Az esztétikában nagyon sok mindent összeírtak már a szépségről, és egymástól gyökeresen eltérő értelmezéseit adták a jelenségnek. Érdekes azonban, hogy a tudományban is beszélnek szépségről, a fizikusok is gyakran emlegetik ezt az esztétikai fogalmat bizonyos egyenletek, elméletek esetében. Így pl. Michio Kaku, aki „csúnyának” nevezi a részecskéket leíró Standard Modellt (Párhuzamos világok. Akkord, 2009, 89.)
De mi a szépség? Kaku erről így ír: „A fizikus számára a szépség szimmetriát és egyszerűséget jelent. Ha az elmélet szép, akkor jelentékeny szimmetriák vannak benne, amik az adatok magyarázatát a legtömörebb és leggazdaságosabb módon adják meg. (…) A természet rejtett szimmetriáinak megtalálása nagy előnyt jelent akkor, amikor két, látszólag különböző dologról megmutatjuk, hogy csupán ugyanannak a dolognak a különböző megjelenéseiről van szó. Például megmutathatjuk, hogy az elektromosság és a mágnesesség ugyanannak a valaminek a két aspektusa, mivel a Maxwell-egyenletekben felcserélhetők egymással. Hasonlóképpen, Eisntein megmutatta, hogy a relativitás az időt és a teret oda-vissza megfordíthatja, mivel mindkettő ugyanannak, a téridő szövedékének a része. (…) A szimetriák a természet rejtett szépségeit kódolják. Valójában mára ezek a szimmetriák súlyosan sérültek.” (102)
A szépség tehát szimmetriát jelent, ami viszont érthetőséget, és az egyes tagok felcserélhetőségét, egységét. Kaku itt arra utal, hogy a négy alapvető erő az Ősrobbanás első pillanataiban még nem különült el, hanem azonosak voltak, ez az oka annak, hogy felcserélhetőségről beszélhetünk velük kapcsolatban. Az Ősrobbanás első pillanataiban a négy alapvető természeti erő (elektromágnesesség, gyenge-és erős magerő, valamint a gravitáció) egyetlen szupererőt képezett, aztán hasadtak szét. Ez egy olyan fázisátalakulás volt az univerzumban, mint amikor a víz megfagy. Ez azt jelenti, hogy az Univerzum kezdeti egysége széttöredezett, ám ezek a törések kellettek ahhoz, hogy tizenhárom milliárd évvel később megjelenhessünk mi, akik felismerik és az egyenletek által rekonstruáljuk ezt az elveszett szépséget, és egyáltalán, hogy szépségként ismerjük azt fel.
Kaku felhoz egy tovább nagyon érdekes példát, ami nem a fizika, hanem a biológia területéről való. Néhány nappal a fogantatás után az embrió „sejtek tökéletes gömbjéből áll. Egyik sejt sem különbözik a másiktól. Ugyanúgy néz ki, bárhogy fogatjuk is el. (…) Noha az embrió szép és elegáns, ugyancsak hiábavaló. Miközben tökéletes gömb, nem tud kapcsolatba lépni a környezetével és nem tud hasznos cselekedeteket sem végrehajtani. Idővel azonban az embrió megtöri ezt a szimmetriát, apró fejet és törzset fejleszt (…)” (103)
Mindez azt jelenti, hogy a végső szépség olyasmi, ami elérhetetlen – éppen mert az elvesztése teszi lehetővé, hogy legyen, aki megcsodálja. Ez egy nagy paradoxon. A szépség csak az élet perspektívájában nyeri el saját esztétikai önazonosságát, ám éppen a szépség eltűnése és a lét széthasadozása a feltétele annak, hogy létrejöhessen az élet. Az erők hasadása eredményeképpen jönnek létre a részecskék, majd a hélium-és hidrogénatomokból a csillagok első nemzedéke, amely a termonukleáris fúzió során létrehozza a nehezebb elemeket, amelyekből aztán egy második generációs csillag egyik kőzetbolygóján megjelentünk mi. Mindezt a bölcseletre vonatkoztatva lehet úgy értelmezni, mint valamiféle misztikus harmónia elvesztését, de úgy is, mint valamiféle l’art pour l’art esztétikát, amelyben a szépség önmagába zárt valami, ami nincs kommunikációs viszonyban a körülötte lévő világgal.
Utolsó kommentek