos ezután arra gondol, ahogy Adsoval tanakodnak, hogy Adelmus talán gyónni volt, valaki felkeltette benne a bűntudatot, és emiatt öngyilkos lett. De az is lehet, hogy Berengárnak van bűntudata, amiatt fantáziált a kísértetről.

    Tercia. Vilmosék ezt követően a konyhán át a scriptorium felé veszik az utat. Adso közben arról elmélkedik, hogy mennyire nehéz megkülönböztetni egymástól az eretnekeket és az igazi misztikusokat – Vilmosnak ez nem is megy, gondolja Adso (később megértjük, hogy Vilmos nem hisz az ilyen különbségben). Alessandriai Aymarussal találkoznak, aki arról lamentál, hogy a kolostoroknak már nincs meg az a hatalmuk, ami régen volt. Mint Vilmos elmagyarázza Adsonak, Itáliában a városokat már a kereskedők irányítják, egyre inkább népnyelven írnak, az apátság apránként teljesen elszakad a való élettől. A scriptoriumban Venantius asztala még érintetlen, ott láthatóak a megkezdett fordításai. Adso szerint sokan szeretnék látni, mi olvasható bennük. Vilmos újabb vitába bonyolódik Jorgéval a nevetésről és a fikció hatalmáról. A vita végén Benno lép oda Vilmoshoz, és halkan arra kéri, menjenek ki, valamit el szeretne mondani neki.

   Szexta. Benno szörnyen sérelmezi, hogy a könyvtár tele van olyan könyvekkel, amit a szerzetesek nem olvashatnak. Azt reméli, Vilmos valahogy segít fényt deríteni a titkokra. Beszámol neki a két nappal azelőtti éjszakáról. Benno hallotta, hogy Berengár, aki testi vággyal viseltetett Adelmus iránt, valamilyen ellenszolgáltatást kínál szerzetestársának, cserébe a vágyai kielégítéséért. Később azonban, ahogy Benno éjjel titokban kifigyelte, Adelmus éjjel feldúltan hagyta ott Berengárt, és gyónni ment, valószínűleg Jorgéhoz. Tőle azonban nyilván nem kapott megnyugtatást, így a templomba rohant imádkozni. Ekkor megjelent Venantius is, aki beszélt vele valamit, talán megtudott valamilyen titkot. Később Adelmus elhagyta a templomot is, ekkor találkozott Berengárral, aki valószínűleg ekkor látta őt kísértetnek. Vilmos elhatározza, hogy éjjel behatolnak a könyvtárba Adsoval.

 Nóna. Vilmosék a templomba mennek, itt Abbóval beszélnek. Ekkor fejti ki részletesebben Adso, milyen találkozó készül a kolostorban. A konfliktus résztvevői a pápa, a császár, valamint a ferencesek, akik a császárhoz húznak, és az avignoni pápa igencsak ellenséges érzéssel viseltetik irántuk. E három félhez jönnek még a bencések, akik inkább a ferencesekhez állnak közel. Cesenai Mihály és a pápa szeretne egymással találkozni, de ha Mihály Avignonba menne csak úgy minden óvintézkedés nélkül, kiszolgáltathatná magát a pápának. Ezért egy előzetes találkozóra van szükség, ahol megbeszélik a későbbi találkozó feltételeit, is kipuhatolják egymás szándékát. Mindehhez a császár is társul, aki védelmébe vette Mihályt, Vilmos pedig a császár képviseletében jött a kolostorba, hogy megszervezze az összejövetelt. Azért esett erre az apátságra a választása, mert semleges terület. A pápa kieszközölte, hogy az ő küldötteit egy külön íjásszázad védje, és ha valaki rájuk támad, akkor a bűnös az ő ítéletük alá kerül. Ezért fő annyira a feje Abbónak: ha a pápa emberei megtudják, hogy a kolostorban gyilkosságok történtek, akkor azt könnyen úgy magyarázhatják, hogy a gonosz és ismeretlen ellenség tevékenysége őellenük irányul valamilyen módon. Abbo és Vilmos nem csak a találkozóról beszél, hanem az eretnekek mozgalmakról is (katarok, valdensek). Szóba kerülnek a kistestvérek, valamint Dolcino testvér emberei, akik Abbo szerint szörnyűségeket követtek el a világban, Vilmos ezt nem hiszi. Szerinte sok esetben nem a vallási meggyőződés, hanem a kétségbeesés és a nyomor visz rá embereket, hogy belekeveredjenek a véres eseményekbe, a gonosz vezetők pedig kihasználják ezt, megtévesztik a népet, hogy a saját céljaikra használják fel az együgyűeket. Az mindenesetre kiderül, hogy Remigius valaha zűrös ügyekbe keveredett, talán Dolcino testvérrel is kapcsolatban volt.

  Vesperás után. Vilmosék a kertben a nagyon öreg, félőrült Grottaferratai Alinardussal találkoznak. Tőle tudják meg, hogy az Aedificiumba a kriptán keresztül lehet bejutni: ha a templom mellékoltárán benyomják a harmadik koponya szemét, akkor megnyílik az út. Ezzel sokan tisztában vannak, de nem mernek a csontkamrába lépni. Az öregember felveti továbbá, hogy a gyilkosságok az apokalipszis mintáját követik: az első angyal tüzet és jeget hoz, a második vérré változtatja a tengert.

 Kompletórium. Vilmosék a csontkamrán keresztül behatolnak a scriptoriumba. Vilmos korábban már nagyon szerette volna megtekinteni a Venantius asztalán lévő iratokat, ám Malakiás ezt megtiltotta neki. Most egyenesen oda mennek. Ám zajt hallanak: valaki tartózkodik még az épületben rajtuk kívül. Ez a valaki ellopott egy görög betűs könyvet, ami napközben még az asztalon volt. A sötétben össze is ütköznek a titokzatos idegennel, aki elveszi Vilmos szemüvegét, és meglóg. Egy titkosírással készült feljegyzést is találnak, aminek a betűit Adso lemásolja. Vilmos nem nagyon lát szemüveg nélkül.

  Éjszaka. Vilmosék behatolnak a könyvtár-labirintusba. Vilmos először úgy látja, pofonegyszerű az egész, de aztán mégis eltévednek. A falakon feliratok láthatóak, amelyek az Apokalipszist idézik. Úgy gondolják, ezek alapján könnyen lehet tájékozódni, ám kiderül, hogy több különböző szobában azonosak a feliratok, néhol pedig nem fekete, hanem vörös színűek. Adsot az egyik szobában látomás keríti hatalmába, amit egy füstölő okoz, más helyeken torzító tükörrel találja szemben magát, és megrémül, mert azt hiszi, mesebeli óriást lát. Végül csak a szerencsének köszönhetik, hogy sikerül visszajutniuk a keleti őrbástyába, ugyanis csak innen vezet lépcső a skcriptóriumba. Amikor kijutnak a csillagos ég alá, a rémült Abboval találkoznak. Egész éjjel kereste őket, mert Berengár eltűnt. Nem jelenik meg a hajnali ájtatosságon sem.

Harmadik nap

  Laudestől primáig; Tercia; Szexta. Berengár továbbra sem kerül elő. Adso a könyvtárban elmélkedik a könyveken és a tudás hatalmán. Ezután az ebédlőben megreggelizik, ahol Salvatoréval beszélget. Megelevenednek előtte Salvetore életének képei: Olaszországban született, de a nyomor elől elmenekült, bekalandozta a világot, különböző bandákhoz, csoportosulásokhoz csapódott. Beállt a kispásztorok közé is, akik Franciaországban a zsidókat mészárolták. Hogy miért a zsidókat? Mert őket lehetett, mert ők gyengébbek, mint pl. a főpapok, akikkel nemigen tudtak mit kezdeni. Adso azon gondolkodik, hogy más a tömegben, mint az egyénileg, hidegvérrel elkövetett erőszak, hiszen a tömegben az ember hajlamos elveszíteni a józan eszét. Amikor azonban Adso Dolcino testvérről kérdezi beszélgetőpartnerét, Salvatore dühösen faképnél hagyja.

   Nóna. Adso az üvegfújó műhelybe megy, ahol Vilmos és Miklós már javában dolgoznak az új szemüvegen. Az eretnekségről kezdenek hosszas eszmecserébe. Vilmos a következőket magyarázza el a növendéknek. Az egyes mozgalmak között igen nagy különbségek vannak, és világosan el lehet különíteni őket annak az alapján, hogy mit gondolnak, és milyen célt szeretnének megvalósítani. Ám amikor tömegek kezdik el követni őket, mindez összezavarodik: az együgyűek nem értik a teológiát, ők azért csapódnak valamelyik mozgalomhoz, mert éheznek, szenvednek, és a jobb sorsot remélnek. Az inkvizítorok, hogy hatalmat szerezzenek a nép és az egyház ellenségei fölött, összemosnak mindenkit és mindent, így tovább rontják a helyzetet. Az eretnekség lényegét Vilmos a lepra témáján keresztül szemlélteti. A leprások ki vannak rekesztve, azt akarják, hogy más is leprás legyen. Ugyanígy a nép egy része is a peremre szorult: az egyház és a császári hatalom egymással civakodnak, nem törődnek a nyájjal. Az eretnekség akkor keletkezik, amikor a peremre szorultak tudatára ébrednek önnön kirekesztettségüknek. Az egyház azonban nem arra törekszik, hogy visszahódítsa őket, hanem megbélyegzi a csoportot, mert félti tőlük a hatalmát. Közben pedig a nagyok, ha úgy tartja érdekük, felhasználják az együgyűeket, az ellenfelük ellen uszítva őket. A feladat tehát az, hogy a tudomány a népet is figyelembe vegye, és az ő tapasztalatát is beépítse a tudásba, és a tudomány segítségével tegye jobbá a világot. De vajon milyen tudomány? Amit a könyvtárban őriznek, vagy az új mágia (az akkoriban kibontakozni kezdő természettudomány)? És ha a tudomány azt bizonyítja, hogy a világ törvények alapján működik, akkor vajon nem szabnak-e ezek a törvények Isten számára is gátat?

  A beszélgetés végeztével Vilmos elmondja, hogy megfejtette a titkosírást is. Ez áll a feljegyzésben: az idolum fölött kézzel a négy közül az elsőt és a hetediket. De hogy ez mit jelent, az egyelőre nem világos.

  Vesperás. Abbo aggódva számol be Vilmosnak, hogy a pápai küldöttség vezetője Bernard Gui, a hírhedt inkvizítor. Ő biztosan össze akarja majd mosni a ferenceseknek és más eretnekeknek a nézeteit. Vilmos ezután Adsoval beszélget. Az Aedificium külső kinézete, a falak és az ablakok helyzete alapján kikövetkeztetik, milyen lehet a labirintus szerkezete. A falakra írt szövegekből valószínűleg csak a kezdőbetűk számítanak, azok jelölnek valamit.

 Kompletórium után. Adsot nyugtalanítja az eretnekség kérdése, ezért a templomba megy, hogy Hubertinustól kérjen eligazítást. Az öreg elbeszéli neki Dolcino testvér történetét, aki a ferencesekhez hasonlóan megújulást akart, és a szegénységet hirdette, de ő megtagadta a papok hatalmát, rabolt és fosztogatott az embereivel, mígnem elfogták, és kivégezték Margittal, gyönyörű szeretőjével együtt. Adso össze van zavarodva, már azt sem érti, hogy az érzéki szépség, ami Máriát jellemzi, hogyan lehet az Hubertinus szemében szent érzelem, amikor ugyanaz a vonzalom hasonlóan fiatal és szép nők esetében bűnös vágyat gerjeszt. Adso egyre nyugtalanabb, elhatározza, hogy a csontkamrán keresztül egyedül bemegy a könyvtárba. A scriptoriumban pont talál egy könyvet Dolcino testvérről, amelyben arról is olvas, hogyan állta szó nélkül a kínzást. Adso ennek a kapcsán felidéz egy emléket, amikor saját szemével látta, hogyan ítélnek el és végeznek ki egy Mihály nevű embert, aki ugyancsak a szegénységről beszélt, és eretneknek nevezte a pápát. Adso nem érti, hogyan szánhatja el magát valaki a kínhalálra, de Mihály annyira hitt a maga igazságában, hogy a saját halálával akarta azt tanúsítani. Adso ezután belép a könyvtárba. Itt belelapoz néhány könyvbe, amelyeknek az illusztrációi méginkább összezavarják a fejét. Ezért vissza is indul a csontkamra felé, ám a konyhában egy fiatal lánnyal találkozik, akinek valamilyen batyu van a kezében, és akivel váratlan szexuális aktust folytat le. Az idős Adso, aki mindezt elmeséli, azon tűnődik, hogy amikor felidézi a lány szépségét, ugyanazokat a szavakat használja annak leírására, mint amiket a mártírhalálnál is használt. Hogyan lehetnek ennyire különböző dolgok ennyire hasonlóak? Adso az aktus után mindenesetre a konyha hideg padlóján heverve tér magához az elragadtatottságból. Ott van mellette a lány csomagja. Kibontja, és elborzadva látja, hogy egy hatalmas szív van benne.

  Éjszaka. Így talál rá Vilmos Adsora. Adso meggyónja, mit tett, remeg a bűntudattól. Vilmos megnyugtatja: kétségtelen, hogy bűn, amit elkövetett, de azért nem nagyon súlyos. Együtt kitalálják, ki lehetett a lány. A batyuban talált szív nem emberé, hanem marháé, vagyis a szegény, valószínűleg éhező parasztlány azért ment a kolostorba, mert valamelyik szerzetes nemi örömökért cserébe ennivalót ad neki. Valószínű, hogy Remigius a szóban forgó egyén. Vilmos arra gondol, hogy ezzel az információval talán még meg is zsarolhatják a gondnokot, ha úgy hozza a nyomozás igénye. Ezután a templomba mennek, ahol az öreg Alinardussal beszélgetnek, aki meg van győződve, hogy a gyilkosságok az apokalipszis lépéseit idézik. Ha így van, gondolkodnak Vilmosék, akkor Berengárnak valamiféle vízben kell lennie. És valóban: a fürdőbe mennek, ahol megtalálják Berengár szétázott, felpuffadt hulláját.  

Negyedik nap

Prima. Vilmosék Severinussal megvizsgálják Berengár testét. Az ujján és a nyelvén fekete elszíneződést látnak. Tehát megmérgezték. Severinus elmondja, hogy jó néhány évvel ezelőtt, amikor vihar tombolt, és tönkretette a műhelyt, elloptak tőle egy olyan szert, ami hasonló lehet ahhoz, amit a gyilkosságánál használtak.

 Laudes. Vilmosék kérdőre vonják Salvatorét, aki bevallja, hogy ő hajtja fel a lányokat Remigiusnak, illetve hogy valaha Dolcino testvér csapatába tartozott, majd Remigiussal beszélnek, aki szintén elismeri ugyanezt. Remigius Dolcinoval tartott, emberi hullákat evett, és olyan szabadságot tapasztalt meg, amit soha előtte. Remigius azt is elmondja, hogy éjjel látta a konyhában Berengár holttestét, de nem szólt róla senkinek – hagy találják meg reggel a többiek, mert különben megtudták volna, hogy ő éjjel a konyhában jár (a lány miatt). Valaki tehát később vitte el onnan a testet, és tette a vérrel teli hordóba. Severinus érkezik, aki Berengár kámzsájában megtalálta Vilmos szemüvegét. Ez nagy öröm! Vilmos újra lát, és már azt is tudják, hogy Berengárral találkoztak éjjel a scriptoriumban. Közben Miklós is elkészült a szemüveggel, Vilmosnak így már két okuláréja van.

  Tercia. Adso egyre csak a lányra gondol, a teremtésről, a szépségről és a nőkről elmélkedik. Vilmos közben lefordította a görög nyelvű szöveget, amit Venantius asztalán találtak. Nem tudják még, mi lehet a titokzatos könyv, ami körül az események bonyolódnak. 

  Szexta. Megérkezik a kolostorba Cesenai Mihály a kíséretével. Vilmos, Mihály, Hubertinus, illetve a Mihály egyik embere, Novocastrumi Hugó tanakodnak. Óvják Mihályt a pápától, aki pénzéhes, hazug ember, nem lehet benne bízni, hosszan sorolják, mennyi felháborító dolgot művelt már. Közben megérkezik az avignoni küldöttség is. Bernard mellett ott van még egy másik veszélyes inkvizítor, Bertrando del Poggetto is. Ha a pápa ezt a két inkvizítort küldte, akkor valószínű, hogy nem akar megegyezni, meg akarja hiúsítani a találkozót, hogy Mihály majd garanciák nélkül menjen hozzá Avignonba.

   Nóna. Vilmos és Bertrand üdvözlik egymást, ellenségesen tekintenek egymásra. Bertrand nyomozni kezd a gyilkosságok ügyében. Adso csodálkozik azon, hogy míg Vilmos a szerzeteseket kérdezgeti, addig Bernard az egyszerű embereket, dolgozókat.

   Vesperás. Vilmosék összetalálkoznak Alinardussal, aki elmeséli, hogy fiatalabb korában ő akart lenni a könyvtáros, de az akkori apát valaki mást nevezett ki helyette. Vilmos a bűnügyeken elmélkedik. Beavatja Adsot, hogyan gondolkodik: sokféle hipotézist állít fel, egyik mellett sem kötelezi el magát, hanem folytonosan próbálgatja mindegyiket.

  Kompletórium. Adso összetalálkozik Salvatoréval, aki egy fekete macskát visz valahova egy zsákban. Azzal akar babonás varázslatot végrehajtani, hogy ne csak a gondnok és Adso kaparintsa meg a lányokat, hanem neki is jusson egy.

 Kompletórium után. Adsoék újra bemennek a könyvtárba. Ezúttal sikerül megérteniük az elrendezését, és azt is, hogy az S jelű szobából kellene egy ajtónak nyílnia a hétszögű helységhez, de nem nyílik. Ez az a szoba, ahol Adso megrémült a saját tükörképétől. Ez tehát a finis Africae, és a Venantius asztalán talált felirat azt magyarázza el, hogyan lehet oda bejutni. Ám egyelőre nem tudják megfejteni, mire utalnak a szavak. Adso talál egy könyvet, ami a szerelemről szól, izgatottan olvassa.

   Éjszaka. Amikor Adsoék kilépnek a könyvtárból, nagy csődületet látnak. Bernard rajtakapta Salvatorét és a lányt. Megtalálják Salvatorénál a fekete macskát, a lánynál pedig egy kakast, amit nyilván a szolgáltatásaiért kapott, és feketének nézik az éjszaka sötétségében. Bernard elfogatja őket, mint akik az ördöggel cimborálnak, hogy majd később kihallgatja őket. Vilmosék látják már, hogy valószínűleg befellegzett annak, hogy a találkozó eredményes legyen.

Ötödik nap

  Prima. Adso másnap rémülten, gyorsan dobogó szívvel ébred, retteg, a lány miatt. Kilép a dormitóriumból, mindent sűrű köd fed. Bernard-t pillantja meg a káptalan ajtajában, ahogy Malakiással beszélget, és valamilyen papírost böngész. Ezután az íjászok vezetőjével beszél, majd belép az épületbe, Adso utána. Elkezdődik a vita. Egyik oldalon ülnek a ferencesek, a másikon az avignoniak, középen Roberto és Abbo. A vita teológiai fejtegetésekkel kezdődik arról, hogy volt-e Jézusnak és az apostoloknak vagyona, ám a disputa elég gyorsan személyeskedésbe és egymás sértegetésébe torkollik. Vilmos szomorúan látja, hogy a megegyezésből nem lesz semmi.

  Tercia. Severinus szól Vilmosnak, hogy talált valamit Berengárnál, egy különös könyvet, amit azonban nem lehet idehozni, jöjjön Vilmos, és nézze meg. Hirtelen ott terem Jorge is, akinek nagyon jó a hallása. Vilmos azonban egyelőre nem hagyhatja el a vitát, éppen neki kell felszólalnia. A mondandója a következő. A törvényeket nem a pápának, és nem egy embernek kell hoznia, hiszen egyetlen ember könnyen tévedhet, hanem a népnek, de mivel ott gyerekek, ostobák és egyebek is vannak, kell egy testület, aki a népet képviseli. Krisztus nem azért jött a földre, hogy törvényeket hozzon, hanem hogy alávesse magát a teremtés törvényeinek, semmi jele nincs annak, hogy földi törvényhozó hatalomra vágyott volna. A pápának nem szabad, hogy hatalma legyen a világi dolgokban, az a császárra tartozik és a népre. Az eretnekek felett sem szabad ítélni, csak akkor, ha az eretnek nézeteik miatt más emberek életére törnek, vagy veszélyeztetnek másokat. Az egyház figyelmeztetheti az eretnekeket, de nem büntetheti őket, hiszen erőszakkal nem lehet nézeteket rákényszeríteni másokra, és ez a szabad akaratnak is ellentmond. Semmi sem indokolja, hogy a császár hatalma a pápa jóváhagyásától függjön. Nem lehet bizonyítani sem azt, hogy Jézusnak lett volna konkrét vagyona, sem az ellenkezőjét, de azt lehet mondani, hogy a szegénységet szerette. Ha a ferencesek szegénységben akarnak élni, a pápa nem tilthatja meg neki. A beszéd végén az íjászok vezetője lép Bernardhoz, és súg neki valami. Bernard felpattan: az ügyet ki kell vizsgálni!

  Szexta. Severinus halva találták a műhelyében, egy armilláris gömbbel mérték a fejére a szörnyű csapást. Különös, hogy Severinus kesztyűt viselt. Bernard, mint elmondja, elküldte az íjászait Remegiusért, akik nem találták sehol, végül itt, a holttest mellett lelték fel (nyilván a káptalan előtt volt a többi szerzetessel, és a gyilkosság hírére ment a helyszínre, vélekedik Adso). Bernard emberei elviszik Remigiust, aki odakiált Malakiásnak, hogy ne ártsanak egymásnak. Benno odalép Vilmosékhoz, és elmondja, hogy ő az elsők közt érkezett, és nem látta belépni Malakiást, vagyis a könyvtárosnak már ott kellett lennie. Lehet, hogy ő a gyilkos, lehet, hogy nem, de akkor viszont tudja, ki a tettes. Amikor a többiek Barnard után mennek, Vilmosék lázasan keresni kezdik a görög betűs könyvet, de nem találnak semmit. Egy ideig Benno is velük van, akit aztán Vilmos elküld, hogy figyeljen Malakiásra. Vilmosnak csak később jut eszébe, amikor már eljöttek a műhelyből, hogy a szerzetesek időnként több szöveget kötnek egybe. Ők viszont csak a címlapokat nézték meg, lehet tehát, hogy a görög szöveg egy arabul kezdődő könyv része volt.

  Nóna. Bernard elkezdi Remigius vallatását. Lényegében mindegy, mit mond a cellárius, az eretnekség vádja már készen van. Salvatore, akit az éjjel láthatóan megkínoztak, elmondja, hogy Remigiussal Dolcino csapatába tartoztak. Az is kiderül, hogy Remigius annak idején kapott egy levelet Dolcinotól, amit Malakiásnak adott, aki elrejtette azt a könyvtárban. Amikor Remigius hallotta, hogy Severinus valamilyen írásról beszél Vilmosnak, azt hitte, erről a levélről van szó, ezért ment a műhelybe, de Severinust nem ő ölte meg. Amikor azonban Remigius látja, hogy már nem menekülhet Bernard-tól, kitör belőle az őszinteség. Talán azért, hogy megtisztuljon, felszabaduljon a sokévi hallgatástól és árulástól, elmeséli, hogyan fosztogattak és gyilkoltak Dolcinoval, aztán pedig, amikor Dolcinot elfogták, hogyan rejtőzködött és menekült. Ám ott volt a tömegben, amikor Dolcinot és Margitot kivégezték. Nem igaz, hogy szótlanul állta a kínokat: hangosan ordított.

  Vesperás. Vilmos, Hubertinus, Mihály beszélget. Látható, hogy a találkozó meghiúsult, a többiek óvják Mihályt attól, hogy elmenjen a pápához, ő azonban nem akarja, hogy egyházszakadás legyen, az életét is hajlandó kockáztatni. Mint Adso elmeséli: Mihály később el is ment a pápához, hónapokig vitatkoztak, de nem jutottak semmilyen eredményre. Vilmos attól fél, hogy Bernard valamit tervez Hubertinus ellen, talán meg is akarja öletni, ezért Hubertinus az éjjel elmenekül a kolostorból. Vilmos kérdőre vonja Bennot: tudja, hogy nála van a görög nyelvű könyv, amit Severinustól lopott el. Csakhogy Bennot közben Malakiás kinevezte segédkönyvtárossá Berengár helyébe. Most már Benno nem akarja kiadni a könyvet, sőt már azt sem akarja, hogy a könyvtár titkai nyilvánossá legyenek, ahogy azelőtt vágyott rá. Neki csak az a fontos, hogy ő maga hozzájusson a tudáshoz. Vilmos szerint ez buja, mert öncélú tudásvágy.

 Kompletórium. Este a szertartáson Jorge mond beszédet a szerzeteseknek. A szónoklat lényege az, hogy nem szabad a tudásra törekedni, elég csak annyi ismerettel rendelkezni, amennyit a szent iratok közölnek, a többi nem fontos. A tudás gőgje uralkodik a kolostorban és a világban, közel már az Antikrisztus eljövetele. Adso arról kérdezi Vilmost, mi lesz az elítéltek sorsa. Remegiust Avignonba viszik, ott végzik ki. Salvatorét is, de őt talán, mivel kisvad, és nincs jelentősége, elengedik, vagy hagyják, hogy megszökjék. A lányt biztosan elégetik mint boszorkányt, neki semmi súlya a nagy játszmában. Tehát igaza volt Vilmosnak, látja be Adso, amikor azt mondta, hogy a nagyok hatalmi harcában mindig a kisebbeket, a népet áldozzák fel.

Hatodik nap

Matutinum, Laudes. A reggeli ájtatosságon késve jelenik meg Malakiás, aztán holtan esik össze. Az ujja és a nyelve fekete. Jorge felkiált: hát ennek már sosem lesz vége! Abbo Miklóst, az üvegkészítőt nevezi ki Remigius helyére. Hogy ki lesz az új könyvtáros, egyelőre nem tudni.

  Prima. Vilmosék a kincstárba mennek Miklóssal, ahol az ereklyéket őrzik, és miközben megszemlélik a kincseket, a kolostor múltjáról és a szerzetesekről beszélnek. Sokáig Bobbiói Róbert volt a könyvtáros, őt követte Malakiás, de nem világos, miért nevezték ki, nem egy okos ember, talán nincs egy önálló gondolata sem. Titokzatosnak és elgondolkodónak tűnik, de valójában egyszerűen csak a butaságát leplezi. Az sem egyértelmű, Malakiás miért Berengárt választotta segédkönyvtárosnak, de könnyen lehet, hogy nem szellemi, hanem szexuális jellegű okok miatt. Nem világos, Jorge honnan tud olyan sokat a könyvtárról, de mintha jobban értene hozzá, mint Malakiás, és fura, hogy sokat sustorognak együtt.

Tercia. Vilmos útja újra a scriptoriumba vezet, Adso pedig betér a templomba imádkozni, ahol elalszik, és különös álmot lát, amit hosszan részletez.

  Tercia után. Amikor Adso felébred, a ferencesek és az avignoniak is elhagyták már a kolostort. Jobb is így, gondolja, legalább nem látta, amikor elviszik a lányt. Vilmos megfejti Adso álmát: az utóbbi napok szörnyű eseményeinek hatására előbukkantak Adso lelkében a korábbi olvasmányok emlékei, azok elevenedtek meg előtte – a Coena Cypriani c. könyvben olvashatóak ilyen furcsa víziók.

  Szexta. Vilmos és Adso szemügyre veszi a katalógust. A nagy könyvben hosszan sorakoznak a címek, méghozzá a beszerzésük sorrendjében. Vilmos a kézírás alapján rájön, hogy lennie kellett valakinek, aki Malakiás előtt és Bobbiói Róbert után volt könyvtáros, és akit Miklós nem említett. Ez a könyvtáros igen nagy beszerzéseket végzett, és valószínűleg ő volt az, aki kiütötte Alinardust a versenyből. Benno lép oda hozzájuk. Retteg, hogy vele is történhet valami. Vilmos a titokzatos könyvről kérdezi, ami volt már nála, amikor elhozta Severinustól (de aztán odaadta Malakiásnak, aki cserébe kinevezte őt segédkönyvtárosnak). A könyv arabul kezdődött, a szóban forgó görög rész pedig nagyon furcsának tűnt (ezt a szót használta Severinus is, amikor a könyvről beszélt Vilmosnak!): a lapjai össze voltak ragadva, és mintha nem is pergamenből lettek volna.

Nóna. Vilmos elmondja Abbonak mindazt, amit megtudott. Szeretné, ha Abbo segítene neki pontot tenni az ügy végére. Abbo azonban ehelyett inkább felmenti Vilmost az inkvizítori megbízatás alól, azt szeretné, ha távozna a kolostorból. Vilmos dühös: Abbonak fontosabb a kolostor jó híre, mint a gyilkos megtalálása. Akár tudja, mi történt valójában, akár nem, ő arra törekszik, hogy leplezze, mekkora kígyófészek a kolostor. A saját bűnös rendtársait fedezi, de bezzeg az ártatlanokat (a parasztlányt) kiadja az inkvizíciónak. Vilmos elhatározza, hogy reggelig, amikor távozniuk kell majd, kideríti, mi történt valójában, bárhogyan is legyen. 

Kompeltórium után. A szerzetesek nagyon nyugtalanok, Jorge és Abbo nem jelent meg az esti imán. Vihar készül, egyre erősebb szél fúj. Vilmos meg van győződve arról, hogy a rejtélyt akkor tudnák megoldani, ha bejutnának a finis Africae-be. Közben az istállóba mennek, mert Vilmos arra gondol, hogy az Apokalipszis jóslatainak megfelelően a következő halottat arrafelé kell keresni. Ekkor Adsonak eszébe jutott, hogy amikor Salvatore a varázslatról beszélt, amit véghez akart vinni, az istállóban harmadikként beállított lóra utalt, vele akart csinálni valamit. Csakhogy rossz latinsággal fogalmazott, mert amit mondott, az nem azt jelenti, hogy „harmadik ló”, hanem hogy a „ló (mint szó) harmadik betűje.” Erről Vilmosnak egyszeriben beugrik a megoldás: nem a négy közül kell az elsőt és a negyedik lenyomni, hanem a „négy,” vagyis a „quator” szóból az első és a negyedik betűt. Rohannak is a csontkamrába, ahonnan a könyvtárba vezet az út. Ott azonban oldalról és felülről dörömbölést hallanak. Nyilván a finis Africae-ből jön a hang, ahova beszorult valaki. Az is valószínűvé válik, hogy van egy másik járat is, ami közvetlenül oda vezet a csontkamrából. Felmennek a könyvtárba, ott a tükrös szobába mennek, ahol lenyomják az adott betűket. Kinyílik az ajtó, és bent vannak a finis Africae-ban.

Hetedik nap

Éjszaka. A finis Africae-ben Jorge várja őket. Már ott van egy ideje, tudta, hogy Vilmos oda fog találni. A két ember beszélgetéséből minden megvilágosodik. A következők történtek hát.

  Miután Vilmos beszélt Abboval, az apát rájött, hogy egy könyv miatt történtek a bűncselekmények, és ezt a könyvet Jorge rejtegeti. Kérdőre is vonta Jorgét, aki azt mondta neki, a finis Africae-ben megmutatja a könyvet, és elárulta Abbonak, hogyan kell oda bejutni a csontkamrán keresztül. Csakhogy amikor Abbo belépett, Jorge felülről lezárta az átjárót, így megfojtotta Abbot. (Tehát Abbo a csontkamra és a finis Africae közötti átjáróban halt meg)

   A bűnügyek megoldása tehát a következő. Berengár, a segédkönyvtáros megtalálta a könyvet, és nemi ellenszolgáltatásért cserébe megmutatta Adelmusnak. Adelmust emiatt azonban annyira gyötörte a bűntudat, hogy öngyilkos lett. Venantius megtalálta a könyvet, beleolvasott, és a méreg megölte. Amikor rosszul lett, a scriptóriumból a konyhába ment, és ott halt meg. Berengár zavarában, hogy nehogy megtudják, titkon ő is az Aedificiumban járt, elvitte a testet, és a disznóvérrel teli hordóba dobta. Ekkor azonban már ő is kíváncsi lett a könyvre, beleolvasott, és meghalt. Nála találta meg a könyvet Severinus, és megával vitte, figyelmeztetve Vilmost is a felfedezésre. Severinust Malakiás ölte meg. Malakiás Berengárba volt beleőrülve, de Jorge bebeszélte neki, hogy az Severinussal szűrte össze a levet. Amikor Jorge elküldte Malakiást, hogy hozza el a könyvet Severinustól, a könyvtáros ezért ölte meg a füvészt. Malakiás halálát Jorge nem akarta, még a lelkére is kötötte, hogy bele ne nézzen a kötetbe. Malakiás azonban megszegte a parancsot, annyira kíváncsi volt, mi áll a szövegben, ezért halt meg a méregtől.

   A gyilkosságok úgy néztek ki, mintha az Apokalipszisre utalnának. Csakhogy a hasonlóság a véletlen műve volt. Viszont az Apokalipszis Vilmosnak eszébe juttatta Jorgét, aki egyrészt állandóan az Antikrisztus eljöveteléről beszél, másrészt Spanyolországból származik, ahonnan a legtöbb Apokalipszis-magyarázat is – nem véletlen, hogy a könyvtárban a Spanyolország (Yspani) elnevezésű rész ezeket a szövegeket tartalmazza. Jorge annak idején járt is azon a vidéken az akkori apát megbízásából, számos könyvet hozott onnan, és ez tüntette ki őt annyira, hogy ő kapta a könyvtárosi kinevezést Alinardus helyett. Ma már gyakori a rongypapír, amire az adott könyvet írták, de akkoriban csak azon a vidéken volt használatos. Erre a papírra írták Arisztotelész Poétikájának második részét, amit Jorge elhozott onnan, és elrejtett, mert nem akarta, hogy olvassák, de megsemmisíteni sem akarta, lévén tudós ember. Jorge volt a titokzatos könyvtáros, aki Bobbiói Róbert után következett, ő választotta segédjéül Malakiást, mert helyette továbbra is vezetni tudta az intézményt. Amikor Jorge rájött, hogy a szerzetesek a könyv nyomára bukkantak, bekente a lapjait méreggel. Ettől a lapok összeragadnak, és hogy szétválassza őket, az olvasó megnyalja az ujját – ettől viszont a szájába jut a méreg. A könyvet a Coena Cypriani-val kötötték egybe – ez az a mű, ami annyi komikus bolondságot tartalmaz, és ez elevenedett meg Adso álmában.

  Vilmos azt kérdezi, miért haragszik annyira Jorge a Poétika második részére. Bár Vilmos nem olvasta, nagyjából sejti, miről van szó benne. A komédia a falvakban születik, ahol olyan emberek élnek, akik egyszerűek (együgyűek), de nem rosszak. Az együgyűek, vagyis a nép, amely eddig is központi szerepet játszott Vilmos gondolataiban, itt újabb összefüggésben kap jelentőséget. A komédia rosszabbnak mutatja az embert, mint amilyen a valóságban, de ezzel segít megjobbítani a világot, mert úgy, olyan szokatlan fénytörésben mutatja meg a dolgokat, ahogy egyébként nem látjuk azokat, és ezzel segít, hogy jobban megismerjük a világot. Mi baja van tehát vele Jorgénak?

  Jorge szerint Arisztotelész a maga tekintélye és gondolkodása révén képes romba dönteni a kereszténység egész épületét. A Filozófus már eddig is csorbát ejtett a hiten: a kinyilatkoztatás helyett szillogizmusokat vizsgál, az égi rend helyett a földi matériával foglalkozik. Ha az ő autoritása legitimálná a nevetést, az emberek nem félnének többé Istentől. A Dolcino-félék csak kisebb réseket tudnak ütni az épületen, Arisztotelész viszont tönkretenne mindent, az eretnekséget nem lehetne többé visszaszorítani, az együgyűeket nem lehetne megfékezni. Márpedig az ördögöt el kell pusztítani.

  Te magad vagy az ördög, mondja erre Vilmos. Az ördög nem az anyag tehetetlensége, hanem a soha kétségbe nem vont, mosolytalan hit.

  Jorge ekkor, hogy megsemmisítse a könyvet, elkezdi tépkedni és enni a lapjait. Vilmos el akarja venni tőle, de Jorge eloltja a lámpást, és elmenekül a sötétben. Adsonak sikerül meggyújtania a saját mécsesüket, Jorge után mennek, Az Yspania részen találják meg. Megpróbálják kitépni a könyvet a kezükből, de Jorge kiüti a lámpát Adso kézéből. Az olaj kiömlik, egy halom könyv, amit Jorge vert le, meggyullad. A láng gyorsan elharapózik, Adsoék oltani próbálják, de hiába. Egyre több polc ég. Adso kirohan az Aedificiumból, a templomba megy, megkondítja a vészharangot. Nagy a fejetlenség, mire észbe kapnak, már az egész torony ég. Az Aedificium lángjai szétterjednek, és végül az egész kolostor elpusztul a három napig tartó tűzvészben.