Baudelaire-nek van egy nagyon fontos és sokat hivatkozott esszéje a modern festészetről, amely igen érdekes és markáns nézeteket vázol fel a művészetről és a modernségről, és megmutatja, hogy (többek között) mi az, amiben Baudelaire, a modernség úttörőjének világképe különbözik romantikus elődeiétől. A szöveg nem annyira egy logikusan felépített gondolatmenet, mint inkább szeszélyesen egymás mellé helyezett témák sora, amelyek többféleképpen is kapcsolód(hat)nak egymáshoz.
Az elmélkedést Baudelaire azzal kezdi, hogy bemutatja, mennyit változott az idők során a szépségeszmény. Ám érdekes módon a témáról alkotott koncepcióját nem annyira a műalkotások kompozíciójának, embereszményének vagy egyéb lényeges vonatkozásainak elemzésére alapozza, hanem inkább a divatról beszél. Ha régi metszeteket nézegetünk, mondja, nagyon nagyon furcsának és idegennek tűnnek számunkra az azokon ábrázolt öltözetek, gesztusok, a hajviselet és hasonlók. Baudelaire kiindulópontja tehát meglepő, de a későbbiekben lesz jelentősége.
Következő lépésként mindenesetre egy meglehetősen fontos megállapítást tesz. A szépségnek két komponense van: az örök és változatlan elem mellett létezik egy időbeli aspektus is, vagyis a szépség nem olyan abszolút létező, ahogy korábban gondolták a művészet teoretikusai. (A következő fordításokt én készítettem, pici külső segítséggel).
C’est ici une belle occasion, en vérité, pour établir une théorie rationnelle et historique du beau, en opposition avec la théorie du beau unique et absolu ; pour montrer que le beau est toujours, inévitablement, d’une composition double, bien que l’impression qu’il produit soit une ; car la difficulté de discerner les éléments variables du beau dans l’unité de l’impression n’infirme en rien la nécessité de la variété dans sa composition. Le beau est fait d’un élément éternel, invariable, dont la quantité est excessivement difficile à déterminer, et d’un élément relatif, circonstanciel, qui sera, si l’on veut, tour à tour ou tout ensemble, l’époque, la mode, la morale, la passion. Sans ce second élément, qui est comme l’enveloppe amusante, titillante, apéritive, du divin gâteau, le premier élément serait indigestible, inappréciable, non adapté et non approprié à la nature humaine. Je défie qu’on découvre un échantillon quelconque de beauté qui ne contienne pas ces deux éléments.
La dualité de l’art est une conséquence fatale de la dualité de l’homme. Considérez, si cela vous plaît, la partie éternellement subsistante comme l’âme de l’art, et l’élément variable comme son corps. C’est pourquoi Stendhal, esprit impertinent, taquin, répugnant même, mais dont les impertinences provoquent utilement la méditation, s’est rapproché de la vérité, plus que beaucoup d’autres, en disant que le Beau n’est que la promesse du bonheur. Sans doute cette définition dépasse le but ; elle soumet beaucoup trop le beau à l’idéal infiniment variable du bonheur ; elle dépouille trop lestement le beau de son caractère aristocratique ; mais elle a le grand mérite de s’éloigner décidément de l’erreur des académiciens.
Remek alkalom ez, hogy felállítsuk a szépség racionális és történelmi elméletét, szemben azzal az elgondolással, ami a szépséget egynek és abszolútnak tételezi, és hogy megmutassuk: a szépségnek, mindenkor és szükségszerűen kettős természete van, jóllehet egységes benyomást kelt; s az elemek elválasztásának nehézsége nem szól az összetétel kettőssége ellen. A szépség egyik összetevője az örökkévaló és a változatlan, amelynek súlyát nehéz pontosan megbecsülni; a másik egy változékony, a körülményeknek kiszolgáltatott elem, mint a korszellem, a divat, az erkölcs, a szenvedély, vagy ezek együttesen. E második komponens nélkül, amely olyan, akár valamiféle csábító, izgató, ízletes máz, az első elem, az isteni sütemény emészthetetlen maradna, befogadhatatlan emberi természetünk számára. Vitatom, hogy létezik a szépségnek olyan mintázata, amelyben ne lenne fellelhető e két különböző elem.
A művészet kettőssége következménye az ember kettősségének. Tekintsék, ha úgy tetszik, az időtlen összetevőt a művészet lelkének, a változékonyt pedig a testnek. Ezért van, hogy Stendhal, ez a pimasz, kötekedő, sőt olykor visszatetszést keltő lélek, de akinek a pimaszsága minduntalan elmélkedésre késztet, közel jár az igazsághoz, sokkal inkább mint bárki más, amikor azt állítja, hogy a szépség a boldogság ígérete. Kétségtelen, hogy e meghatározás túllő a célon, a szépséget túlságosan is alárendeli a változatlan elemnek, túlságosan is buzgón fosztja meg a szépséget arisztokratikus karakterétől, ám hatalmas érdeme van abban, hogy eltávolodik az akadémikus fölfogástól.
Az időbeliség tapasztalata a modernség jellemzője: a korábbi művészeti korszakok feltételeztek valamiféle abszolút, önazonos, a változásnak ki nem szolgáltatott szépséget, amelyet a klasszicizmus a klasszikusokban, a romantika pedig a külsőtől meg nem rontott természeti világban, illetve az ezzel rokon emberi belsőben talált meg.
De ennél még érdekesebb az, ahogyan Baudelaire a természet(esség)ről és a mesterséges emberi világról vélekedik.
La plupart des erreurs relatives au beau naissent de la fausse conception du xviiie siècle relative à la morale. La nature fut prise dans ce temps-là comme base, source et type de tout bien et de tout beau possibles. La négation du péché originel ne fut pas pour peu de chose dans l’aveuglement général de cette époque. Si toutefois nous consentons à en référer simplement au fait visible, à l’expérience de tous les âges et à la Gazette des Tribunaux, nous verrons que la nature n’enseigne rien, ou presque rien, c’est-à-dire qu’elle contraint l’homme à dormir, à boire, à manger, et à se garantir, tant bien que mal, contre les hostilités de l’atmosphère. C’est elle aussi qui pousse l’homme à tuer son semblable, à le manger, à le séquestrer, à le torturer ; car, sitôt que nous sortons de l’ordre des nécessités et des besoins pour entrer dans celui du luxe et des plaisirs, nous voyons que la nature ne peut conseiller que le crime. C’est cette infaillible nature qui a créé le parricide et l’anthropophagie, et mille autres abominations que la pudeur et la délicatesse nous empêchent de nommer. C’est la philosophie (je parle de la bonne), c’est la religion qui nous ordonne de nourrir des parents pauvres et infirmes. La nature (qui n’est pas autre chose que la voix de notre intérêt) nous commande de les assommer.
A szépséggel kapcsolatos tévedések nagy része a 18. századnak a morálról alkotott hamis nézeteiből ered. Ekkortól kezdték a természetet minden létező és lehetséges szép és jó forrásának, alapjának tekinteni. Az eredendő bűn tagadásának nem kis szerepe volt a kor általános vakságában. Mindenesetre, ha közös megegyezéssel egyszerűen csak a nyilvánvaló tényeket, bármely korszak tapasztalatait és a Törvényszéki Tudósításokat alapul véve vizsgálódunk, látni fogjuk, hogy a természet nem tanít nekünk semmit, vagy csaknem semmit, az ember úgyszólván csupán az alvásra, evésre, ivásra, való kényszert kapja tőle, hogy valamiképpen megvédje magát az ellenséges környezettől. Ugyanez az erő ösztönzi az embert, hogy megölje a hozzá hasonlót, eleméssze, bezárja, megkínozza; ugyanis, ha kiszabadulunk a szükségletek és kényszerek rendjéből, hogy átjussunk a pompa és öröm világába, azt láthatjuk, hogy a természet csakis bűntettre ösztökél minket. A csalhatatlan természet az, ami szülőgyilkosságot teremt, és ezernyi más szörnyűséget, amelyet szeméremből és érzékenységből itt nem nevezünk meg. A filozófia és a vallás az, ami megparancsolja, hogy tápláljuk a szegény és elesett szülőket. A természet (ami nem egyéb, csak ösztönünk másik neve) arra sarkall, hogy öljük meg őket.
Passez en revue, analysez tout ce qui est naturel, toutes les actions et les désirs du pur homme naturel, vous ne trouverez rien que d’affreux. Tout ce qui est beau et noble est le résultat de la raison et du calcul. Le crime, dont l’animal humain a puisé le goût dans le ventre de sa mère, est originellement naturel. La vertu, au contraire, est artificielle, surnaturelle, puisqu’il a fallu, dans tous les temps et chez toutes les nations, des dieux et des prophètes pour l’enseigner à l’humanité animalisée, et que l’homme, seul, eût été impuissant à la découvrir. Le mal se fait sans effort, naturellement, par fatalité ; le bien est toujours le produit d’un art.
Visszatekintve, vizsgáljuk meg mindazt, ami természetes, a természeti ember minden tettét és vágyát, és nem találunk mást, csak borzalmat. Mindaz, ami szép és nemes, az az értelem és a gondolat terméke. A bűn, amelynek vágyával az emberállat az anyja méhében eltelik, teljességgel természetes. Az erény, ezzel szemben, mesterséges, természetfeletti, mivel az isteneknek és a prófétáknak minden időben újra és újra meg kell rá tanítani az embereket, és az ember önmagában erőtlen arra, hogy ezt felfedezze. A rossz nem igényel erőfeszítést, a rossz sorsszerű, a jó mindig egy művészet eredménye.
Láthatjuk, hogy az oppozíció itt megfordul. A természet a romantikában valamiféle önazonos, abszolút lényegiség megtestesülése volt, homológ az emberi belsővel, olyasmi, ami esztétikailag és erkölcsileg is magasabb rendű létező. A romantikus költő a természetben találta meg saját romlatlan belső világának képét (jó példa erre Csokonai verse, A magánossághoz, ahol a sebzett lelkű költő a szelíd tájban sétál, ahol a nimfák csak akkor jönnek elő, ha ő tekint rájuk - vagyis a természet és a lélek rokon, a természet belső lényege és szépsége a lélekben tárul fel, és a lélek is ebben a természetben ismeri fel önmagát). A természetet és az emberi belsőt önazonos, abszolút értéknek tekintették, ezzel szemben mindent rossznak tartottak, ami külsődleges és mesterséges. Az ember jó, csak a társadalom az, ami elrontja az egyedet. A romantikának ez az öröksége többé-kevésbé ma is velünk él: ma is hajlamosak vagyunk úgy vélekedni, hogy ami természetes, az jó és szép, szemben a mesterségessel.
Baudelaire esszéjében ez az oppozíció megfordul. A természet a pusztító ösztönök világa, és az emberi tudat aktivitása, az emberek közös munkálkodásából létrejött társadalom az, ami felülemelkedik ezeken az ösztönökön. Ez már nagyjából analóg Freud koncepciójával: Freudnál az emberi "benső", ami a romantikában az ember abszolút lényege, már fenyegető erővé, egyfajta "belső idegenséggé" vált, hiszen ez a semmire tekintettel nem lévő, vak ösztönös világa. (Persze nem ők voltak az elsők, akik így vélekedtek, pl. Hobbes is abból indult ki, hogy az embert "természetes létében" a puszta erőszak jellemzi).
T. S. Eliot írta, hogy számára a Baudelaire költészetével való találkozás azért volt felszabadító hatással, mert a francia poétának a nagyvárosról szóló versei hatására ismerte fel, hogy az ő nagyvárosi élményei is alkalmasok lehetnek arra, hogy költemények alapanyagai váljék belőlük. A modern nagyváros a maga hatalmas méreteivel, titokzatos mélységeivel, labirintusával valóban Baudelaire-nél vált költői témává (mert a középkori Párizs misztikuma megvolt már pl. Hugonál).
Ami pedig még furcsább: Bauelaire szerint a nőket sem a természetesség teszi széppé. Éppen ellenkezőleg: a női szépséghez hozzátartoznak a kiegészítők is, mindaz, ami "külső", mint például a ruha és az ékszerek, illetve az arcfesték. A nő elválaszthatatlan a selymektől és egyéb szövetektől, amibe burkolózik, illetve az ásványokból és fémekből készített ékszerektől, amik a testét díszítik - a nő ezekkel együtt az, ami. A fekete szemfesték mintegy "elmélyíti" a nők tekintetét, és olyanná teszi azt, mintha a szemek "ablakok lennének a végtelenre;" az arcfesték eltünteti az arc egyenetlenségeit, a bőr hibáit. A nő természetességében nem lenne igazán vonzó, ezek a kiegészítők azok, amik mintegy "kiteljesítik", "aktualizálják" a nőkben potencialitásként benne rejlő szépséget. Ahogy például Az ékszerek c. versben is olvashatjuk:
A kedves meztelen volt s értve vágyamat,
csak zengő ékszerek kincseit hagyta testén:
dús dísz, mely oly sötét és gőgös lángot ad,
mint mór rabok husa keleti kéjek estjén.
Ha táncban azt vigan csörgetve, incseleg,
mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel
sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek,
ahol a csendülés keveredik a fénnyel.
(Ford. Babits Mihály)
Az arcfesték és a többi kiegészítő azért is fontos, mert kifejezi az embernek azt a törekvését, hogy felülemelkedjen a természet tökéletlenségén. A cikk elején említett divat tehát nem más, mint az ember újabb és újabb kísérlete arra, hogy felülemelkedjen a természeten, és eljusson az ideálhoz.
Van Baudelaire nőkről alkotott ilyenforma képének egy eléggé zavarba ejtő fejleménye. A nő, aki a kiegészítőével együtt az emberi vágy kifejezője, inkább szimbólum, mint emberi lény. Baudelaire egy zárójeles megjegyzése különös módon fejezi ki a nő sajátos karakterét, aki
cet être terrible et incommunicable comme Dieu (avec cette différence que l’infini ne se communique pas parce qu’il aveuglerait et écraserait le fini, tandis que l’être dont nous parlons n’est peut-être incompréhensible que parce qu’il n’a rien à communiquer)
ez a borzalmas lény, aki kommunikálhatatlan, mint Isten (azzal a különbséggel, hogy a végtelen azért nem tudja közvetíteni önmagát, mert megvakítaná és összezúzná a végest, a szóban forgó teremtmény viszont azért felfoghatatlan, mert nincs is benne semmi, amit kommunikálhatna)
A nőnek tehát nincs belső tartalma. Nincs tudatában önmagának, sőt mintha egyáltalán nem is lenne tudata, csupán kifejez valamit, ami kifejezhetetlen. A nő "szép állat," "istenség vagy csillag, ami uralkodik a férfi agyon," "ostoba, de tünöklő bálvány." A nő tulajdonképpen nem emberi lény, hanem szimbólum: nincs lefordítható jelentése, illetve a léte olyan intenzitással rendelkezik, ami túl van a kifejezhetőségen, és emiatt e teremtmény folyamatos kihívás a művészi kifejezés számára, hogy túllépjen önmagán. Ez az oka annak, hogy Baudelaire olyan ambivalens, paradox kifejezéseket használ a nőre, mint pl. "halálos gyönyör," vagy verseiben a "fenséges mocsok, szégyen dicskoszorúja" (A mindenséget a sikátorodba húznád, Ford. Szabó Lőrinc).
A nőnek ez a dehumanizálása ma igazán hímsovinoszta nézetnek tűnik, és nehéz azonosulni vele. Ám mindez egy eredeti, sokrétű, provokatív, inspiratív és egyedi művészi látásmód része, és nem annyira magukról a nőkről, mint inkább a művészi nyelvről beszél. Azonkívül nagyon fontos az esszében, hogy Baudelaire felforgatott vagy újragondolt több olyan fogalompárt, amit a filozófus Derrida "logocentrikus oppoziciónak" nevez, mint pl. a természetes / mesterséges, vagy a belső / külső kettősségei.
Utolsó kommentek