A Négy kvartett (Four Quartets) T. S. Eliot kései nagy verse. Hosszú, összetett, filozofikus, irodalmi utalásokkal teli szöveg; az ilyen művek esetében mindig felmerül a kérdés, hogy megéri-e olvasásuk a fáradságot. Ami Eliot művét illet, szerintem igen, de az biztos, hogy elég sok türelmet és kitartást igényel a befogadótól. A Négy kvartett nem adja könnyen magát, sőt teljes egészében egyáltalán nem adja magát. Csak keveset és nehezen ad, de azt biztosan és minden olvasáskor, és ez a kevés eléggé érdekes és értékes.
A Négy kvartett már csak azért is nehéz mű, és azért sem alkotható meg könnyedén valamiféle egyértelmű és egységes olvasata, mert nem annyira egy zárt, önazonos szöveg, mint inkább mozaikszerűen összeillesztett szövegelemek szerveződése, amiket az azonos témák kapcsolnak össze. Eliot nem is Négy kvartettként kezdte írni a verset: első darabja, a Burnt Norton önálló költeményként jelent meg 1936-ban a költő Összegyűjtött versek (Collected Poems 1909–1935) c. kötetében, és olyan sorokat is tartalmaz, amelyek eredetileg a Gyilkosság a székesegyházban c. drámájának szövegét alkották volna, de végül kimaradtak abból. Eliotban csak a második darab, az East Coker alkotása közben ötlött fel a négy tételből álló nagy költemény terve, amely megvalósulva végül 1943-ban jelent meg.
A mű fő témái az időbeliség, az isteni időtlenség, a megváltás. Tőlem távol áll mindenféle transzcendenciához való vonzódás, úgyhogy a magam részéről ezzel a témával itt nem kívánok foglalkozni, a továbbiakban azt írom le, mi az, amit én személy szerint a költeményben izgalmasnak találok.
A Négy kvartettben mintha az időbeliség tapasztalata és az örökkévalóság időtlensége csapna össze, ahogy maga fogalmaz, a cél „megragadni / Az időnek meg az időtlennek / metszéspontját” (Dry Salvages V). A vers megpróbál számot vetni azzal, hogy a létezés alapvető létmódja az időbeliség, vagyis a változékonyság, miközben az ember vágyakozik a beteljesülés felé. Az angol nyelvű wikipédia cikkei szerint Eliot az emberi lét időbeliségéből próbál eljutni az isteni lét időtlenségébe és teljességébe, és ezt a felemelkedést megvalósíthatónak látja, mégpedig a megváltás által.
Szerintem ez nem ilyen egyértelmű. Ha a költemény ilyen megnyugtató választ adna a kérdésre, akkor a Négy kvartett nem is lenne igazi vers, hanem inkább valamiféle enciklikaként vagy kinyilatkoztatásként funkcionálna. Az én olvasatomban az időbeli és az időtlen ütközésének témájával való foglalkozást inkább valamiféle személyes számvetés motiválja: „Itt vagyok hát a félúton, mögöttem ez a húsz év - / Húsz év, jobbára eltékozolva” (East Coker V). A szöveg mintha egy ilyen megrendítő pillanat köré szerveződne, a számvetés, a vissza-és előretekintés pillanata köré, amikor az ember szembenéz addigi életével, és felteszi a kérdést, hogy vajon a mulandó éveknek van-e valamiféle változatlan végösszege, vagy csupán az idő folyamatossága létezik. Van-e valamilyen végső jelentése, összegződése az életünk idejének, vagy csupán a folyamatos változás létezik, amiben a gondolataink, tapasztalataink sosem maradnak önazonosak, hanem alávettetnek az idő hatalmának?
Eliotnak, ahogy én látom, nincs végső, egyértelmű mondanivalója e két hatalom kapcsolatáról, a költemény megrendítő, drámai ereje éppen abból adódik, hogy különböző, egymásnak ellentmondó felismeréseket fogalmaz meg a problémáról. (A következő idézetek Vas István fordításából származnak.)
A szeretet maga mozdulatlan,
Csak oka és célja a mozdulatnak,
Időtlen s kívánság nélkül való,
Csupán az idő szemszögében
Formák határaiba fogva
A nemlét és a létezés között.
(Burnt Norton V.)
A Mozdulatlan Mozgató, a szeretet (Isten) az időn kívül áll, ám a mozgás, aminek oka, időbeli, és ez az időbeliség egyszerre forma és határ számára. A forma viszont nem más, mint az érzékelés és a létezés alapja. A szövegrész tehát azt is mondhatja, hogy az időn túl ott az időbeliség, ami megmutatkozik az időbeliség formáiba zárva, így ez időből eljuthatunk az időtlenbe, de állíthatja az idézet azt is, hogy az időtlenség elérhetetlen, mivel a formán kívüli lét érzékelhetetlen számunkra.
A következő idézetből nyilvánvalóvá válik, hogy az örökkévalóság inkább csak ábránd, mint valós lehetőség:
Mit ért volna ama régóta várt
Rég remélt nyugalom, őszi derű,
Az öregkor bölcsessége? Hát becsaptak,
Vagy magukat csapták be a halk hangú öregek
És mást se hagytak ránk, csak a csalás receptjét?
A derű csak eltökélt tompaság,
A bölcsesség kihűlt titkok tudása (…)
Legföljebb korlátolt értéke van
A tapasztalatból leszűrt tudásnak.
A tudás mintát szab s ezzel hamisít,
Mert a minta minden pillanatban új,
S minden pillanat új s megrendítő
Értékelése mindannak, ami voltunk.
(East Coker II)
A bölcsességet általában úgy gondoljuk el, mint valamiféle birtoklást: a tapasztalatok, a tudás összességét, tárházát. E lelki tartalmat a változatlanság jellemzi, birtoklója valamiféle beteljesültség állapotában van, olyan állapotban, ami végpont, és az isteni totalitáshoz hasonló. Ennek a bölcsességnek a lehetősége rendkívül vonzó elképzelés, és mindannyian szeretnénk elérni egy ilyen állapotot. Ám az ilyen változatlan tudattartalom hideg, halott.
Ez a belátás nagyon hasonlít arra, ahogyan Hans-Georg Gadamer írt a tapasztalatról. Szerinte a tapasztalat lényege, hogy ellentétben áll a tudással. A tapasztalatot nem a birtoklás, hanem a csalódás, egyfajta negativitás jellemzi. Tapasztalat akkor keletkezik, amikor szembesülünk azzal, hogy amit addig egyértelműnek, magától értetődőnek vettünk, az máshogyan is lehet, és ez az a pillanat, amikor tudatosul bennünk valami. Ami e pillanatig homályos és öntudatlan volt, az a csalódás által megnyitott új perspektíva fényében éles körvonalat kap, tudatosul. A tapasztalat pedig nyitottá tesz az új tapasztalatok irányába. A tapasztalat lényege tehát s folytonos negativitás, egyfajta radikális időbeliség: „A belátás több, mint valamilyen tényállás megismerése. Mindig azt jelenti, hogy elállunk valamitől, amiben addig vakon hittünk (….), a dolgok helyesebb ismeretére csak tévedések és csalódások árán tehetünk szert.”[1] A tapasztalás egyfajta szenvedés, kiábrándulások és tévedések láncolata, de csalódások folyamata nem lezárható, éppen a lezárhatatlanság a lényege. Hasonló szellemben íródott a következő szövegrész:
(…) S amiért jönni véltél,
Kagyló csak és jelentés hüvelye,
Melyből a cél már csak akkor feslik ki, mikor beteljesül,
Ha egyáltalán. Vagy nem is volt célod,
Vagy a cél túl van a végponton, amelyet képzeltél magadnak
S változik a beteljesülésben.
(Little Gidding I.)
Vagyis maga a cél is változik az időben. Soha nem vagyunk kívül az életünkön, hogy egy objektív nézőpontból szemlélhetnénk azt, és onnan adhatnánk meg az egységes jelentését az események sorának, ahogy egy könyv elolvasása után összeáll bennünk a kép. A könyvnek a végére érünk, lezárulnak és teljessé válnak az cselekményszálak. Ám az életünk történetét olvasva mindig benne vagyunk ebben a folyamatban, és mindig mintegy előre kivetítjük annak lehetséges értelmét, de hogy mit vetítünk ki, az mindig az adott pillanat, az addig történtek értelmezésének függvénye. A megelőlegezett értelmet, célt egy olyan pillanatban alkotjuk meg, ami maga is része az időnek, így folyamatosan változik ez a megelőlegezett értelem. Heidegger, ha jól emlékszem, ezt nevezte „belevetett kivetítésnek.” Az időbeliségnek itt hasonló radikális elgondolásával találkozhatunk, mint az előbbi idézetben.
Ugyanakkor jelen van a versben egy olyan pillanat látomása is, amely paradox módon, egyfajta negativitásban reméli megragadni a teljességet, az idő és időtlenség metszéspontját.
Szóltam lelkemnek: csöndben légy s hagyd, hogy leszálljon rád a sötétség,
Mely Isten sötétsége lesz. Mint amikor színházban ülsz,
És kioltják a fényeket, mivel jelenetváltozás jön,
S tompán zörömböl a kulissza, sötétség sötétségre fordul,
S tudjuk, a hegyeket, a fákat meg a távoli panorámát
S a merész, hatásos színfalat egészben félregörgetik
(East Coker III.)
Nem nehéz ebben a színházi metaforában felismerni az élettel való számvetés pillanatát, a múlt és a jövő közötti átmeneti pont sötét ürességét, amikor értelmet készülünk adni a múltnak, és előre tekintünk a még ismeretlen jövőbe. Ekkor a dolgok negativitásukban, potencialitásukban, lehetőségük szerint vannak jelen, egyfajta paradox, üres jelenlét formájában.
És végül vannak szövegrészek, amik mintha feloldhatónak látnák az idő és az időtlenség kettősségének ellentétét. Ilyen pl. a táncmotívum az East Coker I. részében:
S látod a tűz körül táncolni őket,
A férfi meg a nő egyesülését
A tántzban, melynek jelentése frigykötés -
(…)
Föld láb, anyag láb, a vidék vigad,
Rég búzává lett földalattiak
Vigadnak. Betartják az ütemet,
Tartják a táncban a ritmust,
Ami életük volt, az eleven évszakokban,
Üteme évszakoknak, csillagoknak
(East Coker I)
A tánc olyan mozgás, ami nyugalom is: önmagába visszatérő ritmikus időbeli fenomén. A ritmus egyszerre változás és visszatérése valaminek, vagyis állandóság. A tánc mozgása egyesíti a férfit és a nőt, és az élőkkel a hagyományban egyesíti a holtakat is, vagyis megteremti az ellentétek nagy, misztikus egységét. Hasonló a kínai váza motívuma:
(…) Szavak ha elhangzanak, a csöndbe
Torkollnak. Csak a formával, a renddel
Torkollhatnak a szavak, a zenék
A nyugalomba – a kínai váza
Nyugalmában még örökké mozog.
(Burnt Norton V.)
Talán rosszul értelmezem a sorokat, de szerintem itt a műalkotás időbeliségének egy lehetséges struktúrájáról van szó. A mű változik az időben, mivel minden befogadó számára mást jelent. Ám ez a változás, ez az időbeliség a műalkotás létének lényege. Változik, de egyidejű minden befogadóval, és értelmezéseinek és befogadásainak minden lehetséges aktusa hozzátartozik a létéhez, az idő minden részleges szelete gazdagítja saját belső teljességét – vagyis a kínai váza egyesíti magában az időbeliséget és az időtlenséget.
Eliot verse tehát az idő és az időtlenség találkozásának több lehetséges összefüggését fogalmazza meg, amelyek nem hozhatók közös nevezőre; a köztük lévő ellentét adja a költemény polifóniáját, vagy ha úgy tetszik, drámaiságát.
[1] Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer. Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Bp., 1984, 250.
Utolsó kommentek