A Szigeti veszedelmet Torqato Tasso nagy művével, A megszabadított Jeruzsálemmel szokás együtt emlegetni. Ennek az az alapja, hogy a két eposz között igen sok a hasonlóság: mindkettő a keresztények és muszlimok harcáról szól, mindkét szerző Szűz Máriát tekinti múzsájának, mindkét hősköltemény Isten megjelenésével és üzenetével kezdődik (Tassonál Isten Gottfrédnek üzen, hogy szedje össze a harcosait, és induljon végre Jeruzsálem ellen). Mindkét szerzőnél jelen vannak a menny és a pokol erői, akik a szemben álló feleket támogatják; Tassonál Iszmén varázsolja el ez erdő fáit, Zrínyinél pedig Alderán idézi meg az erdőben a pokolbeli démonokat. Tassonál Tankréd és Argante, Zrínyinél Deli Vid és Delimán vív egymás ellen párbajt stb. Ám ahogy Arany János bemutatta, Tasso éppen annyit kölcsönzött Vergiliustól és másoktól, mint Zrínyi is tőle és a klasszikusoktól.[i]
Ám úgy tűnik, a különbségek sokkal inkább meghatározóak. A két eposz olyan, mint a komplementer oldalak a színkörön: Tasso bőbeszédű, szertelen, csapongó mesélő, akinek szétszéledő, bolyongó hősei külön-külön kalandokba bonyolódnak, Zrínyi műve viszont szikár és szigorúan szerkesztett szöveg. Tasso lebegő, álomszerű világának komplementer oldala Zrínyi szikár, archaikusnak ható heroizmusa. Tasso kifinomult, jeleneteit mintha mindig színes, tört fény ragyogná be, A Szigeti veszedelemmel kapcsolatban viszont már Arany János is úgy fogalmazott másfél évszázada, hogy „rideg tünemény az ízlés hajnalának feltetszése előtt (…).” Zrínyi négysarkú tizenketteseket használ és jórészt ragrímeket alkalmaz, szemben az olasz stanza bonyolultabb rímképletével (abababcc).
Zrínyi mindvégig a fő konfliktusra koncentrál, és ennek rendel alá minden epizódot, Tasso viszont egészen másként építkezik. Az olasz dalnoknál hosszadalmas leírásokat találhatunk a véres csatákról, mindenekelőtt a Szolimán seregével való éjjeli küzdelemről a IX. énekben, illetve a város ostromának aprólékos meséjét olvashatjuk a XVIII. ének második felétől. Helyenként elég alaposak és ijesztőek ezek a leírások, mint pl. a levágott, rángatózó kar esetében: „Gernier jobbját, amely megsebezte, / levágva a mezőre penderíti: / a kéz még a kard után nyúl remegve, / s félholt ujjakkal is kész volna vívni.” (IX. 69. (Az idézetek Hárs Ernő fordításából valók.[ii]) Ám Tasso művében a harc inkább csak keret, amin belül a szerző sokféle hangnemmel és történetfajtával dolgozik, sokszor egyetlen éneken belül is. A IV. ének pl. a pokolbeli szörnyek leírásával kezdődik, de éles kontrasztként a káprázatos szépségű Armida szintén káprázatos szépségű leírásával folytatódik. Armida hazug meséje pedig önálló történetté növekszik, amelyben a démoni ármány mellett helyet kap az otthonától megváló (bár képzeletbeli) hősnő fájdalmának megrendítő erejű kifejeződése is: „Szemeimből keserű könny patakzott, / míg felnéztem a várfalra, búcsúzva, / s alig tudtam a honi táj megannyi / kedves képével őket jóllakatni.” (IV. 54.)
Ami számomra a leginkább vonzó az eposzban, az a varázslatos színhelyek és a beteljesületlen szerelem témája, amely mintha a valódi főtéma lenne a harc álarca mögött, és valamifajta hipnotikus állapotot teremtene a műben. A reménytelen szerelem a hősök egész egzisztenciális karakterét, egész létezésüket meghatározza. Tankréd Clorindába szerelmes viszonzatlanul, és ez a szerelem végleg beteljesületlen marad, amikor az amazon a lovag kezétől esik el, Erminia viszont Tankréd iránt érez hasonló emésztő vágyakozást. Armida az egész sereget a bűvkörébe vonja, később viszont ő nem tud szabadulni Rinaldo varázsától. Mintha a léleknek ez a hipnotikus, dermedt állapota manifesztálódna a környezetben is: ilyen mesebeli tájék XV-XVI. ének tündérpalotája a Szerencse-szigeteken, és persze az elvarázsolt erdő, amelynek fái egyszer (a XIII. énekben) pokoli rémek hadaként jelennek meg, máskor (a XVIII. énekben Rinaldo előtt) tündérkertként. Ahogy Király Erzsébet írja, a varázserdő szinte mélylélektani motívumokat mutat fel, hiszen „szinte minden odamenő a saját emberi és indulati fokozatának megfelelő legsebezhetőbb pontján kapja a tettet megbénító, mintegy egzisztenciális sokkot.”[iii] A szerelem belső, a lelket megdermesztő varázsa és a külső környezet elvarázsoltsága mintha összeolvadna, és ez a hipnotikus, bénult, lenyűgözött állapot eluralkodna mindenen. Mintha ez az általános lelki diszpozíció öltene konkrét formát az Armida fogságából szabadult brit királyfi elbeszélésben, ahol arról a döbbent állapotról beszél, amikor a mágusnő hallá változtatta őket: „Nem tudom, mint szívódik fel a lábam, / s karom hogy olvad a hátamba lassan; / mind kurtább leszek, bőröm pikkelyekkel / vonódik be: hal vagyok immár, nem ember. (…) Ha visszagondolok arra, ami voltam, hiú, rossz álomnak tűnik előttem.” (X. 66-67.)
Meglepő eltérés mutatkozik a két eposz között a szerelem megjelenítésében. Zrínyinél a szerelem Delimán őrületében tematizálódik, a várvédők esetében csak a hitvesi hűség formájában találkozhatunk a szerelemmel, Deli Vid és Barbara meséjében. Tassonál viszont meglepően erőteljes az erotikum ábrázolása. A Rinaldo visszahozásáért a Szerencse-szigetekre utazó Guelfék pl. Armida palotájánál megcsodálnak két nőt, akik meztelenül fürdőznek: „A meztelen, szép nők megindították / némileg a két harcos durva keblét; / megálltak nézni őket, míg a mókát / s versengést azok mindig újrakezdték. / S láthatták az egyik bolondozó lányt, / amint a vízből kiemelkedett épp, / minden fentebbi báját megmutatva, / míg a többit a tó fátyla takarta.” (XV. 59.) De ennél a jelenetnél sokkal erőteljesebb az a szakasz, amikor a IV. énekben Armidáról kapunk felejthetetlen leírást; ez a szövegrész igen erőteljesen hat az olvasó képzeletére azáltal, hogy a harcosok erotikus fantáziáját tematizálja. A napsugarakhoz és a felhőkhöz hasonló szőke fürtök és fátyol képe után következik az a szakasz, amely a ruhán átsejlő mellekről értekezik, amelyek arra ingerlik a harcosokat, hogy gondolatban megpróbáljanak áthatolni a ruhán: „Gyönyörű keble szűz fehér hóval kecsegtet, / táplálva, szítva a szerelmi lázat; / láthatók a félig nyers, ifjú mellek, / félig takarja őket a ruházat, / irigyen, de ahol nincs út a szemnek, / a gondolatok átjárót találnak, / s a külső szépségeknél töbre törve, / haladnak belső titkokig előre.” // Mint mikor a víz vagy kristály tisztaságát / üti a fény át, hibát ne okozva, / úgy lép a gondolat a zárt ruhán át, / a tilalmas részek felé hatolva.” (IV. 31-32.)
Arany János híres tanulmányában hasonlította össze a két eposzt, és lényegében a Szigeti veszedelmet értékelte magasabbra az olasz mintánál. Arany szerint bár Zrínyi nem veszi fel a versenyt a kifejezésben sokkal kifinomultabb Tassoval, a téma és a szerkezet tekintetében túltesz rajta. Aranynak ez a gondolata különösen látványosan mutatkozik meg a témamegjelölés és invokáció összehasonlító elemzésében. Tasso egy erős felütéssel kezd, de a harc fensége veszít az erejéből az eposz első versszakának végére, ahol a költő a „bolyongó társakról” beszél, hiszen ez a kifejezés nem éppen elszánt harcosokra utal. (Más kérdés egyébként, hogy Király Erzsébet szerint a keresztények esetében éppen ez a „megtérés,” a késértés és önmaguk legyőzése adja az eposz lényegi gondolatát.[iv]) Ugyanilyen „ellágyulás” következik be akkor, amikor Tasso egy (egyébként remek) hasonlattal azt érzékelteti, hogy a műalkotás az eszme közvetítésének érdekében mintegy megszépíti a valóságot.
Ezzel szemben Zrínyinél az első két strófában folyamatos, töretlen emelkedés figyelhető meg: a költő régebben ifjú elmével játszott a szerelem versével, most Marsnak hangosabb versével énekli a vitézt, aki szembe mert nézni Szulimán haragjával, akinek egész Európa rettegte szablyáját. Zrínyi nem beszél megszépítésről: ő a valóságról akar írni, vagyis mintha maga a téma lenne az, amihez a kifejezésnek fel kellene érnie, ebből a sugallatból adódik az eposz komor alaphangja. Ahogy Arany fogalmaz, Toldyt idézve: „’Tasso invocatioja szebben van előadva, Zrínyié jobban gondolva.’ Azaz ott a kifejezés kelleme, itt a gondolat fensége.”[v]
Hasonlóan érdekes az az elemzés, ahol Arany a két eposz idilljeit hasonlítja össze. Tasso művében a VII. ének elején található egy ilyen jelenet, amikor a szerelmes Erminia a pásztorokkal találkozik az erdőben. Arany szerint az idill nem igazán illik az eposzi fenséghez, de a nagyobb probléma az, hogy az idillben nincs semmi jellegzetes, „Versailles nyírett kertjei ép úgy lehetnének színhelye mint a Jordán partja.”[vi] Zrínyinél az idillel a III. énekben találkozhatunk egy betétben, ahol a költő a fiatal fiú, Mehmet dalát idézi. Arany kiemeli, hogy ez a szöveg jellegzetes keleti motívumokat tartalmaz, emellett pedig jól jellemzi az azt éneklő fiút,[vii] ilyen módon sokkal inkább szerves része az eposz szövegének, az abban megjelenített világnak, mint Tasso idillje.
Zrínyi azonban nem csak a kisebb részletek, hanem az egész koncepció és a megvalósítás viszonyában is megkapja a pálmát a képzeletbeli költői versenyen. Arany szerint az első keresztes hadjáratot feldolgozó keresztény eposz ötlete tökéletes, a témaválasztás tekintetében egyetlen más korabeli eposz sem érhet fel Tassohoz. Arany kifejti, hogy egy ilyen küzdelem összekovácsol egy nemzetet vagy egy nagyobb közösséget, elvezetve ezt a kollektív szubjektumot saját létének céljához, értelméhez. Maga az eposzi hős pedig Mózeshez vagy Józsuéhoz hasonló alak; olyan vezető, akiben mintegy önmagára talál az adott nép (szemben a drámával, amelynek hőse szemben áll a közösséggel.) Ez a gondolat lényegében azt tükrözi, ahogy Arany a népies eposzról gondolkodott, amelynek nyomait a magyar történelemben is kutatta, és amelynek megalkotását tervezte, úgy vélvén, hogy egy ilyen mű lehetne a magyar nemzeti egység létrehozója, az önazonosság kifejezője. Ám Arany szerint Tasso nem tudja megragadni és kidolgozni a saját tárgyát, mivel elvész a részletekben, a különálló történetek és a széthúzó hősök meséjének sokaságában. Ezzel szemben Zrínyi egy kisebb témát tölt meg tartalommal, emel fel. Míg tehát Tasso „tárgyán alul marad, Zrínyi a magáét eposzi nagyságra emelte.”[viii]
Ugyancsak Zrínyi javára írható, hogy sokkal inkább összhangban van a saját korával, mint Tasso. Tassonál a középkort idéző lovagok, az újkori felfedezésekre (pl. Amerikára vagy) való utalások, valamint azt antik reminiszcenciák nem rendezőnek el igazi összhangba, Zrnyi viszont a korának olyan fő jellemzőit ragadja meg a maga eposzában, mint a vallási lelkesedés, az oszmán terjeszkedés elleni harc.[ix]
Tasso meséje lényegében az Iliász alaptörténetét követi (Rinaldo Akhilleuszként marad távol a harctól, majd tér vissza), csak kissé megbonyolítva. Zrínyi története sokkal egyszerűbb: két küzdő hatalom áll egymással szemben, amelyek közül a gyengébbnek tűnő győzedelmeskedik. Ez a szerkezet lényegében az arisztotelészi elvet követi, amennyiben van eleje, közepe, vége, és fordulatot is tartalmaz.[x]
Arany sokkal jobbnak tartja azt a módot is, ahogy Zrínyi a természetfeletti hatalmakat szerepelteti. Tasso e tekintetben az ókori eposzok mintáját követi, ahol a szemben álló istenségek többé-kevésbé egyenrangúak: Istennek itt alig van hatalma a pokol démonai fölött, akik csaknem egyenlő erejűek vele. Emellett Tasonál túl soka a csodás elem, a meseszerű elemek teljesen eluralkodnak a történeten. Zrínyinél viszont Isten irányítja az alvilágot is, hiszen az ő utasítására tevékenykedik Alekto fúria. Ez Arany szerint jobban megfelel a keresztény tanításnak, azonkívül egységesebbé teszi az eposz szerkezetét és koncepcióját.
Arany elemzése nagyon érdekes és tanulságos, megmutatja, hogy milyen nagyszerű ez a ma már talán kissé távolinak és idegennek tűnő szöveg. Ám ha nem versenynek, hanem egymást kiegészítő, ellenpontozó játéknak tekintjük a két eposz viszonyát, érdekesebbnek és élvezetesebbnek tűnik az olvasás.
FÜGGELÉK
A Szigeti veszedelem tartalma
Első ének
Isten végigtekint a világon, mindenekelőtt a magyarokra kíváncsi. Látja, hogy szeretett népe, akivel annyi jót tett, teljesen elzüllött: nem hisznek benne, nem tisztelik az öregeket, csak az evésen és iváson jár az eszük. Elküldi tehát Gábriel arkangyalt, hogy hozza ki a pokolból Alecto fúriát, aki Szulimán szultánhoz megy, megjelenik előtte az uralkodó apjának képében, és a magyarok elleni hadjáratra buzdítja az uralkodót.
Ezután következik a seregszemle, megjelenik a legfontosabb hős, Delimán, akit olthatatlan szerelem gyötör Cumilla iránt, aki Rusztán bég felesége.
Második ének
A budai fővezér, Arszlán bég a saját szakállára, a basával való megbeszélés nélkül hadat gyűjt, és Palota ellen indul. Turi György, a vár védője éjjel kiront a várból, és nagy vérengzést visz végbe a török seregben. Azért sincs nehéz dolga, mert a janicsárok részegen fekszenek. Arszlán dühöng, ittasan szédelegve a vár elé megy, és megfenyegeti Turit, aki azonban egy ágyúgolyóval kilövi alóla a lovat. A törökök végül abban a hitben, hogy magyar felmentő seregek közelednek, elhagyják a várat.
A szultán elindul a haddal, a kopják valóságos erdőt alkotnak, a harcosok tengerként özönlik el a földet; a rómaiaknak, Nagy Sándornak sem volt ekkora hada. A szultán paripája valóságos szörnyeteg, ő maga rettenetes uralkodó.
Zrínyi eközben a kereszt előtt imádkozik, amikor csoda történik: a feszület felé hajlik, és megjósolja neki a közeli vértanúhalált.
Harmadik ének
Szulimán Eger ellen akar indulni, de megváltoztatja a szándékát. Boszniát Mehmet Basának adja, hogy menjen oda, és harcoljon a keresztények ellen. Mehmet megy is, és letáborozik a szabad levegőn. Szkender bég figyelmezteti, hogy ez nem jó ötlet, mert a hős Zrínyi katonái így rajtuk üthetnek, ám Mehmet nem hajlik az okos szóra, elhiszi a Korán hazugságát, miszerint egy muszlim harcos négy kereszténnyel bír el.
Zrínyiék megtámadják Rézmánt, Mehmet fiát és az ő csapatát. Rézmán félelmetes harcos, aprítja a magyarokat, csak Zrínyi képes elbánni vele. Amikor Mehmet látja a fia halálát, viharként ront Zrínyire, és meg is sebesítené, ám ekkor Isten angyala eltéríti a csapást. Mehmet a földre esik, Zrínyi lecsapja a fejét. A törökök már menekülnének, ám ekkor egy újabb félelmetes muszlim harcos lép elő, Olaj bég. Vele szemben Farkasich küzd, halomra hányja a holttesteket. A csatát végül Zrínyiék nyerik, Farkasich elesik, Olaj bég megadja magát.
Negyedik ének
Zrínyiék visszatérnek a várba, eltemetik a halottakat. Olaj béggel megbeszélik, hogy Radovánra, Zrínyinek a török fogságban lévő vitézére fogják kicserélni. Szulimán tudomást szerez a történtekről, elhatározza, hogy Eger helyett inkább Szigetvár felé veszi az utat. Ezer juhot áldoz fel, amit a sasoknak kellene megenniük a mezőn, ám egy nagy, titokzatos madár elüldözi azokat. Ez baljós előjel, de a császár nem ijed meg, szerinte a madarak azért nem ettek a juhokból, mert inkább majd a halott keresztényekből szeretnének falatozni. Ám egy másik aggasztó esemény is történik: éjjel a török táborban elszabadul két megvadult ló, és a törökök, akik azt hiszik, Zrínyi támadta meg őket, zavarodottságukban és rémületükben egymást kaszabolják össze.
Ötödik ének
Zrínyi beszédet mond a katonáknak: hinniük kell Istenben, aki segíteni fog, mert tud bosszúálló, meg szerető is lenni. Farkasics is kiáll, ő is a hősiességről beszél. Ezután Zrínyi körülnéz a várban, készül az ostromra. Ír a királynak, elbúcsúzik tőle, aztán a fiától is, Isten iránti hűségre inti.
Hatodik ének
Szulimán Halul béget és Demirhámot követségbe küldi Zrínyihez. Halul bég hosszas beszédben győzködi Zrínyit, hogy adja meg magát. Zrínyi ezt visszautasítja, erre Szulimán már indul is Szigetvár felé.
Zrínyi kijön a várból, és nagy vérengzést visz végbe a törökök előhadában. A janicsárok a vitézek segítségére sietnének, de nagy víz választja el őket. Deli Vid viszont átkel a vízen, és megöli Hamvivánt, Demirhám barátját. A két különleges hős itt válik egymás személyes ellenfelévé, az eposzban többször is összecsapnak.
Hetedik ének
Demirhám iszonyú dühös barátja halála miatt. Innentől kezdve Demirhám fő céljává válik Deli Vid megölése. Indul a török sereg Szigetvárhoz, hatalmas por örvénylik, szinte remeg a föld. Zrínyiék kilőnek a várból, a golyó több tucat janicsárt megöl. Közben Farkasics a várban meghal régi sérülése miatt. Nagyon szép szakaszt olvashatunk a halálról: az élet harmat a nap előtt, a sziklák örökké állnak, az ember csak pillanatig ura ezeknek, a kígyó levedli bőrét, és újjászületik, az ember viszont nem.
További harcok zajlanak, amelyekben Demirhám, Deli Vid jeleskedik. A két hős összetalálkozik, hosszasan küzdenek, ám egyik sem bír az ellenfelével. Közben lemegy a nap, sötét lesz, megegyeznek, hogy majd legközelebb folytatják.
Nyolcadik ének
Feljön a gyönyörű hajnal, látja, mekkora vérengzés volt a földön. A basa búslakodik, csalódott, úgy látszik, apja szelleme becsapta. Összehívja a haditanácsot, ahol azonban széthúzás alakul ki az ostromlók között. Rusztán bég szerint a törökök elbizakodottak voltak, pedig a világ egyik legnagyobb harcosával állnak szemben. Sáncokat kellett volna építeni, kémeket küldeni Zrínyihez a kapkodás helyett. Erre Delimán és Demirhám feldühödik: nem borzok vagy rókák ők, hogy ássanak, nem kapálni jöttek Szigetvárhoz. Petraf békíteni próbálja őket: a széthúzás egy nagy birodalom legfőbb ellensége. A harc és sáncépítés nem zárja ki egymást, érvel.
A tanács után Delimán ajánlkozik a szultánnál, hogy hat társával párbajra hívja Zrínyit, a többieket pedig gyávasággal vádolja. Szulejmán azonban a párbajt későbbre kívánja halasztani: előbb ostromolják meg a várat hagyományos módszerekkel, és ha így nem jutnak eredményre, akkor következhet Delimán terve.
Kilencedik ének
Zrínyi elhatározza, hogy követeket küld a császárhoz, Radivoj és Juranics vitézek ajánlkoznak a feladatra. Zrínyi ezen nagyon elérzékenyül, nekik adja az oroszlánbőrt, amit visel.
A két vitéz éjjel indul, menet közben számtalan alvó török harcos fejét csapják le, véres ösvényt hagynak maguk után. Ám a törökök felfedezik őket, elfogják Juranicsot, Radivoj visszafordul, hogy kiszabadítsa, előbb több törököt lenyilaz, aztán közelharcban is kiont pár életet, de végül mindketten elesnek.
Deli Vid Zrínyihez siet: álmában megjelent neki a halott, csupa seb és vér Radivoj, aki elmondta, hogy nemsokára Deli Vid is követni fogja őt a halálba és a dicsőségbe.
Tizedik ének
Úgy tűnik, fordul a hadi szerencse. A vár egyik bástyája félig bedőlt, a törökök nagy számban törnek előre, hogy benyomuljanak a résen. A törökök könnyedén átkelnek az árkon, amelyből előzőleg leeresztették a vizet. Iszonyatos a vérontás, hullák és jajkiáltás mindenütt. Demirhám vitézkedik, Radován vajda elesik. Bot Péter kitör a várból, de megretten Delimántól, és szégyenszemre visszatér a menedékbe. Badankovich Iván megöli Embrulah-t, a fiatal, légies költőfiút, aki szintén részt vesz a harcban, Delimán pedig Ivánt gyilkolja meg. (Egyébként A megszabadított Jeruzselem-beli Szolimánnak is van egy hasonló embere, Lesbin, az apród, aki belekeveredik a csatába, és akit Argillan öl meg a XIII. énekben.) Ali Kurt, az ágyúmester egy lövedékkel lerombolja a kapu feletti tornyot.
Milos Badankovich és Hervoich kinyitja a kaput, hogy beengedjenek és lemészároljanak néhány törököt, de szerencsétlenségükre Delimánt is e törökök közt van, akivel nem bírnak el, a hős harcos mint láng forog közöttük. Mikor egyedül marad, elhagyja a várat, hiszen egymaga az egész magyar ha ellen mégsem elég, a vaskos lakatot a puszta öklével töri össze.
Tizenegyedik ének
Delimán dühöng magában: a többiek azt fogják mondani, megfutamodott. De mit tehetett volna? Egyedül mégsem szállhat szembe egy egész ember-felhővel. Amitől félt, be is igazolódik: Rusztán bég rögtön gúnyolni kezdi, ahogy megpillantja. Delimán erre megöli Rusztánt, Szulimán vejét. A szultán meg akarja büntetni, Demirhám védi, de hasztalanul. Halul bég azt tanácsolja Delimánnak, egy időre hagyja el a csapatot, amíg a szultán haragja elmúlik.
Demirhám párbajra hívja Deli Videt, aki ki is áll ellene. Egyenlő erővel küzdenek, ám ekkor a törökök Demirhám beleegyezése és tudta nélkül rátámadnak a magyar vitézre. Hatalmas csata kerekedik.
Tizenkettedik ének
Delimánt bujdosásában meglátogatja Cupido, és feléleszti szívében a tüzet, amit Cumilla, Rusztán özvegye iránt érez. Így történik a nővel is, aki levelet ír Delimánnak. Találkoznak is, és összefonódnak a szerelemben, akár két inda.
Közben a törökök nagyon hiányolják Delimánt. Szulejmán érzi a nép nyomását, és beleegyezik, hogy követségbe küldjék a harcoshoz Ferhát béget. Cumilla nemigen akarja elengedni, de a hős hajthatatlan, a nő ezért elkíséri egy darabon. Útközben megállnak egy kútnál, amelynek a vizéből Cumilla inni akar. Delimán kulacsát használja, amiben maradt egy csepp sárkányvér, ami akkor került oda, amikor a gazdája egy szörnnyel küzdött. Cumilla meghal, Delimán dühében fákat szaggat, két napig farkasként járja az erdőt.
Tizenharmadik ének
Deli Vid nagy pusztítást vitt végbe a török seregben, álruhában most is a törökök közt rejtőzik. A felesége nem tudja, merre jár az ura. Az asszony török származású, Deli Vid ragadta el harcban, eredetileg Hasszennek hívták, a keresztségben a Barbara nevet kapta. Páncélt, fegyvert ölt magára, és a törökök közé megy, hogy megkeresse Deli Videt. Egy törökkel beszél, aki a szultánhoz siet azzal, hogy megtalálták Deli Videt, egy török sátorban alszik. A nő erre leüti a törököt a lováról, de a többi török körülállja. Barbara azt hazudja, hogy a testvéréért állt bosszút, mivel régebben ez az ember ölte meg a bátyját.
Erre megjelenik Deli Vid, akit töröknek gondolnak. Azt mondja, a nő az ő szolgája, de a többiek nem hisznek neki. Deli Vid erre többet megöl közülük. Karabul, Deli Vid lova úgy suhan velük, hogy senki sem ér a nyomukba, Szigetvárba mennek, ahol Zrínyi örömmel fogadja őket.
Szulimán újra összehívja a haditanácsot. Al bég, Rusztán bég egykori barátja azt tanácsolja, hagyják ott az várat, és menjenek haza. Delimán ezen nagyon felháborodik, ő harcolni akar. A tanács ismét nem jut megegyezésre. Demirhám felkeresi a szultánt azzal, hogy újra meg akar vívni Deli Viddel, mert nagyon dühíti, amit történt. A szultán azonban leinti: itt nem két ember személyes párharcáról van szó. Szulejmán újra összehívja hat főemberét, de ők is mind máshogy vélekednek, tehát most sem sikerül közös nevezőre jutni. És ha ez nem lenne elég, Szulimánt arról tájékoztatják az emberei, hogy a magyarok kitörtek a várból, újabb vérengzést vittek végbe. Még az ágyúmestert is megölték.
Ebben a válságos pillanatban fognak el egy postagalambot a várból, amiben Zrínyiék a királynak üzenik, hogy már csak ötszázan maradtak. A szultán ebből megérti, hogy közel a győzelem.
Tizennegyedik ének
Alderán, a mágus megjelenik a szultánnál azzal, hogy ő segíthet az uralkodónak azáltal, hogy harcba hívja az alvilág lakóit. Alderán az erdőbe megy, hogy megidézze a pokolbeli hatalmakat. Elvágja tizenkét keresztény ifjú torkát, és beszédet mond. Megjelennek a démonok, végül Alderán Hazret Alit, a nagy harcost szólítja. Ali azonban úgy vélekedik, az igaz Isten ellen nemigen tudnak mit tenni, és a párkák is már megfonták Szulejmán sorsának fonalát. (Iszmén, a varázsló A megszabadított Jeruzsálem XIII. énekében magát az erdőt varázsolja el, de ő sikerrel.)
A pokolbéli lelkek a törökökkel együtt ostromolják a várat. Összetalálkozik Deli Vid és Demirhám. A magyar vitéz a török szemére hányja az árulást, Demirhám azonban hangsúlyozza: a párbajnál nem ő hívta segítségül a többieket. Megbeszélnek tehát egy újabb párbajt. Elhagyják a várat, és egy tisztáson csapnak össze. A küzdelemben mindketten elesnek. Éppúgy küzdenek meg, mint A megszabadított Jeruzsálem XIX. énekének elején Tankréd és Argante, ahol Tankréd győz, de maga is súlyosan megsebesül.
Tizenötödik ének
Zrínyi a végső csatára készül. Lelkesítő beszédet mond a vitézeknek, aztán máglyára veti a vár kincseit. Isten lenéz a földre, és elégedetten látja a magyarok vitézségét, már megbocsátott nekik a bűneikért. Elküldi Gábriel angyalt, hogy hozza el neki a várvédők lelkeit, akiknek már megvan a helye az Úr trónusa mellett.
Gábriel átengedi az angyalokat a szivárvány kapuján, akik visszaűzik a pokolba a gonosz lelkeket. Gábriel megjelenik Zrínyinek, és elmondja, hogy Isten már csillagokból készített neki koronát.
Zrínyi ezután a vitézeivel kitör a várból, és Szulimánékra támad. Hatalmas csata támad. Delimán maga is megretten Zrínyitől, de aztán összeszedi a bátorságát. Dárdát hajít Zrínyi felé, aminek azonban a röptét eltéríti az Úr angyala. A bánt kioltja Delimán életét, akinek a lelke elhagyja a testét, és „örök éjre sok mással elegyül.” Delimán halálát látva a törökök igencsak megrettennek.
A bán a szultánra támad. Az uralkodót hiába védik az emberei, az ő életüket pillanatok alatt kiontja Zrínyi, és a szultán derékban „ketté szakasztja.”
Zrínyi ekkor hátrakiált az embereinek, hogy már látja megnyílva Isten országát. A bánt senki nem tudja közelharcban legyőzni, egy ágyúgolyó végez vele. Az angyalok légiói a mennybe emelik a hősök lelkeit.
[i] ARANY János, Zrínyi és Tasso. In.: Arany János összes művei X. Akadémiai, Bp., 1962. 330-340.
[ii] Torquato Tasso, A megszabadított Jeruzsálem. Szent István Társulat, Bp., 2013. Az eposzt Tusnády László fordításában kezdtem el olvasni, ami szintén stanzákban íródott, szemben Jánossy Gusztáv korábbi művével, mely felező tizenketteseket alkalmazott. Tusnády műve számomra helyenként rendkívül nehézkesnek tűnt, és számtalan magyartalanságot tartalmazott, és sok helyen nem is értettem, miről van szó. Ezért tértem át úgy a nyolcadik ének körül közben Hárs Ernő munkájának olvasására.
[iii] KIRÁLY Erzsébet, Előszó. In.: i. m. (Hárs Ernő fordításához.) 21.
[iv] KIRÁLY, i. m. 17-21.
[v] 343.
[vi] U., 374-375.
[vii] Uo. 375-376.
[viii] Uo. 427.
[ix] Uo. 427-434.
[x] Uo. 434-435.
Utolsó kommentek