HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

index_3.jpg

 

 Ernst Cassirer könyve, A felvilágosodás filozófiája (Atlantisz, 2007) alapos áttekintést ad a korszak filozófiájáról, egy-egy hosszú fejezetben mutatva be a tudatról, a vallásról, jogról, történelemről, valamint az esztétikáról alkotott nézetek fejlődését. E témák közül én a tudattal és az esztétikával kapcsolatos részeket foglalom össze röviden.

   A felvilágosodásban, mint Cassirer hangsúlyozza az alapvetésénél, nem csak a gondolkodás tartalma, hanem a módja is megváltozik. Az ember, miközben igyekszik megérteni a világot, egyre inkább önmagát is vizsgálja ezen művelet közben – az észt, ami ekkor válik központi fogalommá, nem annyira szilárd szubsztanciaként, mint inkább egyfajta tevékenységként, aktivitásként gondolják el a kor bölcselői. Maga a külvilág sem változatlan képződmény, hanem folyamatosan képződő, működő horizont. Míg korábban előre meghatározott alapelvekből próbálták levezetni a tudás szerkezetét és tartalmát, addig most egyre inkább a megfigyelés vált elsődlegessé: az észlelt adatokat igyekeznek értelmezni, és azok valóságos működésének mozgatórugóit igyekeztek azonosítani. Fontos mérföldkő ebben az átmenetben Leibniz filozófiája. Előtte a világegyetemet statikus egésznek tekintették, amely adott építőkövekből, atomokból épül fel, Leibniz a monászai viszont már nem változatlan szubsztanciák, hanem dinamikus egységek, erőközpontok, amik a maguk módján jelenítik meg ezt a nagy egészet.   

  Cassirer szépen felvázolja a folyamatot, amelyen a szubjektum felfogása keresztülment. Déscartes-nál előtérbe lépett a kétkedés, ami addig nem volt meghatározó a nyugati gondolkodásban, hiszen a kinyilatkozatást tekintették szilárd alapnak. Az első számú bizonyosságot Déscartes számára már a saját gondolkodása, az önreflexió jelentette. Viszont Déscartes a reflexivitást valamiféle isteni jelenléttel kapcsolta össze, hiszen rögtön a saját gondolkodásának konstatálása után Isten létének bizonyítékát találta meg saját elméjében. Követőinél, mindenekelőtt Malebranche filozófiájában a belső hang és az isteni jelenlét nem csupán összetartozóként értelmeződött, hanem szubsztanciálisan azonosult, ami ellen a felvilágosodás gondolkodó hevesen lázadtak. Felmerül ugyanis a kérdés: létezik-e tiszta, érzékektől mentes öntudat? Locke túllépett a velünk született ideák eszméjén, de megállt félúton: a megértés tevékenységét magától értetődően kötötte a tudathoz, Condillac viszont már amellett érvelt, hogy ezt a tevékenységet is tanuljuk, és a szellemi aktusok valójában nem mások, mint átformált érzetek; Condillac számára a tudat ezen aktusok közötti folyamatos átmenet. Emellett Condillac és követői az ember alapvető motivációit is az elődeiktől eltérően gondolták el: szerintük az embert nem a jó felé való törekvés irányítja, hanem a kellemetlentől való menekülés mozgatja. A gondolkodás az érzékelésből ered, az érzékelés viszont a megfigyelés eredménye, amit pedig a szükségletek kielégítésének vágya irányít. Egy gyönyörű metafora szerint az ideák nem önazonos, változatlan szubsztanciák, hanem csupán folyamatosan mozgó, formálódó „örvények az emlékezetünkben”, amiket a biológiai szükségletek strukturálnak.   

   Fontos változások mentek végbe az esztétikai gondolkodásban is. A klasszicizmus arra törekedett, hogy tisztázza a művészet és az ész határait, hiszen ahogy a természetnek vannak alapelvei, úgy a művészetnek is kell, hogy legyenek, minthogy a művészet nem más, mint a természet utánzása. Déscartes-nál a természet alapja a geometria, az arány, ez az arány jelenik meg a szépség területén is. Boileau elképzelése az, hogy a műfajoknak, ahogy pl. a növényeknek is, vannak természetes alapjellemzői, van természetes szerkezetük, ezt kell feltárni, és érvényesíteni az egyedi művek esetében. Ám felmerül a kérdés, hogy ha létezik tökéletesség, ami a művészetben megvalósítható, és amit az ésszerűség alapján a korszak meg is valósít, akkor mi következik ezután? Merre tovább? Cassirer emellett egy másik ellenérvet is felhoz Boileau esztétikai nézeteivel szemben: a szabályok, amiket alkot, valójában nem az ésszerűség alapján állnak, hanem tisztán empirikus jellegűek. Hogy egy nap alatt kell egy adott dráma cselekményének lezajlania, az nem a mű belső törvényszerűsége, hanem a nézők szempontjának érvényesítése, hiszen ők azok, akik számára furcsa lenne, ha az előadás rövid időtartama alatt a színdarab cselekményében évek, esetleg évtizedek telnének el. Ráadásul Boileau a természetességet összekeveri az udvari illemmel is, amikor arról beszél, mit tűr meg a dráma, és mit nem.

  A klasszicizmuson túllépő bölcselők egyre inkább az adott művekből, illetve azoknak a befogadóra gyakorolt hatásából indultak ki, nem pedig egy előre adott rendszerből. Felfedezték, hogy a műalkotás fogalmai nem egzaktak olyan módon, mint a tudományé vagy a logikáé: itt éppen a sokrétűség és az átmenetek, illetve az árnyalatok a lényegesek, nem az egyenes vonalúság, hanem a meglepetés a fontos. A művészet nem közvetlen utánzás, hanem metaforikus értelmű képződmény. A műalkotás, ha szó szerint értjük, hazudik.

  Hume-ig azonban inkább csak arról volt szó, hogy szétválasszák az ész és az esztétikum hatáskörét, az ész elsődlegességét nem kérdőjelezték meg. Hume-nál lett a képzelőerő a lélek alapképessége. Az esztétikum esetében nem a dolog, hanem a hozzá való viszony az érdekes, ami végeredményben többet mond el önmagunkról, mint az ésszel való foglalatoskodás. Ha egy dologról objektíven akarunk mondani valamit, akkor az csak egyféle lehet, így könnyen tévedhetünk – az esztétikai ítélet viszont többféleképpen is igaz lehet, így pontosabb is. Az emberek különbözőképpen látják a műalkotásokat, de az is érdekes, hogy ennek ellenére mégiscsak van valamifajta empirikus átlag: kevés a szélsőség, az emberiség összességében hasonlóképpen érez – ezt bizonyítja a klasszikusok esete, amikben kifejeződik valamiféle alapvető emberi igazság.

   Meghatározó lépést tett a zseniesztétika felé Shaftesbury, aki az empirista Locke tanítványa volt, de gondolkodásában visszanyúlt a reneszánszhoz és az ókoriakhoz, ez a kapcsolódás pedig hozzásegítette, hogy túllépjen az empirizmuson. Ahogy Boileau, úgy ő is azonosította a szépséget az igazsággal, de ez az azonosság nála egészen mást jelentett. A szépség ugyanis őszerinte nem az értelemmel, hanem az intuícióval ragadható meg. A természetet és a műalkotást nem az arány, a struktúra vagy a forma határozza meg: az a közös bennük, hogy mindkettőben a teremtőerő munkál. A mimézis nem a dolgot utánozza, hanem a benne megmutatkozó produkció aktusát. Ez már a zseni felbukkanását jelenti, amelyet aztán Edward Young méginkább tételes és határozott formában dolgozott ki az angol romantikában.

Címkék: francia irodalom Boileau Cassirer

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása