HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

00000000000000b.jpg

 

  Kölcsey és Berzsenyi vitája a magyar irodalom egyik legérdekesebb fejezete, olyan disputa, amelyben igencsak tanulságos, inspiratív, megfontolásra érdemes gondolatok fogalmazódnak meg. Az alábbiakban röviden összefoglalom a főbb nézeteket.    

  Kölcsey kritikája néhány olyan elméleti kijelentéssel kezdődik, amelyek igen érdekesek, ám talán túlságosan általánosak ahhoz, hogy könnyen értelmezhetőek legyenek, pl. amikor úgy ítéli, hogy a rómaiak nyelve csupa erő, de nincs meg benne az a hajlékonyság, ami a görögöt és a németet jellemzi, illetve hasonlóképpen elnagyolt az a szakasz, amikor arról beszél, hogy a poéta a valóságos érzelmeket verseli meg, de megszépítve. Ezek után olyan kritikai észrevételeket tesz Berzsenyi verseiről, amiknek az elméleti tételekhez való viszonya nem teljesen világos, de ettől függetlenül részben találóak, részben vitathatóak. Berzsenyi válasza elég okos, és mintha alaposabban végig is gondolta volna a válaszát, mint Kölcsey a kritikáját. Berzsenyi remekül ráérez Kölcsey megjegyzéseinek vakfoltjaira, problematikusságára. Kölcsey írására persze szükség volt ahhoz, hogy Berzsenyi meggyőzően kifejthesse mindazt, amit a költészetről elmond.

 

 

KÖLCSEY KRITIKÁJA

 

Kölcsey először is különbséget tesz poéta és versificator között. A poéta olyan ember, aki valódi érzéseket fejez ki, a közösségét vagy a saját privát emócióit, illetve cselekedeteket ír le, de idealizálva, azaz megszépítve fogalmazza meg azokat; a versfaragó viszont a forma mestere, kevésbé a tartalomé. Az elsőre Zrínyi, a másodikra Gyöngyösi lehet jó példa.

  A latin nyelv, ami a rómaiak, de sokáig a magyar irodalom nyelve, mintája is volt, nem a poézis igazi nyelve. A deákban van erő és méltóság, ám nem elég hajlékony, nem tudja úgy kifejezni a belső tartalmakat, mint az ógörög. A németek és az angolok igazi költészetet teremtettek, nálunk ez kevésbé sikerült. Itt csak Zrínyi, Dayka, Himfy és Berzsenyi az, aki valóban poéta, és nem versificator. Kölcsey idáig tehát elismeréssel szól Berzsenyiről, a legnagyobbak közé helyezi a recenzált költőtársat. Megállapítja továbbá azt is, hogy Berzsenyi a „lelkesedést sosem a tárgyból, hanem önmagából veszi”, akárcsak az említettek, de az ő lángja nem olyan szilaj, mint Daykáé, inkább szelídebb, akár a görögöké.

  Ezután következik a fekete leves. Kölcsey Goethére hivatkozva elmondja, hogy a költőnek, különösen a zseninek kritikusnak kell lenni önmagával szemben, hogy észrevegye és orvosolja saját gyengeségeit. A hibák és erények ugyanarról a tőről fakadnak: a könnyedség gondatlansággá, az erő durvasággá válhat. Berzsenyi hibái a következőek:

  • Dagályosság: sok az értelmetlen, túlhajszolt kifejezés.
  • Provincializmus: nagy számban találhatóak nála pórias, a köznyelvben nem használt szavak.
  • A versei közé felvett kevésbé jelentős szövegeket, zsengéket is.
  • A gondolatoknak, érzelmeknek szűk köre van, önmagát ismétli, ennek következtében valószínűleg már kimerítette saját lehetőségeit.
  • Formailag nem elég gondos, sok a ragrím.

 

 

BERZSENYI VÁLASZA

 

Összességében azt mondhatjuk, hogy míg Kölcsey feltételezi, hogy létezik az európai irodalomnak valamiféle általános képe, amely egy olyan, az egyes kultúrák feletti nézőpontot ad ki, ahonnan valamiféle abszolút ideál alapján lehetne megítélni az egyes nemzetek irodalmát és az egyedi műalkotásokat, addig Berzsenyi szerint minden irodalomnak és életműnek megvan a maga belső szerkezete és sajátos minősége, és az értékelésnél ennek a megtalálása a feladat. Nincsenek abszolút esztétikai értékek, mindent önmaga felől kell megérteni. Lényegében ezt fejti ki az olyan különböző témák kapcsán, mint pl. a nemzeti irodalom, a zseni, a nyelvhasználat. Lássuk ezeket az antirecenzión végigtekintve.

Szépség, idealitás. Kölcsey úgy beszél a szépségről, mintha az valamiféle magától értetődő, tovább nem elemezhető, közvetlenül megragadható minőség lenne. De vajon Goethe boszorkányai, Shakespeare rémalakjai és erőszakos jelenetei miféle szépséget képviselnek? A szépség tehát nem önmagában való, hanem a mű esztétikai elrendeződéséből, sajátos megformáltságából adódik.

Magyar irodalom és más nemezetek irodalma. Kölcsey azt mondja, hogy más népek közt a magyar költészet szelleme későn „gerjedt fel”. Berzsenyi szerint egy recenzióba eleve indokolatlan az összes nép irodalmát belerángatni, hiszen ezen az alapon pl. a szamojédek költészetéről is szólni kellett volna, másfelől pedig nem is lehet azokat összehasonlítani, hiszen mindegyiket csak önmaga felől lehet bírálni, nincs egy önazonos, a nemzeti irodalmak konkrét egyediségén kívüli nézőpont, amihez viszonyítani lehetne azokat.

Zseni. A zsenitől nem lehet elvárni, hogy szabályok alapján alkosson, és önmagát szabályokhoz viszonyítsa, hiszen éppen az a zsenialitásnak a lényege, hogy a zseni áthágja a szabályokat, és újakat alkot. Hasonlóképpen vitatható Kölcseynek az a megfogalmazása, miszerint a hibák és gyengeségek egy tőről fakadnak, hiszen ha valami gyengeség, annak már semmi köze az értékhez: „Az erőből származik a dagály, de csak ott, hol ízlés nincs, ahol pedig ízlés nincs, ott zseni sincs: mert az ízlés nem egyéb, mint a tiszta észnek és érzésnek resultatuma, vagy igazábban szólván, ez a három megoszthatatlan egy.”

Dagályosság. Kölcsey felsorol egy sor kifejezést, amik szerinte dagályosak, túlhajtottak, tartalmatlanok. Berzsenyi ezeket végigveszi, egyenként megmutatva, hogy igenis van értelmük, és a példaként tekintett német költőknél is számtalan hasonló található. De a lényeg egyébként is az, hogy ezek a kifejezések az óda tartozékai, annak lényegét adják. Más műfajban idegenek lennének, de a kontextusból kiragadva nem tárgyalhatóak. A kócsagtoll is furán mutatna a varga kalapján, de a huszárén helye van: „(…) még a nem szép is, ha a maga helyén van – szép.” Nem egy általános elvhez kell viszonyítani, hanem a mű „belső szimmetriája” alapján kell értékelni az egyes elemeket.

Provincializmus. Kölcsey bizonyos kifejezéseket provinciálisnak ítél Berzsenyinél – dehát milyen alapon teszi ezt? Az ő tiszántúli kifejezései mitől jobbak, helyesebbek, mint a recenzált költő dunántúli szavai? Nincs olyan abszolút pontja a nyelvnek, amihez képest eltérésnek, devianciának lehetne bélyegezni bizonyos elhajlásokat.

Zsengék. Igaza van Kölcseynek abban, hogy Berzsenyi felvett gyengébb darabokat a versei közé. Csakhogy ezt azért tette, mert (a) ő nem olyan hiú, hogy csakis a legjobb műveit merné megmutatni a közönségnek, (b) az igazán nagy vers, a tökéletes remekmű nagyon ritka, ha a poéták csak ilyeneket adnának közre, akkor a költői életművek csupán egy-két szövegből állnának.  

Az érzelmek szűk köre és a költészet határa. Minden alkotónak vannak domináns témái, hangneme, amire vissza-visszatér, ezt nem lehet a szemére vetni. Az adott érzelem sem olyan, hogy egyetlen versben ki lehetne meríteni, mindent elmondva róla: a különböző versek ugyanazt az érzést különböző oldalról, összefüggéseiben mutatják meg. Berzsenyi önmagát elsősorban ódaköltőnek tartja, így természetes, hogy az ódára jellemző emelkedett érzelem határozza meg a költészetét általában véve. Ha pedig Kölcsey azt mondja, hogy Berzsenyi kimerítette a saját lehetőségeit, és a saját határaihoz ért, az egyben azt jelenti, hogy nem lépte túl a határait, vagyis az életműve arányos a saját képességeivel, ismeri önmagát, saját tehetségét. Berzsenyi itt teljesen logikusan érvel.

  Kölcsey tehát okosan és provokatívan ítél, de néhol kissé felületesen is, az érvei nem mindig teljesen végiggondoltak. Berzsenyi nagyon okosan érez rá a vakfoltokra és önellentmondásokra, és meggyőzően érvel ellenük, közben kidolgozva saját poétikai elveit.    

Címkék: Berzsenyi Kölcsey

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása