Gogol művét a kedves humor és az apró, de nagyon szuggesztív részletek sokasága teszi élvezetessé és szerethetővé (Európa, 1977.). Bár az kötet utószava a mű „gyilkos társadalomkritikájáról” beszél, nekem inkább tűnt megbocsájtónak ez a kritika. A karakterek mind gyarlóak, de sosem teljesen romlottak, inkább szórakoztatóan és sokszínűen esendőek, és a maguk módján mindannyian igazi egyéniségek. Manyilov afféle világlustája, akivel Csicsikov a végletekig túlhajtott udvariaskodást folytat, olyannyira, hogy végül egészen belegabalyodnak a saját cikornyáikba (Pl.: „– Engedje meg, hogy arra kérjem, foglaljon helyet a karosszékben, úgy kényelmesebb. – Engedje meg, hogy egy székre üljek. – Engedje meg, hogy ezt ne engedjem meg.” 29). A játékfüggő Nozdrjov folyamatosan lódít, afféle orosz Háry Jánosként, Pljuskin, akit a gyűjtőszenvedély teljesen hatalmába kerített, valóságos lomtárrá változtatta az otthonát, a medveszerűen masszív fizikumú Szabakevics testalkatát a bútorok is tükrözik, lévén sokkalta vaskosabbak más lakások berendezési tárgyainál (92). A haspók Petuh az unatkozástól szenvedő szomszédjával ellentétben, azért nem ismeri a semmittevést, mert örökösen az ételekről értekezik a szakácsával.
Az apró részletek is ezerféle színben csillognak, az egyes jeleneteket ezek a váratlanul felfénylő, szuggesztív vagy meghökkentő apró megfigyelések teszik elevenné. Fetyinyánál Csicsikovot a falióra hangja rémíti meg, amely egészen változatos hangokat produkál: először sziszeg, majd hörög, végül rekedten kattog (42), később az asszony olyan magasan tornyozza fel az aludni térő férfi számára a dunnákat, hogy az csak a székre állva tud bemászni az ágyba (43). Pljuskin olyan rendetlen, hogy még a tintatartóban is legyek holttestei hevernek. Nozdrjov olyan csúnyán viselkedik Csicsikovval, hogy Csicsikovnak még a lovai is „nehezteléssel gondolnak rá” (85). Csicsikov egy alkalommal olyan hangosan fújja az orrát, hogy Tyentyetnyikov úgy érzi magát, mint egy szimfonikus zenekar hallgatásakor, ahol a trombita szinte kiválik a többi hangszer közül, és úgy szól, mintha nem is a zenekari árokban, hanem az ember fülében lenne (265). Gyönyörködtetőek a szuggesztív természetképek és az olyan impressziók, mint pl. a hirtelen eleredő eső vagy a hóesés képe.
Ugyancsak szórakoztatóak a mintegy mellékesen megfogalmazott életbölcsességek. Csicsikov például, amikor a bálból hazatér, borzalmasan haragszik Nozrdjovra, amiért az kibeszélte a titkát. Valójában önmagát kellene okolni, „önmagára azonban mégsem haragudott, és ebben természetesen, igaza volt. Valamennyiünknek megvan az a kis gyengéje, hogy magunk iránt kissé elnézőek vagyunk, s inkább valamely felebarátunkat hibáztatjuk, akin aztán kitöltjük a bosszúnkat, például szolgánkat, aki éppen jókor került a szemünk elé (171).” Más: „Bármilyen értelmetlen az ostobák beszéde, olykor elég ahhoz, hogy megzavarja az okos embert (168)”. Vagy: ’(…) milyen furcsa teremtmény az ember: értelmes, okos, bölcs – mindenben, ami másokra vonatkozik, nem pedig őrá magára. Milyen meggondolt, higgadt tanácsokkal tud szolgálni az élet nehéz perceiben. ’Milyen kiváló fej! – kiáltja a tömeg. – Milyen rendíthetetlen jellem.’ De ha ezt a kiváló fejet baj fenyegeti, ha neki magának kell szembenéznie az élet nehézségeivel, oda a rendíthetetlen jellem.” (205)
A félbehagyott második rész is igencsak életteli, de helyenként kissé didaktikus. A tétlen és pazarló Hlobujevvel élesen szembeállított Kosztanzsongo egyértelműen az író szócsöve: hosszan szónokol a dolgos életről, a kitartásról – ez inkább hat valamiféle kiáltványnak, mint egy hús-vér ember megnyilatkozásának. A léha városi és a dolgos falusi élet szembeállítása eléggé szájbarágós, a mondandó kicsit tanítóbácsisnak hat (bár Gogolnak nyilván igaza lehetett abban, amit mondott). Mindazonáltal a történet itt is igen érdekes, az olvasó kíváncsian várná, bekövetkezik-e Csicsikov felsejlő megigazulása. Nagy kár, hogy a remek történet befejezetlenül maradt.
Utolsó kommentek