Calvino különös regényének nincs története, a szöveg meghökkentő ötletek sorából áll (Kozmosz fantasztikus könyvek, 1980). A fantasztikus városokról Marco Polo mesél Kublai kánnak, ám egyik várost sem lehet elképzelni olyan ódon, ahogy a valóságból ismert társaikat szokás: a legtöbb valamilyen paradoxonra vagy meghökkentő ötletre épül, amely nem fenomenamlizálható – mint pl. annak a városnak az esetében, aminek nincs vastagsága, csak színe és fonákja (57), hiszen ez lényegében egy két dimenziós város lenne, ami ellentmond a fizikai világnak ismert struktúrájának (ahogy pl. egy négydimenziós kockát sem tudunk sehogy sem elképzelni, egyszerűen nem tud megjelenni előttünk, ahogy erről éppen a napokban olvastam egy fizikai ismeretterjesztő könyvben). Hasonló a helyzet a csakis különbségekből álló várossal, amelyet több különböző város valósít meg (20), vagy amikor arról van szó, hogy különböző városok születnek és halnak meg ugyanazon a helyen anélkül, hogy ismernék egymást (19), vagy amikor arról olvashatnunk, hogy van három négyszögletes város, mindegyik a másikban (73). A városok sok másféle módon is ellentmondanak a normális fizikai létnek: akad olyan, ami belülről, koncentrikusan növekszik, mint egy fa törzse (71), Irene más belülről, mint kívülről (68), van olyan, amiről, bár az emberek tudják, hogy város, mégis valami másnak képzelik, mint várost (11).
Először nézzük a paradoxonokat. Számtalan olyan esettel találkozunk a szövegben, amikor először megképződik valamilyen ellentét, aztán az átellenes tagok felcserélődnek, vagy azonosítódnak egymással. Íme néhány példa. A kán kérdésére, hogy vajon azon a napon, amikor megismeri a birodalmát alkotó jeleket, birtokolni fogja-e a birodalmat, Marco azt válaszolja, hogy akkor a kán maga is jellé válik majd. Itt tehát felcserélődik a jeleket használó szubjektum és a jel. Pár bekezdéssel később a közeli és a távoli, az otthonos és az idegen áll egymás helyére: Marco itt arra gondol, hogy akkor ismeri meg igazán az otthonát, amikor eltávolodik attól, hogy messzi városokat járjon be. A térbeli és időbeli irányok is átfordulnak egymásba, amikor ezt olvassuk: „Mindaz, amit látsz, örökösen mögötted van?” Mihelyt az utazó egy új, még ismeretlen városba ér, ott rég elfeledett múltját találja meg (17). Maga a mozgás és a mozdulatlanság is felcserélődik: Kublai azt mondja, hogy Marco többet tudna meg az ismeretlen városokról, ha nem mozdulna el arról a helyről, ahol éppen tartózkodik (16). Adelmában az élő és a holt minőségek veszik át egymás helyét. Az elbeszélő itt halott ismerőseinek az arcát ismeri fel az ott élők arcában (hiszen, mondja egy szépséges bekezdésben: ahogy öregszünk, eljön az idő az életünkben, amikor több a halott ismerősünk, és mivel nehezen tudunk tőlük megválni, őket látjuk bele az élőkbe) - ám amikor első lépésben a halottak felcserélődtek az élőkkel, egy újabb fordulattal az elbeszélő rádöbben, hogy a többi élő viszont őt látja halottnak (53). Újabb paradoxon: „Hogy a honvágyat tehát könnyebben viseld, azért mentél ilyen messzire!” (56) Ugyancsak paradox megfogalmazás, amikor Marco azt állítja, hogy ha sokáig fantáziálna, akkor olyan városokat találna, amik túlságosan valószerűek ahhoz, hogy igazak legyenek. (39). Paradox szerkezetű Eutropia is, amely egyszerre egy és sok is: több különböző város, melyek pontosan ugyanolyanok (36).
Sok város ha nem is paradox szerkezetű, de két, egymást ellentétező vagy kiegészítő félből áll: Valdrada tó partján épül, és a saját tükörképével alkot egységet (30), Sofronia egy állandó és egy változó félből áll (35). Eusapia városának lakói a föld alatt építettek egy másolat-várost a mumifikált halottaknak, akik azonban megváltoztatják a saját városukat, egy idő után pedig az élők kezdik másolni a halottak városát. (59-60).
A felcserélődések játéka nem csupán a városok szerkezetére, hanem a szövegnek szinte minden összetevőjére kiterjed. Felcserélődnek maguk a dialógus résztvevői is, vagy legalábbis összezavarodik az identitásuk, amikor arról olvashatunk, hogy Kublai elhatározza, hogy ezentúl inkább ő mesél majd, és Marco ellenőrzi, hogy helyes-e a képzelete, de közben kiderül, hogy valójában épphogy azonos a kettő: amiről a kán azt hitte, hogy ő képzeli, valójában Marco meséje volt (25). Egy másik szövegrészben annak a dialógusnak a szereplői cserélődnek fel a válasz-kérdés struktúrában, amely a városok és az őket szemlélő szubjektum viszonyát jeleníti meg: „Egy városnak nem a hét vagy hetvenhét csodáját élvezed, hanem a választ, amit a kérdésedre ad.
– Vagy a kérdést, amit feltesz neked, és válaszra kényszerít, ahogy Théba tesz ezt a Szfinx ajkán keresztül.” (26) Újabb, nehezen értelmezhető, a helyeket és a szubjektum külső és belső világának oppozícióját összezavaró felcserélődést jelenít meg a következő szövegrész: „Talán a világból mindössze egy szemétdombokkal borított, bizonytalan terület maradt meg, és a nagykán királyi palotájának függőkertje. A kettőt szemhéjunk választja el egymástól, de nem lehet tudni, melyik térség van azon belül és melyik kívüle.” (57) Ezek a felcserélődések eléggé szórakoztatóak és szellemesek, de kissé öncélúnak is tűnnek, hiszen értelmezhetetlenek, és egy idő után mintha kissé mechanikusan is működnének.
Akadnak viszont olyan szövegrészek is a műben, amik egészen elementáris hatásúak, mint az a döbbenetes erejű rémkép, amit most ide is másolok teljes egészében. Laudomiában a meg nem született emberek laknak az élők és a halottak közt.
A látogatók gondolatai számára végül is két út nyílik, és nem tudni, melyik rejteget több szorongást: vagy arra gondolnak, hogy a születendők létszáma messze felülmúlja valamennyi élőét és halottét, és akkor a kövezet minden pórusában láthatatlan tömegek zsúfolódnak, úgy tömörülve a tölcsér lejtőjén, mint valami stadion lépcsősorain, és mivel Laudomia leszármazottai minden generációval megsokszorozódnak, minden tölcsérnyílásban százával nyílnak újabb rések, mindegyikben milliónyi megszületendő személy, és azok nyakukat nyújtogatják, és kitátják szájukat, hogy meg ne fulladjanak; vagy arra gondolnak, hogy Laudomia eltűnik, nem tudni, mikor, és vele együtt eltűnik valamennyi lakosa, vagyis nemzedékek addig követik egymást, míg elérnek egy bizonyos számot, és aztán nincs tovább, és akkor a halottak és meg nem születettek Laudomiája olyan lesz, mint egy homokóra két tartálya, amelyek sosem fordulnak meg, a születés és halál között minden út nem más, mint homokszem, amely áthalad a szúk nyíláson, és lesz majd egy utolsónak megszülető lakója Laudomiának, egy utolsó,majdan lehulló homokszemecske, amely most itt várakozik a halom tetején. (78)
Utolsó kommentek