Az utóbbi napokban pihenésként elolvastam néhány Verne-regényt (Nemo kapitány, A rejtelmes sziget, Nyolcszáz mérföld az Amazonason). Ezek a könyvek nagyon jó kikapcsolódást nyújtanak, mivel könnyen olvashatóak, viszonylag derűsek, és nagyon szuggesztívek.
Verne elbeszélője a klasszikus mindentudó (omnipotens) narrátor, akinek a számára teljesen problémátlan a történethez aló viszony, a hőseiről és az ő világukról mindent tud. A mesélés mindvégig lineáris, nincsenek ugrások, kihagyások az időben. Amikor A rejtelmes szigetben egy hosszabb időszak viszonylag eseménytelenül telik, a szerző arról is rövid összefoglalást ad, a mesében nem lehet semmi hézag. Azoknak az avantgard technikáknak, amik ma már a populáris művekben is megszokottak (pl. az időrend összezavarása, nézőpontváltások stb.), itt nyomuk sincs.
Maguk a hősök kissé egyformák, a legtöbb férfi fiatal vagy középkorú, erkölcsileg kiváló, nagy tudású ember, bátor, önfeláldozó. A környezet semmilyen hatással nincs rájuk, sem fizikai, sem szociokulturális értelemben: A rejtelmes sziget (lég)hajótöröttei könnyeden birkóznak meg a legzordabb körülményekkel is, lényegében a semmiből építenek fel egy teljes világot (igaz, Nemo kapitány itt-ott besegít kicsit). Szó sincs itt arról, hogy a társadalom, a hagyományok vagy a család deformálnák a személyiséget, ahogy pl. Zolánál, akinél bizonyos szempontból nagyon hasonló Verne-hez, szintén a mindentudó narrátor formálja a történetet, ami szintén teljesen lineáris struktúrájú. Zola regényeiben a hely és az idő, a hajlamok és a leszármazás alakítja ki a személyiséget, Verne műveiben a főhősök ugyanolyan héroszok, mint a mi Jókainknál.
Ezzel kapcsolatosan az is elmondható, hogy a szereplők viszonya sem igen változik a történetek során: a pozitív karakterek között szikrája sincs semmiféle konfliktusnak. A rejtelmes szigetben az öt (később hat) férfi a legnagyobb, szinte mennyei egyetértésben tölt el több évet, felépítve egy csodálatos világot, a Nemo kapitányban Conseil, az inas mindvégig hűséges Pierre Aronnax-hoz, akiért bármikor gondolkodás nélkül feláldozná az életét; Ned Land is csak a kapitánnyal elégedetlenkedik, Aronnaxhoz soha egyetlen rossz szava nincs. A Négyszáz mérföld az Amazonasonban a családtagok mindvégig teljesen megbíznak a megvádolt Joam Garralban, sőt a szerző az olvasó számára sem hagy egy csepp kétséget sem a családfő előéletét illetően. Ez ugyancsak pont az ellentéte Zolának, ahol a történetek alapját éppen az emberi kapcsolatok folyamatos változása adja: a szereplők egymásba szeretnek, a szeretők elhidegülnek, a barátok gyakran ellenségekké válnak, az ellenségek néha barátokká.
Ami a Verne-regények varázsát adja, az szerintem nem annyira a személyiségek, mint inkább a nagyvilág, a földrajzi tér rajza. A Nemo kapitány arról szól, amiről az eredeti, francia címe: Vingt mille lieues sous les mers, vagyis húszezer mérföld a tengerek alatt. Nem világos, miért fordították ezt Nemo kapitánynak, hiszen a tengeralattjáró titokzatos urának történetét nem ez a könyv, hanem A rejtelmes sziget meséli el. A regénynek alig van cselekménye: Pierre Aronax bejárja a Nautilussal bejárja az egész földgolyót, Verne pedig rendkívül plasztikusan írja le a (legtöbbször vízalatti) tájakat és azok élővilágát. A tengermélyi séták színpompája, az északi sark köde és ragyogása, a polipokkal való harc az, amiről a regény beszél, és ezeket olyan erővel jeleníti meg, hogy szinte minket is elvakít a jégtömbök sugárzása, és mi is együtt fuldoklunk a professzorral, amikor a jég fogságába esvén elfogy az utasok levegője. A (lég)hajótöröttek által Lincoln-szigetnek nevezett szárazföld leírása rendkívül precíz, a francia wikipédián egy részletes térkép és található róla. A regényben többször is elhangzik, hogy a domborzat és az élővilág rendkívül változatos, a szöveg olyan plasztikus, hogy szinte érezzük a növények kipárolgását, a sziklák érdességét, a hőmérséklet változásait. A Nyolcszáz mérföld az Amazonason csak részben szól Joam Garral életéről, részben a folyó a főszereplője, a szövegnek.
A csodálatos helyek megjelenítése mellett a regények azt a gyerekkori vágyunkat váltják valóra, hogy alkossunk magunknak egy saját, teljes világot. Ahogy a gyerekek képzeletbeli házat, várost építenek játékkockából, vagy saját kuckót alkotnak a kert végében, úgy alkotja meg Nemo kapitány a tengeralattjárót, A rejtelmes sziget kalandozói a saját településüket, és ilyen kis zárt világ a jangada is, amelyen a Garral-család megteszi az említett nyolcszáz mérföldet a nagy folyamon. Verne pontosan megadja mindezen képződmények méreteit, tervrajzát; semmi nem hiányzik róluk, ami az élethez és a boldogsághoz kell, teljesen autonóm, önellátó világok. Éles kontúrú, szilárd látomások ezek, nem olyan homályos, sejtelmes valóságok, mint a romantika sok víziója; az olvasó ezzel szinte kiszakad a saját világából, és belép e fantasztikus, de kézzelfogható világokba.
Utolsó kommentek