A szépség különös dolog. Olyasmi, amiről nemigen tudjuk megmondani, mi az, és mert nem értjük, sokat beszélünk róla. És minél többet beszélünk róla, annál kevésbé értjük, a saját nemértésünkből következő tanácstalanság pedig mégtovább szaporítja a beszédet. Számtalan dolog létezik ugyanis, amit szépnek tartunk, de amiket ha sorra veszünk, kiderül, hogy nemigen akad köztük közös nevező. Szép a lemenő nap vöröse a bércek fölött, szépek Kosztolányi versei, szép a barátnőnk zöld szeme, eperszín ajka, keblének gömbölyded íve, barna bőre, amely szinte tündöklik a nyári délután napsugaraiban. Szép a szerelem, a barátság, az önfeláldozás, a becsületesség, a hűség. Létezik tehát morális és esztétikai értelemben vett szépség, amik meglehetősen távol állnak egymástól, és szintén más téma az erotikus értelemben vet szépség. Ráadásul a szépség megítélése meglehetősen szubjektív is. Utalhatunk itt arra, hogy milyen erősen változik a korízlés – ma már nemigen tartjuk pl. vonzónak a Rubens festményein látható telt nőket, de megmosolyogjuk már az egy-két évtizeddel ezelőtti frizurákat is, a miket akkor nyilván dögösnek, szexinek találtak. De egy adott korszakon belül is egészen eltérő az emberek ízlése, és nem csak a női szépség esetében. Egyeseket pl. gyönyörrel töltenek el olyan zeneszámok, amiket a társaik zajnak érzékelnek, vagy önfeledten tudnak szórakozni olyan filmeken, amiknek a vetítésével másokat meg lehetne kínozni (mint pl. engem a Bud Spencer- vagy a Ben Stiller–vígjátékokkal. Egyébként szárnyra kapott egy olyan hír néhány éve, hogy Guantanamón a fogolytáborban az amerikaiak a Metallica zenéjével kínozzák a bentlakókat. Ezért a váratlan reklámért egyébként, mondanom sem kell, a zenekar nemigen lelkesedett, de nem is volt igaz a dolog.)
A szépségről olyan sok mindent leírtak már, egymásnak gyökeresen ellentmondó nézeteket, és ahogy az ilyenkor lenni szokott – mindenkinek igaza van. A szépség kérdésére adott válaszokból egy külön tudomány jött létre, ez az esztétika. Röviden szólni tehát egy ilyen kérdésről meglehetősen felszínes dolog, de azért mégis megpróbálom ezen a blogon. Elmondom azt, amit én tudok és érdekesnek tartok a témában, aki pedig tájékozottabb az ügyben, és olvassa az írásomat, kérem, egészítse ki azt. Mivel nem vagyok képzett filozófus, valószínűleg az összefoglalóm sem rendelkezik totális szakmai precizitással, de azért elkészítek egy könnyed áttekintést. Természetesen a téma kimeríthetetlen, és nekem is szándékomban áll még tovább ismerkedni vele, de amit eddig megértettem, azt átmenetileg érdemesnek tartom összefoglalni, mert a további tájékozódás alapja lehet.
Engem ez a probléma eléggé érdekel, mivel a készülő képregényem, a Leviatán története a szépség és az erőszak témájáról fog szólni, a képeken belül pedig a tervek szerint idézni is fogom azokat a szövegrészleteket, amiket ebben a posztban alább összegyűjtöttem. Ezek az idézetek nem puszta ékítményként fognak helyet kapni a képregényben, hanem szervesen összefüggenek majd a cselekménnyel, ami ezek nélkül nem is lenne érthető, és különösen nagy szerepet fog majd játszani az utolsó két szövegrész, amik a kedvenceim ebből az idézethalmazból. (A képregény tervezett tíz fejezetéből eddig öt készült el, ebből kettő jelent meg nyomtatásban a Műút folyóiratban.)
Az első idézet Platón Phaidroszából való:
Egész gondolatmenetünk, íme, ide érkezett: a szent őrület negyedik neméhez. Mikor az ember meglátja az itteni szépséget, visszaemlékezik az igazi szépre, szárnyai nőnek, és tollait felborzolva vágyik felrepülni, de tehetetlenségében csak néz a magasba, mint a madár, s nem törődik a földiekkel: kész a vád, hogy őrjöngés fogta el (…). Platón: Phaidrosz. 249 e. Ford. Kövendi Dénes.
Mármost az igazságosság, meggondoltság és a többi lelki érték fényességéből semmi sincs meg itteni hasonmásaikon, hanem, minthogy homályos szervekkel közelítünk képmásaikhoz, csak kevesen és alig-alig szemlélhetik a leképezett dolgokat. A szépséget ellenben akkor ragyogó látvány volt, mikor a boldog égi karral Zeusz vagy más más isten kíséretében boldogító látványt szemléltek (…)” 250 c.
Platón, mint köztudott, a létezést megosztotta egy érzékelhető szférára, ez a mi világunk, és egy érzékfölöttire, ahol az ideák lebegnek. Ezek az ideák, akárcsak a lélek, keletkezés és elmúlás nélküliek, nincsenek alávetve az idő hatalmának, szemben a testi létezőkkel. A voltaképpeni létezés az ideákat illeti meg, a mi földi létünk csak árnyképe az ideákkal teli égboltozatnak. A lélek, aki az ideák közül származik, az égi színpadon közvetlenül szemlélte azokat, itteni létében pedig visszaemlékezik rájuk – ám az emlékezés esetlen és homályos. Az ideák közül a szépség az érzéki jellege miatt különleges létmóddal bír, és erősebb fénnyel ragyog emlékezetünkben, mint a többi idea. Platón szerint a szépség tehát objektív létező, és egyfajta sugárzás, fényesség jellemzi.
Egészen máshogyan vélekedik Arisztotelész a Poétika VII fejezetében:
Továbbá: mivel a szép – akár élőlény, akár bármiféle dolog – bizonyos részekből tevődik össze, nem akárhogy összerakottnak kell lennie, hanem megfelelő nagyságúnak. A szépség ugyanis a megfelelő nagyságban és rendben van, s ezért sem a túl kicsi élőlény nem lenne túl szép, mert a szemlélet az érzékelhetetlenhez közeledve végül összezavarodik, sem a túl nagy, mert ekkor meg a szemlélet meg nem is tud működni (…). Arisztotelész: Poétika. Ford. Sarkady János
Arisztotelész egyfajta ókori strukturalistaként elkülöníti a műalkotás egyes elemeit (jellemek, történet, fordulatok stb.), megvizsgálja ezek arányait, egymáshoz, illetve a befogadó tudathoz való viszonyát. A szép itt nem objektív létező, hanem viszonyok, relációk összessége.
Az ókor lenyugvó napjának fényében Plótinosz örökítette tovább Platón szépségeszményét. Plótinosz szerint az anyag önmagában formátlan, széthúzó, rendezetlen, az idea pedig egységes. Ezért az anyagban megmutatkozó egységesség, vagyis a szépség nem más, mint az ideában és a logoszban való részesedés. A lélek, amely szubsztanica, akárcsak az idea, összeveti a saját emlékezetében élő ideát az előtte álló dologgal, és a megfelelés arányában megállapítja annak szépségét. Ez az oka annak is, hogy szépnek találjuk a színeket: a szín egységes, akárcsak az idea, míg a sötétség az anyag nehézkességét és formátlanságát testesíti meg. A tűz, amely még intenzívebb fénnyel rendelkezik, mint a szín, már majdnem anyagtalan, ezért már egészen közel áll az ideákhoz.
Ám mindez az érzéki szépség csak visszfénye az ideák test nélküli, tehát érzékszervekkel felfoghatatlan szépségének. Az erény pl. ilyen idea: a fénye vakító, ám nem a test, hanem a lélek számára, ehhez a fényhez a lélekben a vágy, a szeretet, az elragadtatás érzése kapcsolódik. Az ideák a valóságos létezők, és ezért szépek. Minél közelebb van valami az anyaghoz, annál rútabb, és minél közelebb az ideához, annál szebb. Az ideák szépségéhez pedig az érzéki szépségből kiindulva, de azon túlemelkedve lehet eljutni. Ez lényegében nem más, mint egyfajta misztikus eksztázis:
Ha azután csakugyan már ilyenné váltál és megláttad öt (az erényt) és megtisztulva egyesültél önmagaddal (...) és nincs benned semmi idegen, hozzád keveredett dolog, hanem egészbevéve fény vagy (...) ha mondom, hogy te ezzé lettél és teljesen látássá változtál, akkor meríts magadból bátorságot. Miután ide felemelkedtél, útmutatóra többé nem szorulsz, szegezd csak előre tekinteted. A nagy szépséget ugyanis csak ez a szem láthatja. Plótinosz: A szépről és a jóról. Ford. Techer Margit. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Bp. 1998. 23.
Megjegyzem, az én számomra az ilyesfajta misztikus gondolkodásmód (mint minden vallási jellegű elragadtatás vagy ún. „transzcendens tapasztalat”) teljesen idegen. Érdekesnek találom viszont Umberto Eco könyvét a középkor szépségeszményéről, különös tekintettel Szent Tamásra. Nem szimpatizálok a keresztény gondolkodással, ellenérzéssel viseltetek a teológia iránt, de kedvelem Tamás metafizikáját, mert annyira elvontnak és bizarrnak tűnik számomra, hogy azt én már egyfajta művészi teljesítményként, egyfajta költői fantáziaként érzékelem.
Eco áttekintése alapján a középkorban többféle elgondolás is élt a szépségről. Az első egyfajta platonizmus, de az arisztotelészi hülémorfizmussal (anyag és forma kettősségében való gondolkodás) vegyítve: mint Isten alkotása, maga a világegyetem a szép, hiszen Isten teremtő ereje manifesztálódik benne, a legmélyéig átjárva azt, mint valamiféle láthatatlan röntgensugárzás. Isten alapvető jellemzője, hogy jó és szép – e két transzcendentálé mintha egy érem két oldala, egy gondolat két szinonimája lenne. Isten és a világyetem jó annyiban, hogy létezik, a jó magára a létezésre utal, a szép pedig ugyanennek a létezésnek a formai aspektusát, szervező okát fejezi ki. A szép tehát egyfajta metafizikai szervezőelv, a metafizikai minta ragyogása. Eco szavaival:
Minden létezőben felfedezhető a szépség, amely az őt életre keltő formának a ragyogása; annak a formának, amely az anyagot az arányosság szabályai szerint elrendezi, és amely az anyagban fényhez hasonlóan tündököl, amelyet a rendezett anyag fejez ki felfedve az őt elrendező hatást. Umberto Eco: Művészet és szépség a középkori esztétikában. Ford. Sz. Márton Ibolya. Európa, Bp. 2002. 57.
Emellett volt egy másik hagyomány is a középkorban, melyet Eco az „arány esztétikájának” nevez. Az arányosságról idéztem én is egy mondatot Arisztotelésztől, de Eco elmondja, hogy ez az elképzelés Cicerótól ered, és Szent Ágostonon keresztül lett része a középkori esztétikának. Ennek a hagyományvonalnak a gyökere Püthagoraszig nyúlik vissza, aki szerint a lét meghatározó alapja a szám. A szépség ezek szerint egy adott létező tulajdonsága, hanem a részek egymáshoz viszonyított nagyságénak és elrendezésének eredménye, egyfajta relációs viszony. A számszerűségnek ilyen elképzelése azonban nem csupán az érzékelhető világot jellemzi, hanem a transzcendens struktúrákat is, pl. négy égtáj van, ahogy négy erény is stb. Megjegyzem egyébként, a gondolat, hogy az arány a szépség alapja, nem valamiféle középkori szeszély: nemrég láttam egy műsort a National Geographic csatornán, ahol arról volt szó, hogy amikor pl. egy arc szépségéről döntünk, ítéletünket nem annyira az arcvonások, mint inkább az arc arányai irányítják.
Az arányokkal, vagyis a mennyiségekkel szemben megvolt a középkorban a minőség iránti érzékenység is, ami elsősorban a színek iránti rajongásban öltött testet. Ma a középkort a filmekben általában szürkés-kékes színárnyalatokban jelenítik meg, mintha egy homályos, állandóan esős időszak lett volna. Ám a középkor embere egészen máshogy látta önmagát: a középkor embere lelkesedett a színekért, és elsősorban nem az árnyalatokért vagy a finom átmenetekért, hanem a tiszta, pompás, élénk színekért, és ugyanígy vonzódott a fény minden formájáért.
Ha jól értem Eco elemzését, Szent Tamás felfogásában az az érdekes, hogy a szépség metafizikáját összekapcsolta az arány esztétikájával, de eléggé sajátos módon. A hülémorfizmus, vagyis a forma és az anyag kettősségének elképzelése Tamásnál is megvan, de nála ez a kettő sokkal szorosabb, lényegibb kapcsolatban áll, mint elődeinél. A forma csakis az anyagban megtestesülve lép ki az elvontságból, és lesz valóságossá. E kettő a létezés aktusában egyesül, és ennek a létaktusnak az intenzitását fejezi ki. Tamásnál a szépség mint arány nem egy adott létező különböző részei közötti viszony, kapcsolat, hanem metafizikus értelemben vett viszony: a forma és az anyag kapcsolata. De ilyesfajta megfelelések, vagyis arányok a metafizikus létra több szintjén is működnek: ugyanilyen arány áll fenn az értelem és az értelem cselekvése között, illetve a dolgok és önmaguk, illetve saját funkciójuk között. Ezek a metafizikus arányok kifejezik a teremtés nagy rendjének, a kozmikus harmóniának a szépségét. Ez az elképzelés persze meglehetősen elvont, és kissé komikus is: azon csodálkozni, hogy egy dolog megfelel a saját funkciójának, hasonló ahhoz, mint amikor valamelyik gyerekdalban az énekes azt furcsállja, hogy az ember feje éppen a fülei közé nőtt, a lába pedig pont a földig ér. De azért Szent Tamás gondolkodása és elvont metafizikai nyelve, ha valóságtartalom és a meggyőző erő nincs is benne, rendelkezik valamiféle költői erővel, azt mondhatjuk, van benne fantázia. És, ha úgy tetszik, ez is egyfajta szépség; egy légüres térben épült, de idegenszerűségével és elvontságával lenyűgöző fellegvár szépsége. Olyan invenciózus ez a filozófia, hogy a hatására már-már el tudjuk képzelni azokat a bizarr metafizikai struktúrákat és létezőket, amikről beszél.
Most pedig ugrok egy viszonylag nagyot egy olyan szerzőig, aki ugyan éppúgy nem könnyű olvasmány, mint Tamás, de nincs olyan távol tőlünk. Immanuel Kantra gondolok, akinek a szépségről alkotott felfogása egy olyan korszak kezdetét jelentette az esztétikában, amin még ma sem léptünk túl igazán. Ez pedig nem más, mint a romantika.
Kant a harmadik nagy művében foglalkozott a művészeti szépséggel. A tiszta ész kritikája a tudat a priori szerkezetével foglalkozik, a második kritika, A gyakorlati ész kritikája az erkölccsel, Az ítélőerő kritikája pedig a művészeti és a természeti széppel. A sokat idézett passzus így hangzik:
A szépnek ez a magyarázata kikövetkeztethető az előbbiből, mely szerint a szép egy minden érdektől mentes tetszés tárgya. Immanuel Kant: Az ítélőerő kritikája. Ford. Papp Zoltán. Osiris-Gond, Bp., 2003.121.
Rövidebben: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Kant megfogalmazása eleme egy olyan hatalmas gondolati építménynek, aminek az ismertetésére én itt nem vállalkozom. Azt hiszem, A tiszta ész kritikáját nagy vonalakban értem, írtam is róla régebben hobbiból egy szócikket a wikipédiában, amikor még nem volt blogom. A harmadik kritika viszont annyira bonyolult, hogy becsületesen bevallom, nemigen látom át. Két fontos gondolatot viszont elmondok ezzel kapcsolatban, és azt hiszem, ez itt elég is lesz.
Az első az, hogy Kanttal kezdődött az esztétika szubjektivizálódása, és ez lényegében nem más, mint a zseniesztétika, vagyis, más szavakkal a romantikus művészetszemlélet megjelenése. A művészetet azelőtt egyfajta mesterségnek tekintették, a művészt pedig mesterembernek, aki meghatározható szabályok szerint alkot. A francia klasszicisták pl. levezették a hármas egység szabályát a saját Arisztotelész-értelmezésükből. Ez kifejezi azt a meggyőződést, hogy a szépség, a harmónia mibenlétét meg lehet határozni egy tekintély alapján, és követendő mintát lehet alkotni, továbbá hogy létezhet egyfajta egyetértés a szépségről a befogadók és az alkotók között, ami keretet alkot a művészi kommunikáció számára. Ezzel szemben a romantika az alkotást – ahogy itt Kant a befogadást – a zseni egyedi, szubjektív tevékenységeként gondolta el. A zseni nem szabályok szerint, hanem azok ellenében alkot, az alkotási folyamat már nem művészeti hagyomány ismeretéből és továbbörökítéséből áll. A zseni tevékenysége nem ezen a hagyományon belül értelmezendő, mert nem is ebből táplálkozik, hanem a költő saját lelkéből, saját korlátlan, egyedi lelki világából, élményeiből. Ennek megfelelően a befogadó munkája sem annyira értelmező tevékenység, hanem egyfajta megvilágosodás, amikor azonosul a szerzővel. A műalkotás nem művészi formákon való munka, hanem egy élmény objektivációja, ami önazonos módon megmarad a műben.
A másik fontos gondodat, amit el kell mondani Kanttal kapcsolatban, hogy itt a „szép”, vagyis a műalkotás már elsősorban a gyönyörködtetés eszköze. Ahogy Hans-Georg Gadamer fogalmaz:
Semmit nem ismerünk meg benne a tárgyakról, melyeket szépnek ítélünk, hanem csak azt állítjuk, hogy a szubjektumban megfelel nekik a gyönyör érzése.” Hans-Georg GADAMER, Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Ford. Bonyhai Gábor. Gondolat, Bp., 1984. 53.
Innen ered az a jellegzetes és elterjedt eljárás, amikor egy értelmező egy irodalmi műről szólva nem annak hatásmechanizmusát, stílusát, felépítését, egyszóval a művészi anyag megformálásának módját vizsgálja, hanem a „költő lelkéről,” élményeiről kezd beszélni. Gadamer az Igazság és módszerben megalkotott filozófiai hermeneutikájában úgy lépett túl ezen a romantikus művészetfelfogáson, hogy a műalkotás befogadását értelmezésként írta le, és bemutatta: a mű nem pusztán gyönyörködtet, hanem a megismerésnek is eszköze. Ez persze nem a reáltudományok értelmében vett megismerés, amikor objektív létezőket ismerünk meg empirikusan: a műalkotásban önmagunkat ismerjük meg, azt a módot, ahogyan benne állunk a hagyományban, illetve megismerjük azt, hogyan gondolkodtak más korszakok, kultúrák. Mindenesetre a befogadás nem valamiféle spontán érzelmi folyamat, hanem tudatos értelmező munka. A befogadónak pedig nem pedig afféle „szépléleknek” (Nietzsche kifejezésével „morális maszturbálónak”) kell lennie, hanem felkészült, az irodalomban jártas embernek.
Mindezt egyébként azért is fontosnak tartom leírni, mert úgy egy fél éve a FB-on vitába keveredtem egy tanárcsoporttal e kérdés kapcsán, és úgy tűnt, elég komolyan meg is haragudtak rám. Felháborodtak ugyanis azon, hogy az írásbeli érettségi megoldókulcsában túl sok szakkifejezéssel találkoztak (!!!). Itt persze az az első probléma, hogy szerintem ők egyszerűen lusták megtanulni a saját szakmájuk szakkifejezéseit, és inkább felháborodnak azon, ha tudományos terminológiával találkoznak, minthogy vegyék a fáradságot, és utána nézzenek a nem ismert kifejezéseknek. De nemcsak erről van szó. Ők velem szemben úgy vélekedtek, hogy a műalkotásokat nem kell elemezni, nem kell „tudományoskodni”, csak az az érdekes, hogy tetszik-e az adott embernek a mű, vagy nem, a többi csak magyarázkodás. Ez nem más, mint a romantika művészetszemléletének egy leegyszerűsített modellje, csak ők erről nem tudnak. Nos, az egyéni befogadási élmények természetesen nagyon fontosak és meghatározóak, de nem szabad elfelejteni, hogy az ízlésünk nem a mi belsőnkből jön, hanem maga is kulturális konstrukció, amelyet meghatároznak az előzetes elvárásaink, ismereteink. Így a művek elemzésével és értékelésével az értékelési szempontjaink is változnak; horizontunk tágul, ahogy műveltebbé válunk. Aki azt képzeli, hogy az ő saját, személyes benyomásait kell megtennie abszolút, tovább nem gondolandó alapnak, az eléggé rossz úton jár.
A következő idézet mindenesetre Nietzsche művéből, A morál genealógiájából való, és szintén Kantról szól, nem a legfinomabb stílusban. Viszont nekem nagyon tetszik ez a szövegrészlet, íme:
Jót nevethetünk derék esztétáinkon, amikor Kant pártját fogva állandóan azt emlegetik, hogy a szépség bűvöletében még a mezítelen női szobrokat is képesek vagyunk „érdek nélkül” szemlélni”.
Ford Romhányi Török Gábor. „És még azt is szemére vethetnénk Schopenhauernek, (…) hogy a szép neki is bizonyos „érdekből” tetszik, sőt a legerősebb, legszemélyesebb érdekből: a kínszenvedéstől megszabaduló, megkínzott ember érdekéből.
Nietzsche tehát a szépség erotikus oldalát emeli ki ebben az idézetben. Itt nem mellékes, hogy Nietzsche nyilvánvalóan nem valamiféle eszményített női szépségre gondol, ami földi visszfénye, áttűnése az ideális szépségnek, mint a neoplatonikusoknál: itt a meztelenség kifejezetten a szexualitás irányába mutat, egyfajta erőszakos, nyers testiség felé, amely a mű egyik központi figurája, az erőszakos és vad harcos képén keresztül is megnyilvánul a szövegben. Innen pedig már nincs is messze Freud, aki – várhatóan – a szexualitáshoz köti a szépséget a Rossz közérzet a kultúrában c. művében.
Sajnos a pszichoanalízis is csak igen keveset mondhat a szépségről. Csupán az tűnik bizonyosnak, amikor a szexuális érzékelésből vezet le, mikor megállapítja, hogy a céljában korlátozott izgalom mintaszerű példánya lehet. A ’szépség’ és a ’báj’ eredetileg a szexuális objektum tulajdonságai.”
A francia parnasszizmus viszont a szépség céltalan, az eszméktől és érdekektől mentes természetét hirdette. Ez a felfogás lényegében Kant elképzelésének felel meg. Érdemes idézni itt Gautier megfoalmazását a Maupin kisasszony előszavából.
Semmi szép dolog nem nélkülözhetetetlen. Ha a virágok eltűnnének, azt nem szenvedné meg a világ. (...) Mire való az asszonyi szépség? Mire való a zene? (...) Csak az igazán szép, ami nem való semmire; minden, ami hasznos, csúnya, mert valamilyen szükségletnek a kifejezése, márpedig az ember szükségletei nemtelenek és undorítóak, mint egész nyomorúságos, szegény természete. A ház leghasznosabb helye az illemhely.
A szépségnek tehát sok különböző felfogása született, amik egészen eltérnek egymástól. És mégis. közösek abban, hogy a szépséget mindegyik többé-kevésbé pozitív jelenségként tárgyalja. Nem így jelenik meg a szépség a modern költészet két kiemelkedő alkotójánál, Baudelaire-nél és Rilkénél. Kezdjünk a francia szerzővel
Láng vagy s az elvakult lepkék feléd repesve
elégnek reszketőn s mondják: Áldott a láng!
(Charles Baudelaire: Himnusz a szépséghez. Ford. Tóth Árpád)
Itt a költői kép olyan szép és kifejező, hogy ezen a szövegrész nem is nagyon van mit magyarázni. A szépség itt már olyasfajta vonzerő, ami vonzó, de fenyegető és pusztító jelleget egyaránt ölthet. A szépség egyfajta intenzitás, ami a létezés kevésbé intenzív formáival áll szemben. Ez az intenzitás elérheti azt a fokot, ahol már az ellentéte lesz mindannak a jónak és isteninek, amiről Platón és társai beszéltek. A szépség nem az emelkedett, örökkévaló, a fénylő és a jó szinonimája, hanem ellenlábasa annak: sötét, kaotikus erő, mely elpusztítja mindezt. Érdekes módon valami hasonló fogalmazódik meg Rillénél is a Duinói elégiák elején:
Hogyha kiáltanék, ki hallana meg engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
Rainer Maria Rilke: Az első elégia. Ford. Nemes Nagy Ágnes
Rilke itt az angyalokról beszél, amelyek szubsztanciája túl van azon a ponton, ahol az ember számára befogadhatóak lennének. A szépség mindenesetre nem különbözik minőségileg az iszonytól, hanem csakis intenzitását tekintve. A szépség bizonyos értelemben tehát kifejezi, leképezi az iszonyt, vagyis egy olyan tapasztalatot, amely tapasztalat elpusztítaná azt, aki befogadja azt. A szépség tehát az iszonyt és a pusztulást megelőző pillanat.
Ez a lista tehát nem magyarázta meg, mi a szépség, hanem csak azt mutatta meg, milyen sokféle nézet létezik egy olyan fogalomról, ami magától értetődőnek tűnik. Mindez alap lehet a további tájékozódásra a témában, amihez, remélem, kedvet csináltam annak, aki eljutott idáig.
Utolsó kommentek