Huizinga műve a középkor és a reneszánsz közötti átmeneti időszak gondolkodásáról, világképéről, életétől nyújt átfogó leírást. Újdonsága volt a megjelenés idején, hogy módosított az 1400-as évekről alkotott felfogáson, megmutatva, hogy korántsem olyan éles a határvonal a reneszánsz és a középkor között, ahogyan azt addig gondolták; sok olyan jellegzetesség, amit a reneszánszhoz kapcsolunk, már a középkorban is megvolt. Huizinga könyve azért ajánlható ma is bátran bárkinek, mert rendkívül szemléletes, olvasmányos alkotás: minden gondolatát számtalan példával támasztja alá, amelyekből egy számunkra idegenszerűnek tűnő, de elképzelhetetlenül izgalmas világ képe bontakozik ki.
A könyv kezdete rendkívül szuggesztív, mivel a történelmi visszatekintést az elemi fizikai érzetek felidézéséhez köti. A mai nagyvárosokban, mondja Huizinga száz évvel (!) ezelőtt, már alig találkozunk a teljes csenddel, sötéttel, hideggel, ennek következtében nem érzékeljük az életnek azokat a kontúrjait, ami a középkori embert körbevette. Nem tudjuk elképzelni, mekkora boldogságot jelentett akkoriban a meleg szoba, egy új ruha vagy egy pohár bor; nem érzékeljük az örömöt és a fájdalmat olyan erőteljesen, mint az akkoriak, amikor nem léteztek fájdalomcsillapítók, közvilágítás, sem elektromosság, tömegmédia. Mindent sokkal szélsőségesebben éltek meg, a kedélyük gyorsan változott. Huizinga több vonatkozásban is visszatér ezekre a szélsőségekre. Ilyen kettősséget jelentett az erőszak jelenléte és a megváltás, megtisztulás iránti vágy oppozíciója, ami mélyen átjárta a középkor lelkét. Mindennaposak voltak a nyilvános kivégzések és kínzások, ahol az emberek hosszan gyönyörködtek a látványosságban. Nem nagyon foglalkoztak a bűn összetett lelki mozgatórugóival, nem jutott eszükbe, hogy a társadalomnak is lehet felelőssége az egyéni eltévelyedésben, sem az, hogy esetleg a bírák is tévedhetnek. A másik végletet jelentette a megváltás keresése, a bűnbánat késztetése. A vándorprédikátorok beszédét tömegek hallgatták az utcákon, és tereken, ilyenkor még a tetőkre is felmásztak, akiknek nem jutott hely a földön, hogy hallhassák az igét, sorra tértek meg a bűnösök. Mindennek következtében a középkor embere az érzelmeit sokkal szélsőségesebben élte meg, mint a mai ember, nem léteztek árnyalatok.
Az őket körülvevő világot és magát a társadalmat is olyan meseszerű motívumok alapján értelmezték, ami ma már különösnek tűnik. Úgy látták, hogy mindezt nem annyira a gazdasági folyamatok és az intézmények, hanem személyes a becsület vagy a bosszú működteti, amely az uralkodók regényes életét és tettet irányítja. Az alattvalók ezen uralkodók iránt köteleződtek el, nemzetállam még nem létezett.
Mindemellett állandó bizonytalanság jellemzi a kor emberének életérzését. Állandóak voltak a különböző felekezetek, pártok, főurak közötti harcok, folyamatos fenyegetést jelentett a rablóbandák garázdálkodása, amit tovább fokozott a közelgő világvégétől, a pokoltól és a boszorkányoktól való rettegés.
Mivel a korszak nem ismerte a fejlődés és a társadalom jobbíthatóságának lehetőségét, az általános reménytelenség érzése uralkodott az embereken. Kiutat csak a valahai szebb időkről szőtt álmok jelentettek, ez az álmodozás ihlette azt az udvari kultúrát, ami Huizinga szerint már jóval a reneszánsz előtt megjelent. Az etikett bonyolult volt és minden egyes cselekvés az előírások szövevényes rendjében kapott helyet, de az élet más területén (temetés, keresztelő stb.) is jelentkeztek olyan szokások, amelyek színpadias látványossággá változtatták az adott eseményt. Ez a teátrális pompa a sivárnak érzett élet feletti kétségbeesést igyekezett feledtetni, a kettő közötti ellentét újabb példa a középkor szélsőségek között csapongó kedélyére.
A középkor a világ folyását egészen másként látta, mint mi. A történelmi eseményekben a kor embere nem ismerte fel a társadalmi és gazdasági mozgatórugókat. A rendek közül csak a nemességet és a papságot tekintették meghatározónak, a köznép jelentőségét nem ismerték fel, sőt a krónikások nem is igen tettek különbséget a parasztság és a városi polgárság, a kézműves céhek között. Úgy vélték, a világot a lovagság tettei irányítják. A lovagi eszme ötvözte magában az etikai és esztétikai mozzanatot, egyik legfőbb eleme pedig a lovagi büszkeség és becsvágy volt, amit sokan a reneszánsz ember fő jellemvonásának tekintenek, pedig már itt is központi motívum volt. A lovagság eszményében sajátos módon keveredik a keresztény eszme, az aszkézis és az erotikum: a lovag egyik legfőbb feladata a lovagtörténetekben az, hogy megmentse a szűzlányt a támadóktól, a lovagi tornákon pedig a küzdő felek szerelmük jelét viselték.
A korszakban a trubadúrok lírájában megjelenik új elemként a szerelem, és rövidesen az egész udvari kultúra középpontjává válik, ami összefog mindent, ami a nemesi élettel összefügg. Kifejeződik benne a kor emberének a szebb és jobb élet iránti vágya. Ugyanakkor az udvari szerelemhez kapcsolódó szokások, formák arra is szolgálnak, hogy megfékezzék az erőszakot és a durvaságot, ami a mindennapi életre jellemző ekkoriban. Különös módon az udvari szerelem emelkedettsége mellett továbbra is megmarad a szerelemnek egy másik megjelenési formája: a szokásokban és az irodalmi szövegekben (pl. lakodalmas énekekben) is jelen van a trágárság, obszcenitás, durvaság. A kor embere nem érez igazi ellentmondást a kettő között, a közékor összetett kultúrájában e két tradíció megfért egymás mellett. Huizinga érdekes gondolata az, hogy ez a két ellentétes irányzat paradox módon közös abban, hogy mindkettő fiktív jellegű, mindkettő stilizálja a szerelmet: mindkettő elhallgatja a szerelem bonyolult kulturális kapcsolatait, önzését és esetleges hazugságait, és úgy tesz, mintha örökkévaló, állandó lenne. A trágár énekek is egy eszményt fejeznek ki, csak éppen a tisztátlanság eszményét. Az udvari szerelem köré bonyolult kódrendszer, színszimbolika szerveződött, a zászlók, ékszerek, fátylak, szalagok ezerféle jelentést hordoztak; az irodalmi kifejezésmód elfedi, milyen lehetett a szerelem a való életben a középkorban.
Mai szemmel eléggé furának tűnik az a megszállottság, amivel a középkor alkonya a halál témájához kötődött. E téma három altémából tevődött össze: az első a szépség és az élet mulandósága fölött érzett bánat, a második az életműködés leálltával bekövetkező fizikai elváltozások részletezése, a harmadik pedig a halál könyörtelensége és általános érvényűsége: a halál mindenkit táncba hív, függetlenül a rangtól, nemtől, életkortól. A halálban való megnyugvás, a gyászmunka vagy egyéb, a halálhoz kötődő pszichikai viszonyok tematizálása idegen volt ettől a kortól, a festmények és verses szövegek elsősorban a bomlásra fókuszálták a figyelmüket, férgestül, mindenestül.
A vallás központi szerepet töltött be a kor emberének életében. Sajátosság, hogy mindent igyekeztek Jézussal, az üdvösséggel és más vallási motívumokkal kapcsolatba hozni. Huizinga komikus példája erre egy Heinrich Seuse nevű ember, aki még az almát is az isteni világ nevében fogyasztja el: három negyedét a Szentháromság dicséretére, a maradékot pedig Máriának a Jézus iránt érzett szeretetére emlékezve. Ám mindez azt jelenti, hogy mivel a hátköznapi élet legközönségesebb eseményeihez is hozzáköti a vallást, egyben a szentet is profanizálják. Ez ellen számos egyházi vezető felemelte a szavát, csakúgy, ahogy a szentek, szentségek, szertartások, ereklyék végtelen burjánzása ellen, hiszen ezek az igaz hit helyett sokkal inkább a babonaság térhódítását jelentették. Mindennek az lett az eredménye, hogy az emberek meglepő tiszteletlenséget mutattak a vallási dolgok iránt: ittak a körmeneteken, a zarándokutakat kicsapongásra használták, a szerelmesek a templomban adtak egymásnak találkát, ahova időnként még a prostituáltak is bemerészkedtek, hogy kuncsaftot keressenek. Sok esetben az erotikum is összekeveredett a kegyességgel, mint pl. Fouquet Meluni Madonna c. képén, ahol Máriát a kor szépségideáljának megfelelően, gömbölyded mellekkel, karcsú derékkal ábrázolja, és állítólag a király kedvesének vonásait örökítette meg benne. Másfelől viszont ez azt is jelenti, hogy a középkori lélek mélyen hisz; az emberek egyik pillanatról a másikra mély áhítatba eshetnek, mint pl. a prédikációkat hallgatva, amikor a hívők gyakran tömegesen zokogtak a kegyes szavak hallatán. A szentek különösképpen rosszul álltak a korban: az emberek az ő személyüket szőtték leginkább körül a babonákkal. Nem akadt nap, amikor valaki ne találkozott volna valamelyikükkel valahol. A nép megfeledkezett arról, hogy az egyház tanítása szerint a szentek csak úgy segíthetnek a kérelmezőn, hogy közbenjárnak Istennél, az emberek a szenteknek közvetlen csodatévő hatalmat tulajdonítottak, és ha már eljutottak oda, hogy bizonyos szentek bizonyos betegségeket meggyógyíthatnak, onnan már csak egy lépés kellett, hogy úgy képzeljék: ha egy szent orvosolhat egy kórt, akkor ő az okozója is. A szentek tehát sokszor ártó szellemmé váltak a néphitben, a keresztény vallás hiedelmei mágiává alakultak. A korban a hit sokszor teljesen gépies és felszínes volt, más esetekben viszont hihetetlenül szélsőséges viselkedésformákat produkált. Huizinga számos meghökkentő példát hoz az ilyen cselekedetekre, mint a fiatal herceget, aki naponta kétszer gyónt, állandóan vezekelt és a bűneit írogatta apró cédulákra, a halála után egy egész ládát találtak, tele ilyen fecnikkel.
A közékor a világ minden dolgában szimbólumot látott, ami egy magasabb szintű lényegre utal. Mivel a dolgokat alkalmi hasonlatosságok alapján azonosították egymással és az isteni világ egyes elemivel, ezek a tulajdonságok is entitássá lettek. A fehér például mivel a tisztaságot fejezi ki, önálló létezővé vált, ahogy a piros is, ami nem csupán a rózsák, hanem a mártírok vérének a színe is. Szubsztanciaként fogták fel fel a fogalmakat, a tulajdonságokat, és hatalmas hierarchikus rendszerekbe foglalva osztályozták őket. Ez a formalizmus vezetett oda, hogy az egyedi eseményeket, jelenségeket is rögtön az általánosságokra vonatkoztatták, vagy éppen a bibliai szöveghelyeknek feleltették meg ahelyett, hogy a közöttük lévő logikai kapcsolatot vizsgálták volna meg. Emiatt a középkori ember ítéletei általában elhamarkodottak és felületesek voltak. A kor hajlamos a hiszékenységre, ami felöltik az emberben, azt rögtön valóságnak véli. Az állandó allegóriák, a gondolatok érzékeltetésére használt képek közepette gyakran elfeledkeztek a kifejezni kívánt gondolatról. A szimbólumok rendszere pedig, ha már létrejött, gépiessé vált, mindent mindennel össze lehetett kapcsolni, a szimbólumrengeteg végtelen, de lelketlen burjánzásba kezdett.
Ami a művészetet illeti, nem különült még el olyan élesen a társadalmi funkciótól, mint ma (a festészet pl. vagy vallási eszméket, bibliai történeteket ábrázolt, vagy uralkodók arcképét örökítette meg stb.). A szépség ugyancsak nem vált külön a pompától: a díszes ruhákat, képeket, lobogókat többre tartották, mint a műalkotás egészét. A műalkotásban elsősorban a kifejezett gondolatot és a részletek kidolgozásában mutatott alaposságot, a megjelenített dolgok élethűségét értékelték. Emiatt a középkori művészet jellemzője, hogy elvész a részletek sokaságában – ez a végtelen, széttöredezett aprólékosság feltűnő, de nem annyira zavaró a festményeken, mint a verbális művekben, hiszen a festménynek általában mégiscsak van egy középponti témája, ami köré a részletek elrendeződnek, a szövegekben viszont a részletezés végtelen felsorolásokat jelent.
Utolsó kommentek