A napokban újra elolvastam Umberto Eco negyedik regényét, a Baudolinot. Korábbról úgy emlékeztem, hogy ez egy szerethető, de nem különösebben súlyos műalkotás. Most viszont úgy látom, hogy egy nagyon jellegzetes Eco-regény. Igaz, talán nem annyira átütő, mint varázslatos elődje, A rózsa neve, de nem is rosszabb, csak néhány vonatkozásban más, miközben nagyjából mégis ugyanaz.
Az előző három kötethez képest új a szöveg humora, bár komikus hang néhol már A tegnap szigetében is érzékelhető volt. Itt viszont helyenként kimondottan jellemző a komikum, mindenekelőtt a 29. fejezetben, ahol Baudolino Pndapetzin különös lakóival találkozik. Nem csupán e lények formája az, ami mulatságos, hanem derűre ad okot a Baudoinóék és e fura szerzetek között zajló kommunikáció is, ami állandó félreértésekre épül, illetve a középkori teológiai viták paródiája a teremtmények egymástól való idegenkedésének rajzában. A Baudolinóban a hadjáratok véres eseményei is groteszkbe hajlanak, az Alessandria ostromáról szóló 14. fejezetben pedig (ahol először egy ál – Szent Péterrel akarják elriasztani az ellenséget, aztán egy teletömött kecskével veszik el az ostromlók kedvét a harccal) mintha Mikszáthot olvasnánk. Hasonlóan vicces az ötlet, hogy Baudolino az apja kupáját teszi meg Gradialisnak.
Ez a derűs hang egészen elüt A rózsa nevének komor pátoszától. Az első regényben meghatározó téma az erőszak, amit az igazság utáni vágy szabadít el az emberben. Remigius a kínvallatástól való félelmében plasztikus képekben idézi fel a haláltusáját vívó Dolcino szenvedését, de ijesztőek az apátságban történt gyilkosságok képei is, igencsak horrorisztikus jelenet például, amikor Venantiusra a disznóvérrel telt hordóban bukkannak rá. A regényben tél van, az események jelentős része az éjszaka sötétségében zajlik.
Más a két regény alapszövete is. A rózsa neve a bűnügyi történet zsánerére épül, a Baudolino viszont inkább kalandregény, ami a már említett különös lények révén néhol mintha nonszenszbe hajlana. A rózsa nevének tere és ideje erősen behatárolt, a Baudolinoé cselekménye viszont térben és időben is rendkívül tág, emiatt tűnhet úgy, hogy kevésbé átgondolt és szerkesztett az elődjénél.
Ezeket a jellemzőket leszámítva viszont igazi Eco-regény Baudolino. Eco műveiben az az érdekes, hogy lényegében mindig ugyanazt kapjuk, de ez az ugyanaz mégis újnak hat. Minden regénye az elveszett viszonyulási pont, a végső lényeg és jelentés hiányának egy-egy allegóriája. Ez a hetvenes évek elején fellépett irodalmár-és filozófus generáció alapélménye, ez fogalmazódik meg Derridánál, Paul de Mannál, Lyotardnál, Foucaultnál és másoknál. Ez Nietzsche hagyománya, aki szerint nincs igazság, nincs jelentésük a dolgoknak, csakis interpretációk vannak, amik kisajátítják a világot, a saját perspektívájukban artikulálják azt, és csakis ezeknek a perspektíváknak a pluralitása létezik.
A rózsa nevében kiderül, hogy a gyilkosságoknak nem volt előzetes terve. Ez allegóriája annak, hogy a világtörténelemben sincs terv, cél, rend, központi akarat: ami annak tűnik, az csupán véletlenek egymásutánja, amibe a mi megértésre irányuló vágyunk viszi bele a rend illúzióját. Az igazság utáni vágy vezet az inkvizíciós terrorhoz, illetve egyáltalán magához az erőszakhoz. A Foucuault-inga szintén a világ rejtett tartalma iránti vágyról és a Terv nemlétéről beszél. A tegnap szigetében a nevezett sziget lenne ilyen viszonyulási pont – ám a szigetre sem Roberto, sem Caspar atya nem jut el, ráadásul azt is elfelejtik, hogy a hosszúsági fokok, amihez képest a sziget a tegnaphoz tartozna, csupán emberi konstrukciók. A Sziget egyszerre a mozdulatlan viszonyulási pont a Földgömbön, a szeretett nő allegóriája, illetve (Roberto fantáziájában) Lilia tartózkodási helye is. Ám Roberto abban a pillanatban, amikor elindul a sziget felé, kilép a regényből. A Loana királynő titokzatos tüzében képregényekről és a főhős személyes vallomásairól olvashatunk, ám ez a kötet is arra fut ki, hogy a végső megvilágosodás nem érhető el, illetve egybeesik a halál pillanatával. A prágai temető is hasonló témát boncolgat, de szerintem az már valóban egy kevéssé sikerült regény, mivel ott Eco a Sion bölcseinek jegyzőkönyvéről szóló tudnivalók felmondását nem igazán kötötte össze egy saját maga által kitalált, jól felépített történettel, ahogy az előző regényeiben tette. Az utolsó regény, a Mutatványszám kivételt jelent, mivel Eco itt inkább Olaszország közelmúltbeli történetével foglalkozik.
Nagyon szépen fogalmazza meg Eco a középpontnak, a szervező centrumnak ezt a hiányát A Focualt-inga végén. Nincs ilyen centrum, vagy ha van, nem birtokolható, nem hozzáférhető:
Most már tudom, mi a Birodalom Trövénye, a szegény, kétségbeesett, lerongyolódott Málkhúté, melybe a Bölcsesség, önnön elveszett tisztasága után tapogatózva, száműzte magát. Az Málkhút igazsága, a szefirák éjében világló egyetlenegy igazság, hogy Málkhútban a bölcsesség felfedi önmagát, és felfedi: az a titka, hogy nincs, hogy csupán egyetlenegy legutolsó pillanat erejéig létezik.
A Baudolino is ugyanennek a témának egy változata. Baudolino fiatal-és férfikorát a német és az itáliai területek között ingázva tölti. Olasz származású, de Rőtszakállú Frigyes magához veszi nevelt fiaként. A történeti háttér ugyanaz, mint A rózsa nevében: a pápaság és a császárság harca. A rózsa nevében az egymással és a pápai hatalommal harcoló rendek (ferencesek, bencések, kistestvérek, dolciánusok) nem tudnak dönteni a nézeteik helyességét illetően, mivel nincs módszerük, nincsenek viszonyulási pontjaik arra vonatkozóan, hogy megállapítsák, ki birtokolja az igazságot. A Baudolinoban a hatalom legitimációjának a kérdése vezet az állandó háborúskodáshoz, hiszen a két hatalom kölcsönösen függ a vetélytárstól érkező legitimációtól, miközben uralomra törekszik ellenfele fölött. Baudolino szerint János pap lehetne a hatalom végső legitimációs forrása, aki a kereszténység legnagyobb uralkodója. Amikor azonban Baudolino túljut társaival Szambütonon, a kőfolyón, amelyen túl János papnak kell laknia, megtorpan Pndapetzinben, az elővárosban. Az utazók hiába várják, hogy továbbmehessenek onnan, már csak visszafelé vezet az út. Felmerül a gyanú, hogy János pap országa talán nem is létezik, csak a Pndapetzinbent irányító eunuchok találták ki: az ott lakókkal elhitetik, hogy János pap megbízásából uralkodnak, ezzel a hazugsággal legitimálva a hatalmukat. Baudolinoékról Pndaoetzinben azt hiszik, hogy ők a bölcsek, akiknek az eljövetelét a városban régóta várják. A 29. fejezetben az eunuchok vezetője, Praxeasz azt kéri Baudolinotól, hogy álljon melléjük, és ha eljutnak János pap országába, ahol talán uralkodni fognak, ismerjék el az eunuchokat Pndapetzin feljebbvalóiként, és alkossanak velük egy egységes, nagy birodalmat.
Tehát János pap a Szambütonon túl, a saját világában is fikciónak bizonyul, és itt is ugyanazok a legitimációs problémák jelentkeznek, mint abban a világban, ahonnan Baudolino érkezett. Ráadásul az egész Szambütonon túli világ is többszörös fikció: először is az egész utazást Baudolino meséli el Nikétasznak, miközben többször is hangsúlyozza, hogy hajlamos a hazugságra, és nehezen tudja elválasztani a képzeletet a valóságtól. Másodszor, János pap országát a barátaival találta ki, tehát Nikétasznak szóló fikciós történetén belül létesít újabb egy fikciót, és aztán ebben a fikcióba lépe be, de János pap ott is egy újabb fikciónak bizonyul. Jellegzetesen dekonstrukciós mintázat ez, olyan struktúra, amivel Derridánál és társainál találkozunk, ahol nincs végső jelentés, csak folytonos halasztódás, a nyomok nyomai, a jelek jelei, a szupplementumok szupplementumai, amik sohasem alkotnak meg egy egészet.
Hasonló a helyzet a Gradialissal. A szent grál, ami valamiféle végső jelentést, vágyott tartalmat hordozna, valójában fikció, hiszen nem más, mint Baudolino apjának régi pohara – csak éppen maguk a szereplők is megfeledkeznek arról, hogy a grált ők maguk találták ki. Az egész történet egy utazás valami olyan felé, amit nem lehet elérni, mert eleve nem elérhető, hiszen maga a felé tartó mozgás létesíti.
Econak tehát minden regénye nagyjából ugyanarról a tapasztalatról szól. Ám mindig van valamilyen remek alapötlet alaptörténet, amit aztán Eco feltölt a kulturális, filozófiai, történeti ismeretek tömegével. Ecoban az a jó, hogy ezt a rengeteg ismeretet történetté tudja formálni, és a regényeivel azt üzeni, hogy a megismerés és az olvasás izgalmas tevékenység, és hogy a világ érdekes.
Utolsó kommentek