A napokban Flaubert regényét, az Érzelmek iskoláját olvastam (Európa, Bp. 1990). Flaubert-rel kapcsolatban ugyan elfogult vagyok a Szalambó miatt, de ezzel a regénnyel elég nehezen boldogultam. Nehéz megmondani, miről is akar szólni ez a remekműnek kikiáltott kötet. A főszereplő Fréderic Moreau, akivel tizennyolc éves korában, az érettségi után találkozunk először, egy hajó fedélzetén. Itt ismerkedik meg az Arnoux-házaspárral, akinek női tagjába egész életére beleszeret. Amikor egy nagyobb évjáradékot örököl, Párizsba költözik, ahol rendszeresen eljár Arnoux-ékhoz, Jacques-kal, a férjjel összebarátkozik, Arnoux-nét pedig messziről csodálja. Végül valamiféle szelíd vonzalom, barátság alakul ki közöttük, ám a szerelem nem teljesül be. Frédericnek közben akad szeretője, a nagyvilági Rosanette, a könyv vége felé pedig majdnem feleségül veszi a megözvegyült Dambreuse-nét a pénzéért.
Ennyi a történet. Fréderic-kel nehéz azonosulni, mert lényegében semmilyen életcélja nincs, semmiért nem tesz erőfeszítést, nem is érdekli igazán semmi. Amikor megörökli az évjáradékot, és anyja megkérdezi, mit akar csinálni Párizsban kerek perec ki is mondja, hogy semmit se. Az Arnoux-néhoz fűződő szerelme lehetne valamiféle plátói vonzalom, vagy valamiféle felemelő, megtisztító érzelem, de ezt az érzést teljesen lerombolja, hogy a regény végén Fréderic pénzért házasodna.
Gyergyai Albert azt írja a kötet utószavaként közölt tanulmányban, hogy az Érzelmek iskolája „mindig más hangulatba ringatja az olvasót, mindig más titkát árulja el, mindig más-más mélyét mutatja az emberi sorsnak” (516). Érdekes lenne tudni, miféle titkokat árul el a regény a mai olvasónak, mert Gyergyai ezután nem ezekről a titkokról beszél, hanem azt emeli ki erényként, hogy milyen remek társadalomábrázolás tárul elénk a regény lapjain. A tanulmány azt részletezi, mennyire hűen mutatja be Flaubert saját korát, hogyan ragadja magával a szereplőket a regényben a történelem folyama, mindenekelőtt 48 idején, illetve hogyan ábrándulnak ki a kor eszméiből: „E nagy regény fiataljai javíthatatlan idealisták, akik érett korukban, múltjuk mérlegelése közben is legfeljebb együgyű emlékekig, teljesületlen vágyakig ásnak, mélyebbre már nem tudnak vagy nem is akarnak hatolni” (526). Ez igaz is Deslauriers-re, Sénécalra vagy másokra, de sajnos pont Frédericre nem, úgyhogy a kiábrándulás sem igazán hangsúlyos a regényben. Emellett pedig a társadalomábrázolás hitelességének firtatása sem igazán esztétikai megközelítés.
Érdekes viszont a regény ábrázolásmódja, de kissé zavaró is egyben. Flaubert mindig részletesen leírja a nagyvilági eseményeket, az estélyeket, a lóversenyt, a szalonok életét, de azoknál a jeleneteknél, ahol valamiféle belső dráma bontakozik ki a szereplőkben vagy az egymáshoz való viszonyukban, mindig gyorsan, egy-két mondatban tudósít a történtekről. Például amikor Fréderic hirtelen hozzávág egy tányért az Arnoux-nét sértegető Cisy-hez, aminek a következménye egy párbaj lesz, Flaubert egyetlen szót sem ejt Fréderic lelkiállapotáról, és a párbaj kapcsán is csak Cisy idegességéről beszél, Fréderic érzelmeiről nem tudunk meg semmit. Később, amikor Arnoux-né is megszereti Frédericet, aki látogatásokat tesz náluk, Flaubert egyetlen ilyen találkozást sem ír le konkrétan, hanem csak úgy általában közli velünk, hogy sokat beszélgettek, álmodoztak, a szabadban üldögéltek (328-329). Emiatt olyan a szöveg, mintha egy filmben mindig elhomályosodna a kép, amikor valami fontos, közeli jelenet következik.
Eco a Hat séta a fikció erdejében c. könyvében (Európa, Bp., 1995, 82.) beszél is arról a szakaszról, ahol Flaubert harmadik rész hatodik fejezetének végén éppen akkor szakítja meg az elbeszélést, amikor Sénécal lekaszabolja Dussardier-t. Eco kiemeli, hogy Proust, aki sokra becsülte Flaubert elbeszélőművészetét, mennyire csodálta ezt a szakaszt. Ezt a hirtelen, drámai eseményt „követő fehér papír Proust szemében ’hatalmas ürességnek’ tűnik.” A következő fejezet elején viszont Flaubert néhány mondatban foglal össze éveket: „Utazgatott. / Megismerte egymás után a nagy hajók mélabúját, a didergő ébredést sivatagi sátrak alatt, a tájékok és a romok elringató szédületét, a megszakadt vonzalmak furcsa keserűségét. / Hazatért.” (502)
Ez a szaggatottság kétségkívül nagyon érdekes és jellegzetes megoldás, de számomra egyáltalán nem világos, mi a funkciója ebben a regényben. Amit érdemként emelnék ki a műből, az az, hogy a leírások valóban nagyon szépek, szuggesztívek.
Utolsó kommentek